Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
Ignotus egy részletével foglalkozik annak a nagy komplexumnak, amelyet «Az irodalmi alkotás külső akadályai és belső gátlásai» címen fognék egybe. Nem indokolatlan talán a részlet tárgyalásakor egyet-mást mondani a nagy egészről is.
Meglátni az igazat s merni megmondani is, itt kezdődik az író, kivált a regényíró, - ezt mondja Ignotus. Bizonyára így van. De mindjárt ezen a megállapításon fennakadok. Nem úgy, hogy vitába akarok vele szállni, mert hiszen elfogadom, - hanem mert egy sereg rekriminálni valóm van.
«Megmondani», - ez átvitt értelmű szó, használjuk helyette a legmegfelelőbbet: megírni! Már most kérdés, hogy ha az író megírja az igazat, akkor már «kezdődik»-e? Mert meglátni az igazat és megírni, de azzal a biztos tudattal, hogy amit írtam, az azután beláthatatlan időn keresztül a fiókomban is marad, mivel azt senki le nem közli, senki könyvben ki nem adja, vagy ha közlik, illetve kiadják is, a közvélemény s a kritika visszaveri, államhatalom elkobozza, bíró az írót börtönbe vetteti, - ez még nem íróság. Író az, akinek mondanivalói számára áll a közlés lehetősége, akinek megadatik, hogy művei által hasson. Aki vicceket mond, de senki nem nevet a viccein, vagy nem is hallgatnak rá, - annak hamarosan ajkára fagy a szó. Aki énekel, de a «hallgatói» egymásba mélyedve csevegnek, - annak elakad a hangja. Aki ír, de el van zárva attól a lehetőségtől, hogy állandó kapcsolatot kapjon egy olvasótömeggel, - annak a kezében egyszer csak megáll a toll.
El tehát először is a külső akadályokkal!
Ez a mondat ugyan, egy író által leírva, olyan, mint mondjuk, amikor a gyorsvonat robog a síneken, s egy kis pásztorfiú áll és bámulja, de azután fölemeli kezét és azt mondja: megállni!
De ez a mondat egyetlen író által is leírva, azután sokszor leírva és kimondva és mások által is állhatatosan ismételve, olyan, mint Cato híres mondata: ceterum Carthaginem delendam esse censeo!
A külső gátlások néha a dacosság erejénél fogva megsokszorozzák az író erejét. De talán csak néha. Ha a gátlások már semmi mértéket nem ismernek - lásd például a tekintélyvédelmi és erkölcsvédelmi rendeleteket, - akkor az igazságra való belső törekvés is megtörik, a külső gátlás belső lélektani gátlássá is válik, eláll az író esze s megdermed ereiben a vér. Ilyenkor már még az íróasztal-fiók számára sem lehet írni - ami különben is tökéletlen valami, sőt azt mondtam föntebb, hogy körülbelül nonsens. Ha nem lehet egészen szabadon írni, akkor már nem lehet egészen szabadon beszélgetni sem; ha pedig beszélgetni nem lehet szabadon, akkor már otthon a négy fal közt sem lehet egész szabadon gondolkodni, nincs levegő, búsak és reménytelenek a tárgyak, fenyegető a sötétség; gondolkodni is «merni» kell, már pedig egy bizonyos idő elteltével nem járnak merésre az ember idegei.
Ezúttal nem egészen másról szólva bocsátottam előre ezt a kis «ceterum censeo»-t. És most térek csak rá a tulajdonképeni tárgyra, a «teremtő indiszkréció»-ra.
Arról van szó, hogy az író, legkivált a regényíró, amikor figuráit megalkotja, a hozzájuk való némely külsőséget s egyes karaktervonásokat is, emlékezetének tárházából veszi (hiszen a képzelet is nem más, mint emlékképekkel való játék; keverése, változtatása, némely részletében megnövelése, új kapcsolása az emlékképeknek). Úgy néz ki aztán a dolog, mintha az író egyes létező embereket megírna, sőt találó pesties szóval «kiszerkesztene». A modellek azután felismervén a műben önmagukat, megharagusznak, szóval az egyes egyének még külön is okoskodnak, nem csak az összesség; nem csak a köztudat védekezik indulattelten az ellen a folyamat ellen, hogy valami a «köztudattalanból» fölmerüljön és «köztudatossá» váljon, hanem az egyember is tiltakozik az ellen, hogy valamit magáról megtudjon, vagy ha már ő tudja, legalább mások nem tudják meg.
Ignotus ugyan azt mondja, hogy különösen az igazság fáj elviselhetetlenül az embereknek, az az igazság, melyet ők jól tudnak, - én azonban úgy gondolom, hogy az az igazság fáj, amit mégsem tudnak eléggé, amit valahogy önmaguk előtt is szeretnének letagadni, szeretnének róla megfeledkezni, szóval a pszichoanalitikus «ellenállás» egy esetével állunk szemben.
Az egyén tiltakozására, erre a csekélységre, gondolván az író sok más nehézségeire, én a magam részéről sohsem hederitenék. Egyszerű számvetést csinálok s a kis érdeket föláldozom a nagyért, kötelességszerűen, persze erkölcsi értelemben véve az érdeket. Meg azután úgy tudom, hogy a neheztelőnek nincs is igaza. Nincsen pedig azért, mert az író nem megírja, vagy «kiszerkeszti» az ismerősét, hanem róla néhány vonást vesz, a többit hozzáadja, legtöbbször kever. Az irodalmi figura tehát nem azonos a modellel.
Konstruálok egy példát. Ismerek egy vézna fiatalembert, igen mérsékelt szellemi képességekkel, aki túlságosan félénk, habozó, konfliktusok alkalmával megzavarodik, jelentéktelen emberekkel szemben is mindig vesztes marad. Érdekes írói feladatnak tartom ezt a figurát olyan helyzetekbe sodorni, olyan gyötrelmek közé és utolsó stációk elé vetni, hogy mintegy kínjában egyszer kiegyenesedjék és egyszer életében diadalmas, kemény hőssé váljék. (Lám, most veszem észre, hogy már ebben a példában van valami szubjektív is, valami magamból is vett, ernyedtségemből való fantázia, lényegében: vágyteljesülés.) Igen ám, de ha semmit nem adok a valósághoz, akkor abszurdumot írok. Tehát már a kiindulásnál változtatnom kell a figurán, olyanképen, hogy a hőssé válás
Így állván a dolog, igazán sértő az íróra nézve, ha valaki azon, amit ír, megsértődik. (Hajlandó volnék ezt a gondolatot úgy kifejteni, hogy ez nem csak az egyes emberre áll, hanem az egész közösségre, hogy mást ne írjak.)
Szerintem az igazi író új értékeket vet a lelkekbe, az értékek maradandó életűekké csak úgy válnak, ha életképesek; az író a legfőbb bíró, senki által joggal felelősségre nem vonható, tehát legkevésbé holmi megírt egyember által; az író ellen csak írással lehet és szabad harcolni; szóval: ceterum censeo Carthaginem delendam esse.