Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ
A borbélyműhely félnyolckor nyitott. Seitz főnök úr pontos ember volt és rendre szoktatta az alkalmazottait is. Agglegényéletet élt és a meleget, amelyet feleségére és gyermekére szánt benne az úristen, mind rápazarolta a boltjára. A műhely tisztaságára szenvedéllyel ügyelt. Mindennap átvizsgálta a három tükröt, nem maradt-e folt vagy légyszemét rajtuk? A festett padlón meglátta az elhullott hajacskát. Keféknek, fésűknek, ollóknak, gépeknek, hajszesznek, kölnivizes üvegnek, fecskendőnek, szappannak, pamacsnak, szivacsnak, tálkának, seprűnek, pengéknek, fenőknek és bajuszkötőknek glédában kellett állaniok, ragyogniok, feküdniök. A két helyi hírlap a fogason lógott, a kormánypárti az első, az ellenzéki a második akasztón. A képeslap a bőrborítású padfélén hevert. A körbefutó spanyolfal rózsás kartonját mindennap megkeféltette a manikürös kisasszonnyal. Fehér, orvosi köpenyben szertartásosan borotvált. Nem volt afféle fecsegő hajművész, komolyan vette magát és mesterségét. Ha frizurát csinált, olykor hátralépett, mint a festő, aki kellő távolból latolja készülő műve értékeit. Ha gondozatlan, nyakbanőtt hajzatot látott, gyöngéd szavakkal figyelmeztette a vendéget. Nem volt mohó, nem kergette az embereket szükségtelen költekezésbe. Midőn egyszer egy segédje azt mondta egy törzsvendégnek, hogy «ideje volna már nyiratkozni», ő hirtelen odalépett, körülvizsgálta a célbavett üstököt és keményen így szólt: - Teljesen fölösleges, nagyságos uram. Ráér a jövő héten is...
Seitz úr mellett Kecskés Misunak nem volt könnyű dolga. Akkurátusan kellett mozognia, mert hiba, mulasztás itt nem maradt födve. A kanyarított mosdótállal és a szivaccsal másodpercre kellett ugrania, kendővel, kabáttal nem késhetett. A fürtös és művelt segédre is ügyelni kellett, mert annak könnyen járt a keze s már az első délután oldalba lökte, hogy nem igyekezett. Vigyázni a Mancika gondjaira is, vizet forralni a gázon, lakkért szaladni az illatszerészhez, nem volt kicsiség. Egyszóval: lelt itt munkát rogyásig. Misu nem bánta. Kedvére volt ez az egész kis világ: a tapétás falak, a csillámló tükrök, Mancika, a főnök úr, a dallamos ollócsattogás és a tréfás beretvahersegés. Harmadnapja volt csak itt, de úgy érezte, régóta idetartozik. Ha nyílt az ajtó, hangosan köszöntötte az új vendéget és fürgén meghajolt, mikor valaki távozott. Volt, aki észre se vette, kilépett. De olyan is akadt szép számmal, aki a kezébe nyomott ötszáz vagy ezer koronát. - Köszönöm ássan, nagyságos uram - kiáltotta ilyenkor lelkesen, és zsebregyűrte a pénzt. - Hetedik, nyolcadik - számlálgatta magában a keresményét...
Tizenegy óra volt, ilyenkor csendesült a forgalom. Seitz úr letette az orvosi köpenyt és átment egy pohár sörre a Kis-Debrecenbe. A műhely levegője rögtön megváltozott. Az úri feszesség enyhült, kedélyesebb hangok röpködtek. A bolt éppen kiürült, a segéd leült ujságot olvasni, a kisasszony nyujtózva bújt elő kartonketrecéből. Takaros kis nőszemély volt, férfiszemnek öltözött, körhajas, festett ajkú, rizsporos képű. Könnyű piros ruhácskát hordott, alig fedte térdét és csupaszon hagyta karja, nyaka, mellecskéje javát. Cigarettára gyujtott, ő is letelepedett s a pénzét számolgatta. Jó kedve volt, ma egymásután akadtak vendégei, alig pihent. A segéd szétlökte a karjait a tükör előtt, a haját igazgatta. Hogy meglátta a pénzt a leány kezében, odaszólt.
