Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Ma már egyre ritkább az a falusi gentry, aki, mint Pató Pál méltó utódja elpipálja az életét, a gazdaságát csak úgy more patrio vezeti, a magtárkulcsot a tolvaj botosispánnál tartja, gondolattalanul szedi fel a takarékpénztárból a kölcsönöket, a hitelezők figyelmeztető leveleit fel se bontja, derült, öntudatlan optimizmussal nézi a dolgokat, a dob megperdüléséig sejtelme sincs a tönkrejutásáról s életének főgondja a ravaszúl elkészített jó ebéd és a soha ki nem fogyó vendégsereg. Ez a tipus pusztulásnak indult Jókai korában, nagyjában kiveszett Mikszáth nemzedékében, ma legfeljebb ha hírmondója akad itt-ott, de aligha tekinthető többé széles kört összefoglaló tipusnak. A régi gentryből inkább csak a gazdaságilag életrevalók maradtak az ősi birtokon s ezekből jó, sőt igen sok esetben kitünő gazdák lettek, akik erős marokkal tartják vagyonukat. A másik tipusnak az unokái, meg a fiai élnek már, még pedig nemcsak a vármegyei hivatalokban, hanem a minisztériumokban, bíróságokban, ügyvédi irodákban, sőt újabban mérnöki és bankirodákban is, - belőlük lett a magyar bürokrácia vezető eleme s el kell ismerni, ez az emberfajta, amely évszázadokig elhanyagolta magát, gondtalanul élt a falu egyhangú csöndjében, tönkrejutásában is felül maradt, más oldalról, de újra kezébe ragadta az ország vezetését s újjáalakulásában meglepő tehetségeket fejtett ki magából.
Ez az átalakulás rendkívül érdekes és gazdag regény- vagy színdarabtéma volna s akik eddig irodalmilag hozzányúltak, azok inkább csak pedzették, de megírva még nincs. Az irodalomban még mindig a mikszáthi szemlélettel felfogott gentry-kép él s mint a Noszty-fiú rendkívüli színpadi sikere mutatja, ezt szereti a közönség is, mely sajátságos módon úgy tesz, mint Csathó darabjában a derék Ladányi: nem bontja fel a hitelező intő-levelét. Nem szereti a maga életének realisztikus ábrázolását. Ebben egy mélyebben fekvő lélektani igazság rejlik: minden életforma, mielőtt kipusztúlna, igyekszik az emberek tudatában glorifikálni magát. A mai fiúk, akiknek azért kell hivatalban görnyedni, mert apáik, nagyapáik elpipálták az ősi birtokot, meghatott szeretettel, gyöngéd humorral és maradéktalan megértéssel gondolnak vissza ezeknek az apáknak az életére. Van ebben szép: egy nemzedék jó szívvel adott bocsánata van benne az előtte járt nemzedékeknek.
S hogy ez meg is történhessék, ehhez hozzásegíti Csathót egy minden írásán átvonuló maliciózus élettapasztalat. Az, hogy az asszonyok különbek a férfiaknál. Szorgalmasabbak, okosabbak, józanabbak és tisztábban látók. Az asszony dolgozott a régi gentry-kúriákon is: a háztartásban, konyhában, a veteményeskert és baromfiudvar ügyeinek intézésében. Közelebb maradt a praktikus élethez. Mikor az öreg Ladányi úri birtoka elúszik, az asszonyok találják fel magukat: a kis unoka ötletét - persze nem minden habozás és egy mindent eligazító jó parthie kecsegtető kilátásának megsemmisülése után - felkapja és végrehajtja a nagymama, maradék pénzecskéjükből penziót nyitnak. A penzió híres lesz a Ladányiné főztjéről, dűlnek bele a vendégek, jól jövedelmez, - Ladányiék a jó konyhán, a vendégeskedésen mentek tönkre s most abból élnek, amin tönkrementek. Ebben genuin humor van, kicsit maliciózus, de keserűség nélküli humor. Természetszerűleg adva van belőle a vígjáték hangja, mert nem lehet belőle viharos összeütközés, de lehet belőle derűs feloldódás.
Ez a téma már regényben is kitűnően bevált, Csathó legjobb és ha nem csalódom, legnagyobb sikerű regénye lett belőle. A regény lényegében majdnem változatlanul került a színpadra: megmaradt epikai természete, a jelenetek nem egymásba torlódva s egymásból kinőve, hanem csak egymáshoz fűződve következnek egymás után. Talán szét is esnének, ha nem tartaná össze az alakok elevensége és frissesége. Kivált az öreg Ladányi alakja. Úgy mondják - s talán úgy is van, - hogy ez az alak nem új, - de a fődolog az, hogy él, a gondtalansága, az első vészfelhőkre zavarba jött védekezése, ahogy szeretné maga és felesége előtt letagadni a bajt, ahogy aztán a sógor öngyilkosságát hírül hozó táviratra, mely az ő anyagi romlását is jelenti, összeroppan, ahogy aztán reménykedik, ábrándos terveket sző s végül minden terv dugába dőltével mégis rászánja magát a birtok eladására s ebben a megrendült elhatározásában szinte felemelkedik, megnő, hogy aztán visszaessék a pesti penzióban régi öntudatlanságába, - ennek nyomról-nyomra erősebb életíze van. Az író mindig azt teteti és mondatja az alakkal, amit kell. Nem mélyíti el jobban, mint a téma kívánja, ilyen elmélyítés aligha is van benne Csathó regiszterében, de ahogy körüljátssza, fiziognomiát ad neki, levegőbe állítja, S Rózsahegyi Kálmán ebben beteljesíti az író minden szándékát, még ad is hozzá lényének rokonszenvességéből, beszédmódjának ízességéből, mozgásának jellemző voltából. Szerep és szereplő szerencsés találkozása ez. Hasonlóan kitünő alak Klementin néni, - cselekvése nincs; de a beszéde hibátlan karakterképet ad, egész szereplése intenzivvé teszi a darab levegőjét.