Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám

SZOMORY DEZSŐ: LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ
(16, befejező közlemény)

Azt írja jön, készül, Pestre, hozzám, angyal! ezt írja!

Ép azon gondolkodtam, mi volna itt még e hosszú füzéren, amivel mulattathatnám és általában hogyan szolgáljam ki a legfinomabban, még néhány súlyos évtizedekig? Ép kérdeztem volna, merre is van tovább s mit láthatok e ködön túl, ahol alig látok a nedves szememtől? Ha átszaladjak-e egy más irányba az életemhez, egy más irányba, egy más vidékre, a fájdalomnak másik oldalára? Azt írja jön, mit mondjak? Ha sodorna még a szó, vagy én sodornám, mondja! Ha fokoznám, ha halmoznék, ha túloznám e polifóniákat, ha dorbézolnék bennök abban a wagneri értelemben, mely végül a holdba üti a fejét, mint egy réztányérba, egy szellős végtelen legtetején! Mit érnék vele? Minden szó csak a határa annak, amit mondani akarnék. Azt nem tudom, mégcsak meg se közelíteni, amit zenék és szótömegek fölött, halovány szépsége jelent! Ez több mint a szó. Ez több mint a zseni. Ez több mint Mohamed, aki körülmetélve született. Ez több mint minden, ez a nő! Ez a nő, aki egymaga nyújtja, könnyűszerrel, mindazt a szépséget, amiért a zseninek kínlódnia kell, hogy ki tudja fejezni.

Holott még szólanék, ha nincs is célja többet. Ez az álom az írással, ez a delirium tremens a hang és érzés eszenciájával, oly kábító, hogy alig tudok visszatérni valami puritán életbe. Kisértő nászéjszakák előtt a szavak párzásával, még indulnék a sápadt homlokommal. Még indulnék, hogy mindent fölkavarjak, fölidézzek s visszaszálljak, hogy ne lássak, halljak s csak dorbézoljak, ahogy azt szeretek, dorbézolni, hívságok nagy kincseiben! Mi lettem volna az ilyen dorbézolással abban az ó-görög világban, mely crotoni Philippust a félistenek rangjára emelte, csak mert a legszebb hangja volt kortársai között! S most, lássa, elhagyván hazámat, ép ideértem volna e forduló határkövéhez, Páris elé, ahogy én éltem ezt a Párist! Hogy ezt itt fölrajzoljam magának! Hogy fölvetítsem néhány százezer oldalaknak olyan filmszallagjára, amivel balzsamosan átkössem a szívemet s ami méterekben kifejezve, majdnem húsz esztendő hosszúsága volna. Azt mondanám, a sebem mélye a honvágy volt s egy szinésznő emléke.

S mind mondanám azt, amit ebből meg tudok indítani. Még nem mult el egy év, még nem multam húsz éves s Jászai a heroinám volt A búcsú című kis darabomban, egy bús apáca volt, szegény, zord Jászai! A premier estéje volt ez s ott álltam az utcán, a Casimir-Delavigne-utcában, meglehetős messze a Nemzeti Szinháztól, a premierem estéjén! beteljesedett álmaim estéjén az utcán! s lestem a sürgönyhordót az esőben, az utcán, mert nem volt türelmem bevárni a szobámban s rohantam volna elébe, a világ végére, ha tudtam volna, merről jön, az esemény hírével, illuzóriusan, Magyarország felől! Mint Tell Vilmos a ronda kis utcában, úgy álltam a Casimir-Delavigne-utcában, csak több szimpátiával, ahogy mondtam: In dieser hohlen Gasse muss er kommen! - vagy inkább mint Marcus Aurelius a Garam partjain, úgy álltam az utca sarkán s úgyis gondolkoztam, mint ő! Egy gázlámpa világában, bőrig ázva, Augier Emil írótársammal, aki szintén itt állt s ázott, noha szobor mintájában, elképzeltem az egészet, a sok finom magyar úrinépet a szinházban, a szüleimet s jó nagyanyámat rezgőtollas kalapjában, a kisöcsémet matrózruhájában és általában a sok fényt és hangot s a sok tapsot, ezt mind hallottam s mind elképzeltem s Jászait a tirádákban és apácafátyolában s nem tudom micsoda boldogságot éreztem, ami legjobban a fájdalomhoz hasonlított. S azóta is, hányszor! hány ilyen este! hány ilyen eső! hány ilyen esztendő! Ahogy ezek múltak, ezek a hosszú esztendők, ezek az ideiglenes évek egy jobbik lét előtt, ahogy a teológusok mondják vigasztalásképen, de mégis csak súlyos, komor, felleges évek, melyek egyelőre az ember életét teszik! Az évek, melyek, mint egy őszi táj az esőben, úgy áznak el a könnyben! Tizenhét esztendő egyetlenegy füzéren, de felosztva apróra, évekről hónapokra, hónapokról hetekre, hetekről napokra, napokról órákra, órákról percekre, hogy ez mind csak úgy volt az emberé, mikor ezt mind elvesztette, ahogy szálezi szent Ferenc mondja. Holott bírtam, győztem, mi mindent győztem, panasz nélkül, méltósággal, mint egy nemes ifjú romantikus hallgatással, holott Daudet kedvence voltam, amint azt tudja s Londonban a penzióban, úgy vélték, hogy Liszt Ferenc fia vagyok, olyan zordonan zongoráztam a hosszú hajam lobogásával, halálos sápadtan. Óh istenem, már pedzeném, már pengetném is lássa, kezdeném! már kigyújtanám az összes tüzeket e hangversenyteremben, már halmoznék és fokoznék és túloznék s csakugyan nem látnék s hallanék s csak visszaszállnék s mivel nagyrészt művészet az, amit próbálnék, nem is nagyon szükséges, hogy kössem magam józanságokhoz. No de megállít angyal, amint itt fölmerül elém, a lámpám alatt, ez utolsó éjjelemben! Amint itt fölmerül a fehér teste templomtornyával s eltorlaszol e szótömegben, - azt írja jön, no lám! A toll elakad a torkomon, hogy mondjam? Itt van előttem gótikus kezeírása. Azt írja, készül, Pestre, hozzám! mint egy Astarté, mint egy bálvány, a Safed csúcsán fog megjelenni!

