Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · KARDOS LÁSZLÓ
Görrent a redőny, csattant a kulcs.
Az inas kinn állott az alkonyatban, a Piac ucca hangos szívverésében. A Kistemplom sarkához dőlt és zsebredugott kézzel bámulta meg az új életet. Első napját töltötte a Széchenyi uccai borbélyműhelyben, ahová az apja üggyel-bajjal beszerezte, s először állt meg a zajgó város főuccáján, így, munka után.
Nehézkes fejét kissé kábultan emelgette, forgatta. A csöndes Szent Annán és a falusi Timár uccán sose érezte így a Várost.
Itt minden más volt.
Nagyobb, fényesebb. Mintha ez a fertály a gazdagok vagy még inkább: a felnőttek része lett volna, s ahol eddig élt, a kicsiké, a szegényeké... Hiszen járt erre máskor is, ődöngött a boltok tarkálló során, de csak most látta meg igazán a különbséget. Villamos sikongott, autótülök búgott, kocsik gördültek sebesen a széles úton. Ember ember hátán. A boltok dörögve csukták le rozsdás vaspilláikat, segédek és boltileányok raja zúdult a gyalogjárókra. Gyöngéd léptű fiúk és leányok labdaverőkkel jöttek a kertek felől, az árnyékos fasorban ragyogó hölgyek és vídám gavallérok ringottak, vagy üldögéltek a vídámzöld padokon. A hirdető oszlopokon harsány mozidámák kellették havas vállukat és néhány kirakat üvege mögött reklámos fényjáték indult. A kávéházak terraszán jegeskávét szürcsöltek az urak, egyhelyütt a márványasztalokon picinke villámgömböket gyujtottak ekszotikus ernyőcskék alatt. A nagytemplom harangja belekondult az ucca zsibajába, egy nyitott emeleti ablakból erős zongoraszó csapott ki. A halódó nap is fölfestette aranypiros függönyeit az égre és kárminnal kente be a kémények hegyét.
Az inas megindult hazafelé. Valami bozsgott a mellében, izgatott volt. Mikor befordult a Szent Annára, kicsit megkönnyebbült, de a szíve még mindig erősen vert. Végignézett magán és elvörösödött. Rövid, pecsétes-sárga vászonnadrágot hordott, fakósetét harisnyát és agyonfoldott, nehézkes cipőt. Hirtelen rájött, hogy nem visel frizurát. Ormótlan kopasznak érezte magát.
A Varga uccánál átcsapott a másik oldalra. Nem akart a gimnázium előtt elmenni. De azért átnézett a nagy kapukra meg az ablakokra, gyűlölettel és vadul, mint rab a börtönére. A kapu éppen kinyílott és Gajzágó tanár úr lépett ki rajta. Az inas villámgyorsan lekapta a sapkáját. Gajzágó nem vette észre. Híres szúrós tekintete most a földre pihent, rettegett, darabos, barna arca szelíd békében folyt szét. Szájában vaskos szivar füstölt, jobbjában meg-megcsörrent a híres kulcscsomó - úgy haladt szétvetett lábakkal, enyhén és pocakosan a rendház felé...
Az inas szerette volna képen verni magát. Miért köszönt? Mi köze ezekhez, itt? Akik csak kínozták, nyaggatták, betegítették? Akik latint és geometriát gyömöszöltek volna belé, ádáz, ostoba akarattal? Akiktől nem volt egy nyugodt napja? Akik megrontották minden óráját a szívbajos félelemmel, hogy kiszólítják? Soha többet, ezeknek ugyan nem köszön! Nem ő!
Azért kis idő mulva hátra fordult. Még látta, hogyan tünik el a nagykarimájú kalap, a széles, fekete kabát s a földet seprő, komoly reverenda a Varga ucca sarkán a rendház kapuja felé.
- Roggyon rád az ég! - dünnyögte gonosz méreggel.
A Timár ucca sarkán kis szatócsüzlet virágzott. Gyorsan belépett és ötezer koronáért földiepret vásárolt. Hétezer korona borravaló gyűlt ma össze morzsás zsebeiben, kettőt meghagyott magnak. Az epret becsomagoltatta és vigyázva fogta a kezébe.
