Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ
Péntek reggel volt. Füzesséryné asszonyság felcihelődött minden szükségessel. Anna egyfogatú bérkocsit keritett - vagy ahogy ő mondta: egylovatút - s a vénasszony beletelepedett. A gebe megindult és Füzesséryné még vissza-visszakiáltott távolodtában: az ablakokat éjszakára... az ajtókat... a villanyt...! A leány széles karlengetésekkel, vihorászva nyugtatta meg, s mikor a kocsi befordult a Szent Annára, egyet perdült a sarkán. Megörvénylett a szoknyája, gubancos lett a haja, majd kicsattant az örömtől. - Hála Istennek! Felszaladt az ebédlőbe, szelesen kivágta az ablakokat, belepottyant az öreg karosszékbe - csak úgy reccsent a dédelgetett jószág - aztán beviharzott a hálóba s ott a bizalmas félhomályban végigvágódott a pamlagon. A rugók játékosan visszavetették s ő meglabdáztatta magát tízszer is, nagy gyönyörűséggel. Majd felugrott és az állótükörhöz illegett. Kissé megnyitotta az ablaktáblákat, hogy jobban lásson. Pipesen felfogta két oldalt a szoknyáját, felrántotta térden felül, táncosnőt játszott. Megbillegett jobbra, megbillegett balra, lábujjhegyre huzakodott, mosolygott, toppantott, kacsintott. Hogy elfáradt, zihálva bukott a pamlagra. Kiterült szélesen, karjait, lábszárait szétvetette, pihent. Mosolygott a boldogságtól. Először történt, hogy egyedül maradt. Először vette birtokába a kényelmes, úri birodalmat, - nem percekre, nem órákra, - három éjre, három napra egyfolytában. Péntek, szombat, vasárnap, eddig tart az ő pünkösdi, édes királysága. Már egy hete uszította a nagy szabadság. Elalvás előtt ezer aranyos változatban képzelte el, mit fog csinálni. Szépséges férfiarcok cikáztak előtte, ismerősök, ismeretlenek. Feszes derekú katonatisztekről, lágyarcú szinészekről képzelgett, akiket sokszor látott vasárnap este, ha elmasirozott a Bika előtt. Szerette a férfiakat. Gyakran álmodott vélük mézédes vadságokat, de rájuk gondolt nappal is. A reggeli porolás neki kétannyi ideig tartott, mint másnak, mert mindenkivel szemezett az ablakon keresztül. Nem mondott le senkiről. A szurtos cipészinasokra, akik arra lófráztak csattogó papuccsal, úgy rávillantott, hogy a gerincükbe sajdult a boldogság. Kikezdett a sietős diákokkal, akik lopva lestek lábszáraira, mikor fennállott az ablakdeszkán és az üveget tisztogatta. Mintha forró hullám ömölne a térdei közé, olyan volt az ilyen kamaszpillantás. A sarki rendőr nagybajuszú családapa volt, de őt is megkísértette ez a haszontalan. Moziban, szinházban fiúk mellé furakodott, rájuk dőlt, kezükhöz ért, átsütött rajtuk a melegével. A moziból agyonfáradva, elálmosodva, szerelemben tönkremenve szokott kitámolyogni. Legjobban az úriembereket szerette. Az ápolt test és a csinosabb ruha elvette az eszét. Divatos fiatalemberekért mindenre képes volt. Beállt velük a sötét kapualjba, felszaladt a lakásukra, mikor asszonya boltba, piacra, patikába küldte. Tüzes teremtés volt.