- Könnyű magának, fiam. Csak egyet nyom a térdivel az asztal alatt, a pasas mingyár lekeni a tízezer eksztrát.
Manci kacagott.
- Affene, higyje el, öregem, ötöt is nehéz némelyikből kisímogatni.
Az inasnak tetszett a beszéd. Értette a célzásokat, tiszta volt minden, mint a nap. Szinte szeretett volna közbeszólni. Érezte, hogyha megmelegszik itt, két-három hét mulva, ő is belebeszélhet majd. Itt nem ragadt le oly bénán a nyelve, mint odahaza, vagy az iskolában. A feje kivilágosodott, a kerekei forogtak.
Nyílt az ajtó, a segéd meg a kisasszony felugrottak. Csinos, öreg úr jött be. Kórusban harsogták felé az üdvözletet.
- Manikür, lehet? - kérdezte a vendég.
Manci hiúzruganyossággal pattant elő.
- Parancsoljon helyet foglalni.
Betessékelte a spanyolfal mögé. A segéd morgott valamit és az inas széles-bizalmas mosolyra vonta a száját. Ha a kisasszony így bevonult a pasassal, Mihályt mindig elkapta az izgalom. Egy pici lyukon át szerette volna kémlelni a kézápolás gyönyörű titkait. Most is majd megette a kíváncsiság. Ürügyön törte a fejét, amellyel beléphetne hozzájuk. Megvan! A kisasszony félig szívott cigarettája ott füstölgött a bal-tükör márványlapján. Felkapta és besettent az elkerített paradicsomba.
- Kinn tetszett hagyni, kisasszony...
Nem sokat látott. Az öregúr visszakapta a kezét a leány hajáról. Úgy látszik, csak símogatta. A fiú többet várt. Nem lett volna meglepve, ha a leányt kibontott ruhákkal találja az öreg gavallér ölében.
A vendég eltávozott és Manci haragtól prüszkölve jött elő.
- Hogy a frász essék a vén kecskéjébe! Szétdúrta az egész hajamat és ötezerrel szúrta ki a szemem! Hallja, nincs útálatosabb egy ilyen vén zsugorinál!
Tizenkettőkor zártak. Így délidőn nem húzták le a vasredőnyöket, a főnök magához vette az üvegesajtó kulcsát, mentek ebédelni.
Mihály vidáman indult. Ez a munkából való hazatérés ünnepnek számított. A nadrágzsebében kéjesen gyürkölte a jövevény ezreseket és tízszer is egybeszámolta a tegnapiakkal, amelyek egy átspárgázott skatulyában feküdtek otthon a komótfiók zugában. Mézédesnek tűnt föl előtte ez a pénzes csatangolás. A boltok harsány kincsei csak kéznyújtásnyira voltak tőle, Vidoran szökött fel a gyalogjáróra, majd újra le a fasorba. A segédtől tegnap ellesett egy pattogó, fura dalt s most azt fütyülte százszoros újrákkal, kanyargó cifrázatokban. Megfordult az elzúgó autók után és szeretettel szidta meg őket.
- Hogy a fene a kis lábad, de jól jár!
Most már nem úgy bámulta az uccát, mint inaskodása első estéjén. Nem bámult, mint a borjú az új kapura, hanem inkább fürdött az életnek e pezsgésében. Otthon volt már a Piac ucca sűrűjében, szinte ült benne, mint egy régi jó karosszékben. A déli forgatag beillő részének érezte magát, egynek a bámészok, egynek a sétálók, egynek a dolgos hazatérők közül. A Szent Annán cigarettára gyujtott. Kicsit még hideglelősen, de éles vággyal is kívánta, hogy volt tanáraival találkozzék s az orruk alá fújhassa a füstöt. Sajnos, éppen üres volt a gimnázium környéke. A kaput nyitva felejtették, benézett. Csak a lépcsőházat látta, meg az álló nagy villamos órát. Negyedegy múlt öt perccel. - Drukkolnak a szamarak - gondolta mulattatva és szaporán továbbment. A kapujok előtt Annával találkozott. A leány nem szokta észrevenni a sunyi kis mamlaszt, de most foghegyről odavetette.