Úgy hát megállok itt, az asztalom tövében, szívszorongva, mint egy vőlegény. Ez több mint Kleopátra aki jön a Cydnuson, aranygályán, bíborvitorlában, ahogy ezt megénekeltem, [*] ez több, mert imhol magát várva, magamtól búcsúzom. Ami itt élt s virult a munkám fonalán s ahogy itt meghurcoltam magam, ez mind elmult, ez mind elhangzott, annál jobb! Amit kergettem nagy szcenériákban, mind ellankad és elvonul s a sok könyvem a polcokon mind elhallgat aranykötésük nyugalmában, mint a holt püspökök, selyembrokátos infulákban. Minden tömeg kollektiv szenvedése gyárkémények alatt, amint visszanézek, s mind a többiek nagy vándorlása évszázadokon át, ahová szintén visszanézek és minden hit és százfajta sebek és minden nagy hang ami szól a világban s a kis egerek hangja is a katedrálisokban: ez mind lezajlott s nincs miért, hogy kapkodjak már és nyugtalan legyek. Amit akartam, micsoda közelségekért volt, hogy oly messze kerestem utána! Nem tudom már, micsoda hangnemben vagy moralitásban éltem s nem-e áltattam magam a szenvedés dicsőségével, mikor amúgyis minden hasztalan? Nem tudom már, hol jöttem így a kábult fejemmel, micsoda rögön, micsoda egek s csillagzatok között, micsoda világban e földön, mely maga is megtévedt végzetével, a rossz utak irányában gurul, mint sok más világ és csillagzat az ürben. No lássa, föllélegzem, holott inkább megremegni szoktam, ha valaminek vége van. Nem tudom már, mit keressek mást mint amit maga nyujthat s nem tudom ha igazában nem-e csak magába mártottam a tollamat, amint így elakad a mellbimbójában? De abból a száz kötetből, amit ígértem, megírtam egy-egy sort mindegyik kötetből s abból a nagy munkámból is mindenek tetejébe, ami Az ember reménye és regénye lett volna, nem adtam-e egy hangot, mondja meg! Még lehetne több, még fokozhatnék amint mondtam, még tudnék olyan holdba fagyott éneket, mint a poláris hajósok, mikor a világ csúcsán énekelnek s oly tengereken mint a tej, még hozhatnék városokat a vállamon, a Pincio kertjét a kaméliákkal, ahol a szabadban írtam, mint egy plein-air festő, első Habsburg-tragédiámat! Még szólhatnék olyan téli éjszakákról, mikor a látatlanban, a Mediciek kútjára, egy-egy veréb holtteste hullt puhán a platánok ágáról s szólhatnék olyan brit ködökről is a Saint-James-park körül, amilyet Shakespeare sem látott soha, holott annyi mindent látott, de ez a köd lebegő malachitból volt, mint egy zöld alagút s amelyben az ember, ártatlan szivével, mint egy Kain úgy félt s szaladt! Oh most már engedje el mindezt és a többit, majd egyszer, máskor, de most engedje el! De sőt engedje meg, hogy csak úgy egyszerűen közeledjek magához, azzal a finom természetességgel közeledjek, amint azt elkényeztetett kis kutyáknál látni.