Most lehunyt szemekkel, paradicsomi kényelemben sorra vehetett mindenkit, aki a szabad élet három napján szóba jöhet. Finom, nagy parádé volt ez. Elvonultak előtte a környék ismerős legényei, kényére-kedvére kiszolgáltatva. Mindent latra vetett: melyik ígér több csókot, vadabb kart, tüzesebb szókat? Dagadó, nagy henteslegények jöttek elé, egy uras segéd, egy sarkantyús őrmester, hórihorgas tímárlegények. Nem tudott megállapodni. Kínosan fordult a baloldalára s akkor egyszerre mézes fájdalom sikított át a csontjain. Egy szőke fiúarc derengett föl, erős váll, ruganyos derék és izmos fiúlábak álomképe. Felkiáltott: Kálmán! Igen, ez kell neki... ez a reszkető diák, ez a fiú... Eszébe jutott a tanító, - hogy az is kínálkozott. Meg Misu, az inas. Nem, nem, csak a diák kell, a diák. De hátha nem jön? Ha nem akar, ha megszökik... Ó, jönni fog! Bejön, itt hál, nem fog tudni elmenni! És az inas?... Egészen kimerült a tervezgetésben. A homlokát kiverte a könnyű veríték, tagjai izzadtak voltak. Az ablakhoz ment s az enyhe széllel szárítkozott...
Az inas délben bekocogott az ucca felől.
- No mi az?
- Semmi, csak a mozi... hogy lesz?
- Hja, a mozi? Hát hogy legyen?
Megbeszélték, hogy félhétkor találkoznak a szinházi átjáróban. Anna csak most vette észre, hogy Misun hosszú nadrág van. Jóállású, zöld vászonpantalló volt, megnőtette a fiút félfejjel.
- Tyű, maga kész fiatalember.
Misu vigyorgott. A cseléd sütni kezdte a maga pecsenyéjét.
- Hárman megyünk?
Misu mérges lett.
- Jó, jó, elhíttam Kálmánt is. De mit veszkődik maga avval a kölyökkel? Minek a?
- Hijj, de nagy csacsi maga, hát nem érti? - Fontosan tagolta. - Hármasban nem leszünk olyan feltűnőek! Ha ketten vagyunk, mingyárt beszélnek, így meg úgy... Hárman, a kutya se hederít ránk.
Misu bement ebédelni. A leány bezárta az ablakot és a kapualjba kuporodott, a szőnyeges lépcsőre. Nemsokára jött Kecskés tanító. Anna vissza akart húzódni, de az ember rászólt.
- Na lelkem, csak így magányosan?
- Így én bizony.
A tanító közelebb lépett, ballábát feltette az első lépcsőfokra.
- Ilyen szép leány pedig... - esetlen, akaratos bátorsággal csípte meg a kemény, piros orcát - ...nem jó, ha egyedül van, pláne éjtszakára.
Anna ingerkedett.
- Majd csak akad valaki...
És felnézett pucér szemtelenséggel. A tanítónak menten kiszáradt a torka.
- Annuska, mikor... meddig van fenn?
A cseléd játszott.
- Meddig... meddig... hát úgy féltízkor bíz én lefekszem.
Az utolsó szó megremegtette a tanítót. Ijedelmesen mély, kaparó hangon nyögte.
- Az ajtó... nyitva marad?
Anna kacagva szaladt el.
- Kopogni lehet, tanító uram!