- Igaz, hogy borbélymesternek készül?
A gunyoros arc megszúrta a fiút.
- Igaz bizony, fiam. Ha megnő a haja, csak hozzám jöjjön.
Anna bosszúsan kacagott.
- Fia az ördög, aki elvigye! Nézd csak a kis Misut, hogy komázik! Hány esztendős, babuka?
- Fiam, (ez a segéd kedves szava volt) ne felejtse el, hogy kicsi ember nagy bottal jár.
A leány az oldalát fogta nevettében.
- Hű, hogy az én istenem akárhová tegye, ezt meg honnan tanulta?
Bementek a kapu alá.
- Hát a vén csoroszlya mit csinál? - kérdezte a fiú, aki orcátlanul belejött a felnőtteskedésbe.
A leány pukkadozott.
- Csendesebben, majom, meghallja. Készül a szőllőbe.
- Maga is megy?
- Azt nem. Én leszek három napig a nagyságos asszony.
Az inas nagy szemet meresztett.
A leány tréfásan visszameredt rá.
- Mit szól hozzá?
Az inas előrement a kapualja szájához, kikémlelt az udvar felé. Azután visszajött.
- Anna, akar moziba jönni?
- Mikor?
- Mikor megy el az öregasszony?
- Péntek reggel.
- Hát mondjuk, péntek este héttől.
A cseléd hitetlenkedett.
- Ki fizet?
Az inas sajnálta a pénzt, de már nem volt megállás.
- Én...
- Miből?
Előmutatott egy csomó kisbankót.
- Énnye, tán rabolt?
- Jön vagy nem?
- Rendben van, megyek.
- Kezet rá.
Anna belecsapott s a fiú vakmerőn magához rántotta, megcsókolta a nyakát. A cseléd dühösen lökte el magától.
- Ronda, hátha meglátják...
- Ne féljen, míg engem lát...
A fiú elindult hátra. Anna visszaintette.
- Mondja, a barátját nem kéne elhíni?
- Kit?
- A kis Kálmánt.
- Fiam, csak párosan szép az élet. Kálmán maradjon az iskolánál, az a dolga.
Ahogy végiglépdelt az udvaron, magára döbbent. Mint idegen hangok, úgy csengtek fülébe tulajdon szavai. Izgatottan pergette le újra ezt az egész diskurzust, gyönyörködött a hosszú mondatokban, amilyeneket még sohase mondott, s a bátor hangban, amely még el nem hagyta a száját.
Csak az anyja volt otthon. Izzadtan matatott a konyhában a tűzhely körül. Már megterített, légió légy lepte a tiszta tányérokat. Néha közibük csapott a csíkos szélű törlőronggyal. - Hess, hogy a fene... Az inas köszönt és zsebredugott kézzel megállott az anyja megett. Az megfordult. Ilyenkor mindig mérges volt, a fülledt, kegyetlen konyha feldühítette. Meg tudott volna ölni mindenkit, aki ilyenkor úri lakások homályán hüsölt, vagy napos fürdőben lubickolt.
- Mit strázsálsz, fiam, eredj be. Legalább te ne öld magad, ha nem muszáj.
Misu nem kertelt.
- Anyám, nekem hosszú nadrág kéne.
- Tán megveszekedtél - fortyant fel Kecskésné - minek az egy tizenötévesnek! Kálmán tizenhat, mégis rövidbe jár...
Az inas nyugodtan felelt.
- Kálmán diák, én meg dógozok. A többi inas is pantallót hord, nékem is az kell.
- Osztán apád tán lopni menjen? Honnan vegyen elő most annyi pénzt?
- Nem kell nekem az apámé. Csak, anyám nézzen utána, egy hét alatt összecsinálom én a pénzt rá.
Kecskésné megjohádzott.
- Jól számítottál, fiam? Nyolcvanezret is elkérnek egy rendes nadrágért.