Azt írja, jön! ép ideje! Ímhol beteltek királynői pretenziói s leszűrvén a tiszta igazságot emberi létünk körül, most már csak hozza el azt a kis lencsét ami van a vállán s hinni fogok magának! Csak hozza el azt a kis külön finom életét, azt a kis külön finom fonalát a sorsának, ami mégis csak hozzám fűzi, - talán nem is volt igazam magával! Nem fogunk többé könyvekről beszélni s nyargalászni szárnyas paripákon, de sőt el fogom rejteni nyugtalan szempillája elől minden izgató olvasmányaimat, a sok Jahrbücher für Biblische Wissenschaft s a sok Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes című füzeteket, melyekből egész ládával van hiányos példányom s nem fogunk beszélni jó Renan öregapánkról, France komáról, nem a szentírásról, legendákról, mithológiákról, se semmiről ezen a világon. Nem arról a rembrandti Ábrahámról, mint egy Zách Felicián, aki renaissancemívű tőrével dolgozik a fia nyakán s nem Tintoretto zsidairól akik zabálják a mannát és nem a rafaeli bolsikról akik rohannak a vörös tengeren s nem a gileádi balzsamokról, melyeknél jobbat is tudok s nem Barhebráos sziriai költőről, aki a babylon-föniciai tájszólásban asmorá-nak nevezi az éjjelt, nedan-nak a kéjnők tiszteletdíját, kallah-nak a menyasszonyt, khinor-nak a hárfát, amilyen finom uriember! Minderről nem fogunk beszélni és semmiről és senkiről nem fogunk beszélni, s nem fogom kutatni, mi a zseni erkölcsisége a gyönyör és fájdalom ügyében, de sőt elfelejtem az urát s ami bánt e kérdésben s egyáltalában nem fogom kérdezni, mi a jövőm magával, mert egy pillanat a legnagyobb jövő s meg fogom bocsátani, ha tisztára csak erényből fogja adni magát! Morális magányomat, melyet tündéri árnya felüdített, ezeregy éjszakámat felváltom ímhol profánabb valókra s leszámolván ellenfeleimmel, befogom érni pályám dicsőségének, hogy csak maga ítéljen fölöttem. Mert emberről, ha művész, csak egy nő ítélhet. Nyilván kifogja mondani azt a szót, amellyel még viszem valamire!

Azt írja jön, angyal! jön, indul, csomagol, a kutyája szüköl a sarokban, a chow-chow, mert érzi mi készül, amilyen nagy esze s fekete nyelve van, - ezt mind írja, angyal! Itt fog megszállani közel hozzám, írja, az ódon Vadászkürt-ben, mint egy főispánné, egy igazi úrinő a vidékről, aki még hisz a vármegyében, ezt írja! Oh látom, amint a sok takaró között, szenzuális művészetével begyúrja magát az autó sarkába a csodakutyával s már indul is Erdőházáról, a dülőkről, az országútra, a kendője lobogásával a nyakán, mint egy római byssus-kendő, angyal! Csak azt mondhatom, amit Schleiermacher mond az angyalokról, hogy tudniillik nem lehet bebizonyítani, ha valóban kizárt dolog, hogy létezzenek angyalok!