Kecskés mély izgalomban ült az ebédnél, alig evett valamit. Ahogy lehetett, rögtön végignyúlt a díványon. A fejét a tenyerébe szorította, a halántéka szertelüktetett. Mit is tett? Negyvenedik évében járt, tizenhat éve volt házas, még nem csalta meg a feleségét. Erre néha büszke volt. A tiszta élet ama kevés terve közül való, amelyet megvalósított. Még legénykorában határozta el, hogy szeplőtelen házaséletet fog élni, s valóban, mindmáig nem érintett idegen nőt. Pedig... néha úgy érezte, hogy az ő tisztasága nem is tisztaság. Mert bizony befelé furcsán állott. Egy mozgékony csipő, egy feszülő mell, vagy egy vérvörös ajak mihamar tűzbe hozta. Néha bevallotta magának, hogy csak utálatos gyávasága őrizteti véle a családi szentséget. Gyermekkora óta rettegve vágyódott a nők után. Félt a rossz betegségektől, a gyerektől, a kudarctól, a botránytól, a pletykától, a költségtől. Minden félelem máig ott pislákolt benne. S mégis mit tett? Már hetek óta nyugtalankodott. Nem volt a leánnyal semmi szándéka, de sokszor elképzelte, így meg úgy... Sokáig tartott, míg szót váltott vele. Még a multkor is, elszédülve a saját merészségén, inkább csak játszott a tűzzel. De mi lesz most? Lökött egyet égő, csontos tetemén. Mi lesz most? Megdörgölte a homlokát. Nézzük csak a
Egy szemet sem aludt. Alig hörgött hármat a beteg falióra, felszedelőzködött. A konyhaajtóban megállott és anélkül, hogy visszafordult volna, ezt mondta.
- Vacsora után fel kell mennem Szipákhoz az irodába, ezeket az évvégi statisztikákat csináljuk...
A hangja elgyengült, tétova lett.
- Lehet - mondta tompán - lehet, majd meglátjuk...
Menekülve sietett el hazulról. A Kispipába ment, gyorsan felhajtott két pohár sört. A hideg lé megnyugtatta, elzsongatta. Most már nem látta a dolgot olyan tragikus szakadéknak. Az a büdös kis perszóna, hát nem kihozott a sodrombul... Micsoda nagy dilemmákba estem tűle!... Elmosolyodott. Hát osztán? Ha éppen kell, hát bemegyek, nem dül össze a világ. Ha meg nem, hát nem... ott gebedjen meg. Még egy sört kért...
Eltanyázott egy darabig a hüvös ivóban, de hogy a cimborák közül senki se vetődött erre, unni kezdte magát. Mi az ördögöt csináljon? Hazamenjen? Fintorgatott: jaj, dehogy. Az úristen áldja meg azt a derék asszonyt, néha igazán nincs benne semmi kellemetes. Benézzen az iskolába? Mérges lett magára. Nem elég délelőtt? Hopp, ez jó! Elmegy a fiához, megberetválkozik. Illik is. Seitz mester megérdemli a pártfogást, jót tett Miskával.
A fiú kicsit meghökkent, mikor az apja betoppant. Mogorván köszönt neki, elvette a kalapját, aztán kínosan feszengve félrehuzódott. Kecskés kedélyeskedett. Kezelt a főnökkel.
- Aggyisten, édes uram, hogymint? Hogy szuperál a kis fattyú?
Seitz kelletlenül mosolygott.
- Majd elválik, tanító úr, majd elválik. Tessék helyet foglalni.
A segéd megfordította a borbélyszék bőrpárnáját.
- Mésztasson.
A tanító évődött.
- Hát te Misu, mikor beretválod meg apádat?
A mester beleszólt.
- No, Mihály, mutasd meg, mire mentél. Szappanozni már tudni kell.
Az inas dühösen verte a habot, vörös arccal készülődött. Ej, minek is jött ide az apja! Mindig otthon kaparkozik, éppen most jutott eszébe?
A tanító szójátékot mondott.
- Ne
Az inas fejét elöntötte a vér. Ezt a szellemességet mindennap elmondja egy-két vendég, ezeket aztán a segéd úr lepocskondiázza, ha elmentek. - Micsoda egy szellemfi, - szokta mondani a sörényes művész - miért marad ez Debrecenben? Attól is félt, hogy az apja kevés borravalót ád és a segéd, aki valamikor Pesten dolgozott, megint húzgálja majd a száját. - Lássa, fiam, - szokta mondani Mancinak - ez az a híres debreceni gavalléria.
De leginkább attól félt, hogy a kisasszony
De nem történt semmi. Elment a tanító símán. A segéd nem gúnyolta, a kisasszony nem szívta be. Az inasnak nagy kő esett le a szívéről.
[