Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ
A vászon négyszögén pompás történet zajlott. Ércpofájú, gonosz indiánok üldöztek egy kedves amerikai legényt. Vágtatott az egész horda, lengő sastollakkal, kaszáló karokkal, nagy hejehujával. A fiatal amerikánus ráfeküdt a lovára, repült volna, az életét mentette, de vajmi kevés reménnyel. Aggódva pillogott hátra, táltosa botladozott a szakadékos úton s az indián vadak ijesztően nyelték a távolságot. Csak a farmig érjen, cimborái közé, ott aztán minden jó lesz! Jaj, felbukott a ló, elterült a Tommy! Az ércpofák szinte a nézőkig dagadnak a diadaltól. Tommy tápászkodik, jaj, gyorsabban! A nézőtér remegőn feszül a vászon felé, a szívdobogása elakad. De hirtelen egy szirtfal megől felrajzik a cimborák csapata. Lovon jönnek, Tommyt menteni! Vidám, szálas fegyveresek, közé az indián csürhének! Hull az ütés, csihi-puhi! Misu nem bír magával. Elereszti az Anna derekát és félig felemelkedve belesüvít a setétbe.
- Szorítsd, az annyát!
A páholyokon áthullámzik a derű, de a hasonszőrűeket elkapja a láz és egyetemes biztatás dörög a diadalmas lovasok felé. Az inasnak most meghalt Anna, csak a Csata él. Minden pórusában, minden idegében. S hogy az utolsó indián is elinalt és a mozi kivilágosodott, visszazökkenve, fényes szemeivel észreveszi a leányt.
- A keservit, ezek megkapták - mondja vidáman.
A cseléd sután bámészkodik. Nem érti ezt a lelkendezést. Kálmán magábaroskadtan ül. Érzi a leány tapogató ujjait a keze fején. Retteg. Nem tudja, mi következik. Nem látja az indiánokat, nem látja Tommyt. Láza van és halálosan fáradt........................................
- Lassan.
Az inas óvatosan fordította meg a kulcsot. Lábhegyen léptek mind a hárman a setét kapubolt alá. Tétován megálltak.
A diák arca égett a homályban, a cseléd idegesen topogott, a borbélyinas a körmét harapdálta. Mit tegyenek így hármasban? Anna Kálmánt akarta, Misu Annát, Kálmán csak elsüllyedni szeretett volna. Végre a cseléd szólott. Attól félt, hogy Misu elküldi a gimnazistát aludni.
- Menjünk fel.
Előresietett, ajtót nyitott, a fiúk utána. Felgyúlt a villany és ők riadtan néztek egymásra. Kínosan forgolódtak. A leány tréfásan kínálta őket.
- Foglaljanak helyet, uraim. Itt a diványon.
Zajos puffanással ült le és két oldalt magához rántotta a vendégeket. Balról esett a diák, jobbról az inas.
- Így ni.
Nem tudtak mihez kezdeni. Misu mérgelődött. Csak ezt a pockot ne hozta volna, ezt a mamlasz kölyköt! Hogy bámul! S hogy remeg a térde! Sápadt és a fogai összekocódnak.
A leány is a diákot nézte.
- Tán rosszul van?
A fiú betegen hunyorgott.
- Vagy a lámpa bántja a szemit? Várjon, segítek rajta.
Kattant a kapcsoló, vaksetétben maradtak. A zavar és félelem egyszerre elillant. Az inas rögtön a cseléd térdeihez kapott, az meg feldöntötte a diákot és ráborult - Kálmán olvadt gyönyörrel bukott hátra. A díván reccsent és rogyadozott. Mohón turkálták és szorongatták egymást. Lezuhantak - keresztül-kasul - a szőnyegre és vad gomolyagban torlódtak erre-arra. Annában szilaj erők forrtak, a két kis legény fulladozva és verejtékesen követte játékos rohamain.
Hirtelen elállt a szívük verése.