Úgy hát itt vagyok, várom s annélkül, hogy felkészülnék drámai lendületekre e viszontlátás alkalmából. Ez az egész lét, úgy tünik, csak egy pár finom emberért van s csak egy pár hangra van építve, azon a legbiztosabb alapon, ami a mi szívünk gyöngesége. E percben még boldog vagyok, ha elgondolom, hogy ez az izzó Diane, a Szabóky Zsigmond Rafael-ben édes nővére Bolzay Kamillának és annak a többi ritka hölgynek is, akit mind ismer nagy galériámban. Mind álom-e ez egy reális világban, amit itt fölíveltem, vagy megfordítva, mind valóság-e egy álomvilágban, ezt soha meg nem tudhatom. De nem is igen törődöm vele. Ha nem is lesz soha gyümölcse ennek a sok írásomnak és még csak egy olyan kis virágfürtje sem lesz mint az akácfának, még egy olyan kis bogyója sem mint a nadragulyának s amivel belehetne érni, mindegy, lássa, az ember bízvást megnyugodhat a szívében, ha egyszer feláldozta magát. Csak maradjon így ez az egész világ, néhány ezer emberért, szívem! Mert ez az útja fejlődésnek s eszményiségnek s nem az, hogy érdektelen osztályok magasra emelkedjenek. Ezt nem is tudnak abból a mélységből, ahol történelmi gyökerük van. Olykor oly könnyen boldogulhattam volna, csak egy kicsit meghajtva a fejemet, csak egy kicsit engedve könnyű eszközöknek. De éppen azok tüntek számomra a legnehezebbeknek. Olykor a leggyönyörűbb célokhoz is silány módok vezetnek. Ez sem érdekelt soha. Leginkább a hibáimat tiszteltem és ápoltam magamban, mert ezekben éreztem leginkább Isten ujját a szívemben. Olyan világosan látom, hogy nem a boldogságért vagyunk ezen a világon. Nem is azért, hogy valami kivételes tisztességben tündököljünk. Inkább azért, hogy valamit csináljunk. A legszebb dolgokat ép az a transz és az a láz alkotja, amelyben az ember egyensúlya fölborul. Gondolja meg egy tarsusi Pál szilajságából, egy szent Teréz hisztériájából, micsoda gyönyörű dolgok lettek, micsoda szent világok és hajnalhasadások lettek, amelyekhez a polgári józanság soha közel nem érhet! Oh, Istenem, hát én is szabad voltam, mondjuk, szabad voltam, a nagy sor! A szabadság is, mint a rabság, csak kimeríti az embert. Nem hódolni soha senkinek, ez is fárasztó lássa, amíg az ember a tulajdon láncait hordozza és csak járja a bolondját annak az úrimódnak, mely soha nem megy a vágyai ellen, az ízlése, az eszménye ellen. Ami szép, az nem hasznos, az csak szép. A hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Ezt már a régi görögök tudták. Nem is ajánlom senkinek, hogy ebben a rendszerben utánozza őket, vagy akár engem utánozzon, ami egyre megy. Valószínűleg Balzac sem értett volna meg engem, mert neki oly fontos az anyagi kérdés és még Renan sem nyilván, aki viszont főleg a vallását nézi az embernek. De sőt, alkalmasint, Goethenek is hiába magyaráztam volna bús lelki magányomat, mert ennek a nagy embernek fogalma nem volt az ilyen elvont dolgokról.

Minden reményem magában van. Mikor utoljára láttam s búcsúzásul nyujtotta a kezét, így szólott az autója sarkából, ahol már begubózott: “Még maradhattam volna s minden úgy lett volna, ahogy maga azt akarja. De szeretnék még jobban elmélyedni magában s mégegyszer elolvasni mindent, amit írt s még többet megtudni magáról, amit csak lehet. Egyszóval megakarom érdemelni magát!"

Úgy mondta ezt, azon az üde hangján, abban az éneklő modorban, szokása szerint. Csak egy kissé árnyalta a hangját, ahogy bizonyos nők, valami hűvös közönybe tudják burkolni lelki ügyeiket, főleg ha egy soffőr ül előttük a volantnál, aki meghallhatja őket. Akkor, az egész éjjel ezeken a szavakon gondolkodván, azt hittem e sybillin alázata csak azt a siralmas ravaszságát, azt a szfinkszerű kegyetlenségét rejti, melyekkel e nagy vallomását, egy ilyen utolsó percben, elzárja a vita elől. Most értem csak micsoda mély nőisége volt ez, ahogy meglátván mi vége lesz mindennek, egy kicsit szédülni kívánt volna ott, ahol minden a leglaposabb dolog. Most itt vagyunk ketten, nyomorultak s nem tehetünk mást csak szerethetünk. Nem fogjuk játszani az egymásért epedőket, a lelkendezőket, az egymás karjába röpülőket, mint a kornwalli szerelmesek. Nem fogjuk játszani a nagy levetkezőket mint a görögországi istenek vagy mint XIV. Lajos, nem a fogvicsorgatókat, mint a fegyházbeliek, nem a tragikus ölelkezőket akik meghalnak kakasszóra, egy kis hotelszobában. De ahogy azt olykor látni nyári este, amint egy nő s egy ember, aki alig ismeri egymást, egymáshoz símul és megy, úgy leszünk egész egyszerűen, Isten parancsolatja szerint, az egymás szívszerelme. Mert számunkra sincs más útja a világnak. Számunkra sincs más zamatja a szomorú valóságnak. S csak az lehet méltó hozzánk, hogy ezt belássuk panasz nélkül, alázattal, mint akiknek csak ennyi jut, holott többet érdemelnének. Oh, angyalom, hogy megvigasztaljam, attól még loboghat szent vágyam magáért. Attól még nem kell, hogy elválasszam az embert önmagamtól. Attól még mindig lehajthatom a fejemet a vállára, hogy felejtsek. Még mindig mondhatom, a Prédikátor-t idézve: Boldog az, aki mikor lemegy a nap, mégegyszer megláthatta, akit szeretett!

[*] Görög-Egyptomi játék - Felvonásközben című versben.