Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
Kissé kényelmetlen dolog különvéleményt jelenteni be az ujságkritika java részének marasztaló ítélete ellen, s annál kényelmetlenebb, mert ezt a marasztaló ítéletet többek közt olyanok is aláírták, akikkel többnyire egyet szoktam érteni - és szeretek is velük egyetérteni. De meg kell mondanom, csodálkozom azon a lesújtó véleményen, mellyel igen kitünő kritikusok Jules Romains drámáját fogadták. A darab, ha egyebet nem jelentene is, mindenesetre jelent egy a mai szinpadi irodalom átlagánál sokkal magasabb szellemi színvonalat, kísérletet arra, hogy komoly dolgokat komolyan tárgyaljon s szinészeket komoly feladat elé állítson, s nem tudom megérteni, mért kelljen ezt egyenesen a szemére vetni.
Elismerem, hogy Romains darabja lényegesen más, mint amit szinpadjainkon a francia drámáktól megszoktunk. Nem cselekvény-dráma, vagyis nem állít a néző elé egy psychologiai adottságból vagy társadalmi helyzetből származó konfliktust, melyben a szereplő személyek vagy boldogulnak, vagy elbuknak. Magánéleti motívumok alig vannak benne, legfeljebb egészen a háttérben, szerelemről szó sem esik. Minden, ami a szinpadon történik, a gondolatok és tendenciák összeütközése. Dialektikai dráma a szónak legteljesebb értelmében: a szereplő emberek eszméit fejti ki, ezekből állítja elő karakterüket és ezekkel oldja meg a drámát. Ez nálunk szokatlan, mert a mi dramaturgiánk Shakespeareon épült fel, de a francia szinpadi atmoszférában, melynek kiindulópontja Corneille és Racine erősen dialektikus drámai gyakorlata, legfeljebb azzal válik külön, hogy a megszokottnál kizárólagosabban építi a hatásokat a dialektikus elemekre. Olyannak tűnik fel ezzel, mint egy légüres térben végzett laboratoriumi kisérlet. Ettől azonban még mindig lehet érdekes.
A téma, ha jól értettem meg a darabot, ez: az embernek a perspektívája a helyzetével változik. Amint egy magasabb perspektívába kerül, ahonnan teljesebben láthatja a dolgokat, meg kell változnia a dolgokról való ítéletének és ebből kifolyólag a cselekvésének is. Ehhez alkalmazkodni kell annak, aki nem akar elbukni. A keret, melybe ez a téma foglalva van: a hatalomra került munkásvezér helyzete. Amíg a hatalom ellen küzdött, a szélső ellenzéken, addig a maga alulról való nézetéből hajthatta a dolgokat a forradalom felé. Amint azonban egy kormánybuktatás és egy okos király elmés politikai fogása révén hatalomra kerül, egyszerre belép gondolatába és cselekvésébe a felelősség rettenetes érzése. Egy trón, egy ország, egy nép sorsa kerül a kezébe s ő ezzel nem játszhatik kockát. Nem állhat dogmatikus forradalmi alapon, mint kebelbarátja, Féréol, a lehetőség alapjára kell állnia. S ha eddigi hívei és elvtársai, köztük a gyermekkori jóbarát, a maguk alsóbb nézetéből nem értik meg, ellene fordulnak és ellene fordítják a forradalmi jelszót, akkor neki nem lehet mást tenni, mint könyörtelenül elgázolni őket, elsősorban Féréolt. Mert különben elgázolják őt és vele az ügyét, az országot, a népet. Itt a dolgok és főleg a politikai dolgok relativitásáról van szó. Denis, a forradalmárból lett miniszterelnök és Féréol, a fanatikus forradalmár egy fél életen át megértik egymást, benső gondolati közösségben élnek, de amint Denisből miniszterelnök lesz, egyszerre más távlatból nézi a dolgokat, a hatalom, a kötelesség, a felelősség felsőbb távlatából és többé már nem tudja magát megértetni Féréollal, aki megmaradt régebbi, alsóbb szempontú távlatán. A konfliktus kiegyenlíthetetlenné válik, Denis egy utolsó hasztalan kisérlet után, hogy gyermekkori barátját meggyőzze a maga igazáról, kénytelen elkövetni a nagy, áldozatos hőstettet: a statáriális bíróság elé küldeni Féréolt. Mert ez maga tette forradalmi agitációjával, sztrájkok és zavargások szitásával a helyzetet olyanná, hogy Denis csak könyörtelen diktatúrával tud a dolgok felett úrrá lenni.
Tagadhatatlan, hogy bizonyos nehézségeket Romains inkább megkerül, mint leküzd. Nem tudja egész határozottan, szükségszerűen szemléltetni, hogy Denis kénytelen azt tenni, amit tesz, ellene fordulni a forradalomnak. Amit erről a darabban mondanak, az nem elég meggyőző, éppen azért, mert csak mondják, - itt valami akció kellene, amely magával ragadja meggyőződésünket. Annyit elér az író, hogy kétségen felül helyezi Denis jóhiszeműségét, de ezzel csak félig nyeri meg az ügyet. Valami kellene még ezenfelül, ami meggyőz arról, hogy igaza is van s ez hiányzik. A király finoman megrajzolt, rendkívül szimpatikus alakja és okos, sőt meggyőző beszéde erre nem elég. Nekünk, nézőknek kell ezt supponálni és ez kissé próbára tesz bennünket. Nyilván itt valamivel többet kellene megmutatni Denis emberi lényéből és én sejtem is, hogy merről: a Féréollal való barátság motívumából. Mert minden politikai vonatkozást lehámozva, az emberi dráma abban van, hogy Denis kénytelen feláldozni gyermekkori barátját, akit a változott helyzet ellenségévé tett. Ha az író Denisből többet is megmutatott volna, mint a politikus belső evolucióját, ha Féréolba belevitt volna a dogmatikus forradalmárságon kívül egy más, közvetlenebbül emberi motívumot is, például az akaratlan irígységet, - akkor tisztább és meggyőzőbb volna a dráma. Romains nagyon is légüres térben végzi a maga experimentumát. A dialektika elfödi alakjainak emberi arcát.
Szóval én messze esem attól, hogy Romains drámáját teljes sikerű kísérletnek tekintsem, de nem tehetek róla, nagyon figyelemreméltó kísérletnek tekintem a modern drámának új lehetőségek felé való vezetésére. Mégse ragadhatunk bele örökre a szerelmi és házassági komplikációk folytonos variálásába, valahol kell már keresni egy új utat új perspektívák felé.
Ezeken kívül pedig ez a darab igen jó és ritka alkalmat ad a szinészeknek a dialektikus szinészi művészet megmutatására. Ennek a stílusnak ma nálunk