- Ne törődjék véle anyám. Még estére együtt lesz húsz, a többi meg jön utána.
Avval befordult a hűsebb szobába és egy kis habozás után végigvetette magát a díványon. Az anyja nem tudott hova lenni. Mi leli ezt a fiút? Hogy jött meg így a szava? Hisz azelőtt hétszámra se beszélt ennyit, harapófogóval húztak ki belőle minden szót. Kecskésné sokáig tünődött. Végre talált egy szót, azt többször kimondta, jóleső érzéssel.
- Emberesedik.
Meghatottan húzta le a lyukról a leveses fazekat...
Egymásután szállingóztak a hívek. Laci rontott be táskát lóbálva, nagy garral.
- Kecskés néni, a jövő héten vizsgázunk!
Kálmán jött utána kipirultan, mosolyogva. Megtudta, hogy jelese lesz németből, pedig az volt a gyengéje. Hazaballagott Kecskés tanító úr is, izzadva, törülközve, gombolkozva. - Kánikula, valóságos kánikula - hajtogatta, míg ledobta kabátját, mellényét, nyakravalóját. Elzavarta Misut. - Hát te, lustafi, henteregsz? - és elheveredett a díványon. Nemsokára ebédhez ültek. Lackónak be nem állt a szája. A tornaversenyről darált szakadatlan. Ő is részt vesz a magasugrásban és meri állítani, érmet is nyer. A négy alsóban csak Hajdú ugrik annyit, mint ő, de az se mindig. Weisz jönne még szóba, de az 125-ig, ha felmegy. Ő meg - már mint Laci - könnyen vitte a 130-at és a 135-öt is éppen hogy cseszte. A vidám lurkónak nem állt be a szája. Már mindenki a végén tartott a levesnek, ő még a kanalat is alig mártotta bele. Az inas felemelte a fejét.
- Ne papolj, öcskös, ha egyél. Majd elválik szó nélkül is.
Érett nyugalommal, csendes biztonsággal mondta. Mindnyájan felnéztek. Már az előző napokban is megütődtek egy-egy furcsa szaván, de ez az asztali leckéztetés riadalosan új volt. Laci beleveresedett a szégyenbe, Kálmán meg a tanító nyitvafelejtették a szájukat. Csak az anya nézett sugaras arccal, mint a jó kertész, aki hirtelen telleni, virulni látja a csenevész palántát. A tanító szólalt meg.
- Énnye de tudod, hogy kell. Bezzeg az iskolában lapultál.
A borbélyinas lassúdan, de keményen felelt.
- Az ott vót. Ki hová való... Nem termettem betűre.
Nem tudtak hová lenni az ámulattól. Különösen Kálmán hüledezett. Ez a színtelen mafla, ez a senki, ez az osztály utolsója - mi ütött ehhez? Honnan veszi ezeket a szavakat, hogy rakja össze ezeket az értelmes mondatokat, ki vágta fel a nyelvét?
- Misu, ha így haladsz, még képviselő leszel - vetette oda gúnyosan, hogy megtorolja az öccsén esett sérelmet. Az inasnak haragosat villant a szeme. A tanító leintette őket.
- Csend legyen, fiúk, mert nem kaptok husikát.
Ebéd után az inas indult vissza a műhelybe. Az udvaron odaintette Kálmánt.
- Te - mondta neki - mi dógod van neked Annával?
A diák arcát elöntötte a vér. Hebegett.
- Nekem?... semmi... mért?...
Kajánul összehúzta a szemét.
- Na csak hallottam valamit.
Kálmán majd elájult az ijedtségtől.
- Mit... mit? Nem értem...
Misu legyintett.
- Na most megyek a üzletbe... Majd máskor...
A szép szőke fiú halotthalványan tántorgott a padhoz. Az inas visszafordult. Mintha gondolkozott volna valamin. Vontatottan ejtette a szavakat.
- Hétkor gyere a moziba. De csak magad. Hallod?
A gimnazista összetörten rebegte.
- Igen.
Kecskés Misu ezen a délutánon már szappanozott. Egy rücskös, vén hordár vetődött be és rábízták.
[