Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

1. Aki ismeri önmagát s eléggé bátor, hogy bensejét könyörtelenül föltárja, az lírikus. Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró. Aki «valakit meg akar írni», az műkedvelő kulcsregényíró. A valósággal sokkal titkosabb kapcsolatban vagyunk. Mély élményeinket előbb elfelejtjük, aztán véletlenül bukkannak elő, mint merőben ujak, ezzel a sugallatos paranccsal: «ezt meg kell írni.»

2. Ex nihilo nihil. A semmiből nem lehet teremteni. Képzeletünk a valóság tudatos, vagy tudattalan elemeit rakosgatja ide-oda, amint kell. Egy alakom feje a zongoratanáromé, orra valamelyik rokonomé s nyakkendője talán az a nyakkendő, melyet ma pillantottam meg a villamosban egy öregúron.

3. Sohase lehet szabadulni a valóságtól, az szolgáltatja - legalább számomra - a legvadabb ingert, a legősibb varázst, a legtúlvilágibb ihletet. Emlékezem, egyszer írás közben tudatára ocsúdtam, hogy az a regényalak, akit mintáztam, régi ismerősöm s csodálkozva vettem észre, hogy az ő kedves nevén nevezem. Ez ízlésem ellen való volt. Szeméremből, tapintatból megváltoztattam nevét, a kéziratban visszamenőleg kihúztam mindenütt, mással próbáltam helyettesíteni. Másnap reggel egy betűt se tudtam írni. Aki Hilda, maradjon Hilda. Ha Jolánnak keresztelem át, tollam elakad.

4. Nem tudom, más is úgy összeborzongott-e, mint én, Pirandello-nak attól a jelenetétől, mely a Sei personaggi-ban döbbenetes ösztönösséggel mutat rá arra, hogy a költőnek milyen fontos a valóságnak egy-egy esetlegesnek tetsző emléke. A leány, a költő álomfigurája, el akarja játszani elcsábíttatási jelenetét, mely Madama Pace-nak, a kerítőnőnek szalonjában történt s a szinigazgató odaszól a kellékesnek, hogy hozzon valami diványt. Erre a kellékes azt mondja, hogy lenne a bútorraktárban egy zöld dívány. A leány tiltakozik: «az nem volt zöld, hanem sárga, virágos és bársony, nagyon-nagy, igen kényelmes» s mikor a szinigazgató legyint, hogy: «az mindegy», a leány izgatottan, fölháborodva kiált hogy: «az nem mindegy». Bizony, nem mindegy.

5. Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. «A rossz orvost»-t, mint gyermek vidéken láttam, Néro császárral egy budapesti kávéházban feketéztem, «Pacsirta» annyira közel van szívemhez, hogy a regény megjelentetése előtt - lelkiismeretem nyugtatására - sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat, az «Aranysárkány» minden szereplője szintén él, vagy élt. «Édes Anna» cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm. Minderre csak munka közben, vagy azután jöttem rá, mikor alakjaim már a lelkemben is éltek.

6. Természetesen jó volna igaznak lenni s amellett tapintatosnak, sebkimélően nemesnek és polgári értelemben «izléses»-nek is. Csakhogy ez nem lehetséges. Vagy-vagy.

7. Az író legyen kegyetlen.