Az apja nem volt otthon, ennek örült. A fiúk az udvaron játszottak és mosolygó érdeklődéssel nézték a munkából hazatérőt. Megzavarodva köszönt oda nekik és bement a konyhába. Az anyja a nyujtódeszkát surolta, beleizzadva, felgyürt ujjakkal.
Odatette az epret elébe. A torkán alig jött ki a szó.
- Ezt anyámnak hoztam. Tessik megenni.
Az asszony arca megvonaglott.
- Mi ez, fiam?
- Fődieper. Tetszett multkor mondani, hogy jó vóna.
Mint a gátjaszakadt áradás, úgy zúdult ki az anyából a fájdalmas szeretet. Rárogyott a fiúra, körülcsókolta, körülszorongatta. Beteg, tartogatott érzékenysége régen nyert ily szabad országutat. A fiú pislogva állott a csóközönben és az ajkát harapdálta. Sírhatnékja volt neki is. Alig hitte, hogy szabadul, kisietett Szappanosékhoz a kerítés tövébe, a lócára.
A hatodikos Kálmán azzal szórakozott, hogy az eget bámulta. A felhők járásán képzelgett, alakokat és meséket olvasott az égi képeskönyvben. Egyik felhő kétpupú teve volt s a Szahara homokján cepekedett előre, a másik - óriási, szakállas arc - ízenkint foszladozott. Voltak megdöbbentő térképi részletek is - Magyarország, Itália, Skandinávia -, meg idomtalan, nagy emberszörnyek, akik lomha vizekben láboltak elsüllyedt kincsek után. Azután elolvadt a teve, szétomlott a Szahara, elfolyt a szakállas arc, Európát elöntötte a tenger és az emberszörnyek elszálltak a végtelenben... Kálmán nagyon szerette ezt a fellegbeli mozgószinházat. Így estefelé a kis Lacit mulattatta véle. Addig lelkendezett, addig ágált, addig mutogatott, míg a kicsi is látta a lengő lábakat, elmevadító szemeket s a ringó kastély ezüstös tornyait. Ilyenkor tüzelt a Kálmán tejfehér, szőke arca, izmos alakja karcsún fölfeszült, úgy állt ott, úgy lengette karjait, mint egy keleti mágus, csak a hegyes süveg hiányzott a fejéről...
A Kecskés fiú soha sem vett részt ezekben a játékokban. Tohonyán szokott meghúzódni a lóca végén, mint akit isten, ember kisemmizett. Ha szóltak hozzá, tétovázott, megijedt. Még a kis harmadikossal se mert soha vitába szállni. Inkább hallgatott elveresedve, mérgesen. Mafla volt, konokul és reménytelenül mafla. Az iskolában se zavart semmi vizet. Ha kihívták, esetlenül makogott valamit, aztán a helyére botorkált. Akadtak rossz tanulók mások is, de azok vad sportolók, remek csínytevők, orcátlan galádok voltak - pompás és népszerű bitangok valamennyien. Ő csak mafla volt, még tornából is csak hármast kapott. Tízpercben félreállott és titokban örült, ha valaki orra bukott a szilaj versenyekben. Aztán megint rettegve és sápadtan ment fel a számtanórára. Nem is törődött vele senki. Megesett, hogy mikor hiányzott, nem vették észre, nem írták be. Senkinek se kellett. A tanárok minduntalan elfelejtették a nevét s más osztálybeliekkel tévesztették össze...
A Szappanos-fiúk jóságos elnézéssel bántak vele. Kicsit állatszámba vették. Laci néha golyót adott neki.
- Nesze, Misu, golyó.
Eltette és elvesztette. Kálmán a vállára szokott csapni.
- Hogy állunk a leckével, hékás?
Motyogott és odébb állott. Az iskoláról éppen nem beszélt. A füzetek, a könyvek, a tanárok, a termek és a folyosók agyonnyomták. Minden, ami az iskolához tartozott, zúzó, vaskos tömegben feküdt a mellén, örökösen, elhengeríthetetlenül. Nem értette ezt az egész iszonyú labirintust. Az afrikai folyók kanyargása, a kamatok kamatjai, az Árpádházi királyok, a latin grammatika vak fortélyai, mérhetetlenül távolestek tőle. Nem értette a többieket, a társait, akik kacagtak és futkároztak e halálos lidércnyomás alatt. Néha lopva fürkészett egy jó tanulót, nincs-e rajta valami különös, valami emberfeletti?