Az ajtón csontos ököllel kótogott valaki.
A diák rémülten felszökött.
- Villanyt!
Az inas szájoncsapta tenyérrel.
- Egy kukkot se!
Meredten álltak a setétben. A szívük kihagyó, nagy kalapácsütésekkel döngött. Kigyúlt füleik megnyúltak, cserepes ajkuk szétnyílt. Előre dőltek, kifeszülve a rettenetben.
A csontos ököl újra rávert a deszkákra. A diák az inasba fogódzott, úgy érezte, mingyárt elájul. Az inas a fogait szítta és sziszegve káromkodott.
- Az annya istenit! Ki lehet?
A cseléd sejtett valamit.
- Mit tudom én? Betörő...
- Nyavalyát, az nem kopog.
- Hát ki. Akkor ki?
Susogva, kiszáradt innyel tanakodtak. Kálmán nem szólt bele, félhalott volt. Ökrendezni szeretett volna, kihányni a beleit, a tüdejét, az egész mocskos világot. A fogai hangosan, kellemetlenül csörrentek össze.
Az ököl újra kopogott, durván, türelmetlenül, többször. A leány nem győzte ideggel.
- Én megkérdem, ki az?
- Kérdje...
Kínosan köszörült egyet a torkán és erőltetve kivágta.
- Ki az ott?
A vendég rögtön felelt, örvendezve.
- Én vagyok, cica, nyissa ki...
A fiúkat villamosütés rázta meg. Kecskés tanító rekedt, tompított hangja volt. A gimnazista nem bírta tovább, megcsukló térddel bukott a dívánra és hisztériásan dugdosta a füleit. Az inas dermedten suttogott.
- Az apám...
Anna kikiáltott.
- Nem lehet, tanító úr, magam vagyok, nem lehet.
A tanító topogott.
- Hisz épp azért, cicám. Majd ketten... Nyisd ki már, te kis ördög!
A cselédnek eszébe jutott, hogy be se zárta az ajtót, csak úgy betette. Riadtan ugrott a kulcshoz...
De ekkor a külső kéz lenyomta a kilincset és vihorászva nyitott be Kecskés.
- Ó, de szamár vagyok, hisz nyitva van... Hol vagy, Annuskám? - A setétben gyáván tapogatózott. - Gyújts világot...
A cseléd megragadta a karját.
- Menjen, menjen... nem szabad...
A tanító kapatos lehetett. Felkacagott.
- Nem a fenét... Majd meglátod...
Elkapta és megölelte a leányt.
Ekkor világosság lett.
Az inas állt a kapcsolónál.
A tanító vakon pislogott.
Anna elrohant, be a belső szobába.
A diák hörögve zuhant a földre.
Kecskés makogott...
- Mi... mi... mi...
A kölyök kihúzta magát és galádul felsüvöltött.
- Nem sül ki a szeme apámnak?
Az ember bambán körbefordult. Hülyén nézte a falat. Nem értett semmit. Felfoghatatlan volt ez a katasztrófa. A fiú gyűlölettel acsarkodott.
- Negyvenéves ember... tanító... házas... cselédekhez jár? Csalja anyámat? Nem süllyed el álltóhelyében?
A tanítón megsemmisítő rémület vett erőt. Ha ezt megtudják... Ha botrány lesz... A felesége... Az iskola... Mi lesz?
Az inas újra ordított.
- Nem süllyed el?
- Ez... ez a nő... ez csalt... - motyogta hátrálva, reszketeg hangon.
Ernyedt csönd lett. Kimerülten hallgattak sokáig. Végre Misu ezt mondta: Menjünk. A diák is feltápászkodott és mentek haza aludni.
Mindhárman sokáig hánykolódtak, először mégis az inas aludt el. A hatodikos, mikor éjfelet ütött az óra, megesküdött, hogy öngyilkos lesz. De előbb levelet ad fel az inas címére, amelyben ennyi lesz:
[