Laci nagynevetve elébe szaladt.
- Na, Misu, hogy ízlik a mesterség?
Mihály, aki csak délben állott helybe s most először került haza új emberként, maga sem tudta, miért, megütődött a gyerek hangján, ábrázatán. Sose volt még ilyen érzése. Nem tudta volna kimondani, de valahogy úgy homálylott a dolog, hogy ez a kisfiú most - szemtelen. Valami keményet és ráncbaszedőt kellett volna rá mondania, de csak a válla rándult meg és újra csak elvörösödött.
- Hagyján - felelte.
A gyerek körülvizslatta, mint egy cirkuszi lovat.
- Mégis milyen volt? Van beretvád, van fenőszíjad? Szappanod? Hány gégét vágtál ketté? Beszélj már na!
Az inas nem tudta, mit csináljon? Feleljen? Hallgasson? Nyakon törülje ezt a kis pockot és hátat fordítson? Zavaros érzései voltak.
- Beszélj már, megkukultál? Mennyit kerestél?
Az inas akarata ellen kibökte.
- Hetet.
- Hétezret! Tyű, a kirelajszomát, az mán döfi. Oszt mit kezdesz vele, he?
Mihály kínosan váltogatta a lábait. Messziről ködlött, hogy valami sérelem esik rajta. Maga sem tudta, miért, hogyan, de úgy rémlett, nincs helyén ez a beszéd. Már sarkon fordult volna, hogy visszamegy az anyjához a konyhába, de akkor megint maflán ott maradt. Nehéz kötelek szorították esetlenné s a kötelek vágását csak most kezdte érezni.
Kálmán is odajött.
- Megvan a pénz, mi? Vagy elmulattad?
Mihály kínosan elvigyorodott és makacsul hallgatott. Kálmán kicsit megrázta a vállánál.
- Vagy tán takarékba rakod, aztán a kamatjából élsz?
Laci kacagva ugrándozott.
- Ujjé, Misu, mint tőkepénzes!
Szaladt a konyha felé és beordította.
- Kecskés néni, Misu bankba rakja a pénzét és tőkepénzes lesz!
Az asszony kibámult a viháncoló, pirosképű kis kölyökre s egy pillanatig ölő gyűlölettel nézett rá.
- Úgy lesz jó - mondta szárazon - aki dolgozik, annak legyen.
A tanító is megérkezett. Egy korsó sört ürített a Kispipában a kollégákkal. Jó kedve volt. Itt az év vége, kezdődik a kéthónapos uraság. Felruccan a pesti rokonokhoz egy pár napra, sokat hüsöl a Nagyerdőn és be-benéz a Kispipába is. Ahogy betette maga mögött a kaput, hangosan khemgetett, lesve, jön-e a cseléd, aki tegnapelőtt olyan furcsán vette a próbálkozását - igen is, nem is - s akit véletlenül azóta se látott.
Anna ki is dugta a fejét az előszoba szárnyas ajtaján, amelyhez szőnyeges grádics vezetett. Macskaképű, begyes kis szógálló volt.
- Jó estét, tanító úr - mondta emlékező mosolygással.
Kecskés megállott.
- Jó estét, lelkem, mi ujság?
- Nincsen semmi, tanító úr. Hacsak hogy a naccsága a jövő héten kimegy a szőlőbe vagy három napra.
Furcsán nézett hozzá.
Kecskés Mihályban elakadt a szívverés. Belesápadt, belerekedt, ahogy szólott.
- Maga Annuska... addig mit csinál...? Itthon unatkozik?
A leány halkabbra fogta a hangját.
- Úgy ám, ha nem akad gavallér, tanító úr!
Sietősen behúzta a fejét.
- Megyek már, mert híni találnak, oszt baj lesz.
A tanító bódult fejjel botorkált hátra a lakása felé. A kalapját is le kellett vennie, olyan forróságot érzett. Mit akar ez a leány? Mi lesz itt a jövő héten? Mi ez? Bolondul zakatolt az agyaveleje.
A feleségét az udvaron találta. Sepregetett, a ház elejét tette tisztába egy ágbogas nyírággal hajladozva, nyögdelve beteg szorgalommal.
A tanító egyszerre lecsillapodott. A gőz elillant a fejéből, kijózanodott, kitisztult. Elszégyelte magát. Önvád marta.
Megcsókolta az asszony haját, a halántéka felett és gyengéd erőszakkal kivette a seprőt a kezéből.
- Esteledik, fiam, vége a munkának.
A felesége hálás csodálkozással engedett. A fiukra kiáltott.
- Széket Kecskés bácsinak!
Azután hogy mind a ketten letelepedtek a ház elé, csöndesen elmondta a földieper históriáját. Régen volt ilyen jó órájuk. Meleg családi tanács volt ez így, rozsdált ajtajú, csikorgós lelkek boldog tárulkozása. Néha szelíd pillantással simogattak végig a fiokon, aki a lócán üldögélt s a másik kettő játékait nézte.
- Talán így válik ember belőle - mondta a tanító.
Az asszony az ég felé emelte kezeit és ujjait hevesen összekulcsolta.
- Az Úr Jézus segítse!
Vacsorára egy csupor kávét ittak, vajaskenyeret ettek hozzá friss zöldpaprikával. Evés közben Kecskés jóindulatú bíztatással kérdezte.
- Na, fiam, hogy ment az első munka?
Misu rögtön elveresedett s egy moccanást tett, el az asztaltól. De azután mégis csak a helyén maradt. A pirosság lehúzódott az arcáról, most már sápadtan meredt a csuporra. Erőltetett, kásás hangon bökte ki.
- Jól.
S hogy kurtának találta a választ, hozzárakta.
- Elég jól ment.
A tanító széles, bőszavú beszámolót szeretett volna. Most csontjáig érezte az apaságát, többet akart tudni, mentül többet, a fiáról. Órákig hallgatta volna ennek a félnapnak csip-csup történetét.
- Mégis na, hát kik vannak ott? A főnök úr - Seitz mestert a katolikus körből ismerte Kecskés - na aztán, ki még?
A fiú kelletlenül tologatta a szót.
- A segéd...
- Na, a segéd úr, hát még?
- Meg a kisasszony, a manikürnél...
A tanítónak jólesett a csinos idegen szót hallani a fia szájából.
- Úgy a - rikkantott tréfásan - még majd faragott, lakkos körömmel jössz egyszer haza!
Mindnyájan kacagtak, Misu is elnevette magát. A tanító tovább faggatódzott.
- Hát vendég van-e elég?
- Vót vagy tíz...
- Kifélék?
Misu egy darabig nem felelt.
- Mifélék na? Grófok, bárók, vagy mi a manók?
- Emberek... urak... nem tom én, mik odahaza...
Alighogy lenyelték a falatot, Annus dugta be a fejét az ajtón.
- Keziccsókolom, itthon a Kálmán úrfi? Az öreg naccsága kéreti, gyöjjik fel egy kicsit olvasni.
A hatvanesztendős, bogaras asszonyság, akinek a házában laktak, gyakran invitálta meg a hatodikost ilyen esti felolvasásra. A gyilkosságokat betűztette végig egy helyi ujságból, meg a lakbérhíreket, meg a búza állását. Kálmán ideges örömmel ugrott a hívásra, kedvére volt az esti kirándulás. Mert ha honn maradt, rögtön feküdni kellett. - Ne égessük a villanyt, fiúk - szokta mondani Kecskésné - romlik a szemetek, meg pénzbe is kerül. Aztán Füzesséryné asszonyság pompás, nagy lakásban lakott, méltóságos, ódivatú bútorok közt, s ez jól esett a tanítólakás szűkös idétlensége után. Egy terpesz nagy üveges bibliotéka is állott az egyik falnál, dugig aranyozott hátú vaskos kötetekkel. Kálmán tudta, hogy az öngyilkos Füzesséry-fiúé volt, aki ügyvédnek készült... .
Felállott és indult. A tanító utána szólt.
- Ne maradj soká, fiam, és csendesen járj, ha már aludnánk.
- Igenis, Kecskés bácsi.
Anna előrement az udvaron, szótlanul, egész a kapualjig. Ott megfordult.
- De féltik magát, Kálmánka - mondta és odaállott a fiú elé. - Mitől féltik? Tán hogy a fejére esik egy csillag?
A diák elpirult.
- Dehogy is...
- Vagy hogy leharapom a fejit?
Kálmán zavartan küzdött.
- Menjünk...
A leány megindult a feljárón.
- Adja a kezit, mert orra esik.
Megfogta és felhúzta egészen magához. A gimnazista megremegett és gyorsan benyitott az ajtón. Az öregasszony bomlott nádfonatú, téres karosszékben ült. Sokráncu fekete ruha volt rajta, öreges, setét csipkedísszel. A lábát zsámolyon nyugtatta. Ritkás, fehér haját középen kettéfésülte s lesimította keményen. Vénebb volt a koránál. Ura és fia halála rábarázdált vagy tíz életlen esztendőt.
- Isten hozott, fiam. Ülj ide ni. Anna, add elő az ujságot.
Kálmán tüzelő képéhez emelte a papirost, az asztalhoz ült, hozzáigazodott az apró villanykörtéhez és belekapott a világ folyásába. Először egy kertségi betörés került elő, valahol a dohánygyár tájékán. A betörő megszökött. Füzesséryné mérgesen dohogott.
- Ehun e, ez is megugrott! Hát mán nem lehet az ember nyugton!
Rákiáltott a zsámolyon csücsülő cselédre.
- Pattanj csak, be van-i csukva a kapu?
- Most niztem. Be a.
Az asszonyság megnyugodott.
- Na mit hazudik még?
Szentül hitte az ujság minden szavát, de mindig úgy beszélt róla, mintha elejétől végig hazugságnak tartaná.
Egy fővárosi gyilkosság jött sorra vadpiros szerelmi részletekkel. Kálmán szeretett volna áthussanni a szégyenletes szavakon, de félt, hogy észreveszik. Az öregasszony a magáét firtatta.
- Valami lakásfelszabadítás nincs benne? Azt nízd meg, fiam.
- Most nincs, néni.
- Hát a búza mennyit esett?
- Nem esett az, néni, hanem emelkedett. Négyszáztízen áll.
Füzesséryné összecsapta a kezét.
- Nigyszáztíz! Jóságos atyám! Hát nem kerékbe kéne töretni, aki ezt hagyja! Bezzeg a bornak semmi ára! (Az asszonyságnak jó darab szőlője volt.) Mi van még, fiam?
Hosszú városházi história következett: besüppedt kövezet, főmérnöki vizsgálat, tanácsi jelentés, közgyűlési határozat. A vége felé járt, mikor felbugyborgott az asszonyság ismerős, húzós hortyogása. A diák halkan letette a lapot, felállott és lábujjhegyen kióvakodott. Anna kikísérte s a lépcsőn hevesen átölelte.
- Vigyázzon, aranyom, le ne bukjon - a lélekzete száraz és forró volt - majd levezetem...
A fiú égett az izgalomtól és szinte aléltan támolygott alá. A kapu alatt a cseléd még szorosabban ráfonódott. Arcát arcához nyomta, térdét befúrta a térdei közé.
- Ne menjen még, aranyos, korán van...
Kálmán reszketett.
- Hagyjon... . hagyjon...
A leány vadul szájon csókolta.
- Gyere... te... - s húzta volna a pincekonyha hűvös setétje felé.
A diák kirántotta magát az ölelésből és zihálva menekült hátra, haza.
A leány fojtott indulattal szólt utána.
- Csacsi, csacsi... a tanító úr nem ilyen ügyetlen...
...A fiú csak később gondolt ezekre a szavakra, mikor már átlopakodott az alvó lakáson és szétdobálva ruháit, elzuhant a nyekergős vaságyon. Uristen, mi volt ez!?
[