Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Szilágyi Géza: A NAGY ELŐJÁTÉK
Lenkei Henrik drámai költeménye

Heinrich Landesmann morva-német bölcselő és költő, aki Hieronymus Lorm néven a német irodalomtörténet egyik szerény méretű, de nem dísztelen lapját foglalta le hírnevének, szerencsésen fogalmazta meg az “alaptalan optimizmus" életelvét. Eszerint az optimizmus a léleknek nem bizonyos élmények hatása alatt megszerzett, hanem minden élményt megelőző és bármilyen színezetű élménytől független, azt mondhatnók veleszületett tulajdonsága. Optimistává, úgy vélekedik Lorm, nem lesz, hanem már annak jön a világra az ember, és történhetik azután vele bármi is, mindig megmarad optimistának. Az igazi optimizmus ugyanis nem optimizmusra serkentő okoknak kényszerű okozata, hanem úgyszólván “alaptalan", észokokkal meg sem magyarázható “oktalanság", a belátással közösséget nem vállaló temperamentum dolga. Polgári értelemben tömérdek oka lehet valakinek a pesszimizmusra, mégis testestül-lelkestül optimista, ha azzá ütötte az eleve-elrendeltetés. Ezt hirdeti Hieronymus Lorm, aki eleven kiáltó példája volt az “alaptalan" optimizmusnak, lévén kora ifjúságától késő aggkoráig vak is, süket is, mások kézzelfoghatóan testi támogatására jóformán éjjel-nappal rászoruló tehetetlen ember. Mégis harsány meggyőződéssel énekelte, hogy bár a fájdalmak éjszakája elmerítéssel fenyegeti életét, egy oktalan napsugár sohasem akar kiköltözni lelkéből.

Lenkei Henrik, akinek finom és tartalmas kultúrköltészetét, ha kevesen is, de annál melegebben méltányolják, szintén a született optimisták nem nagyon népes családjából való. Egyéni sorsa a maga éjszínű árnyalataival feljogosítaná a hitetlenségre a teremtést igazgató bölcseséggel szemben és a bizalmatlanságra a világ sorjának előre és fölfelé kanyarodása iránt. Mégis, szinte túl van telítve a, hacsak egyéni élményeit néznők, “alaptalan" hittel és bizalommal, hittel a mindenségnek a látszatok zűrzavara mögött olykor el-eltűnő, de a hit szemével mindig megújra felfedezhető harmóniájában és bizalommal az emberi szemnek gyakran el-elakadó, nem egyszer visszazökkenőnek vagy legalább is egyhelyben veszteglőnek tetsző, de azután mindegyre megint nekilendülő haladása iránt. Lenkei hisz és bízik. Ez azonban csak tiszteletreméltó magánügye volna, ha hitét és bizalmát nem tudná átzuhogtatni olvasóiba is, ha hitének és bizalmának nem tudna szívbe kapó képekkel és fényesre csiszolt rímekkel híveket toborozni.

Tizenöt esztendővel ezelőtt Lenkei Henrik Az én hőseim című lírai arcképsorozatában már felesküdött az örök fejlődés hitének szentségére. Hősei - mindannyia a szellem lovagja - a szenvedések iskolájában tesznek próbát eszményeikhez való ragaszkodásukról. Ők maguk elbukhatnak, de az eszme, amelyért elvéreztek, megdicsőül. “A nagy előjáték" jeleneteit magába tömörítő drámai költemény szintén a minden poklokon keresztül való evolució diadaléneke. A biblikus őskor e megelevenítése - a biblia szövegében megörökített hagyományoktól olykor messzire elkalandozik a költő vérmes képzelete - nem öncél. Amikor nem egyszer leglelkünkben megrendülő tanuivá kényszeredünk annak a legendás drámának, amelynek óriásútja a paradicsom elvesztésétől Ábel, Káin, Éva halálán át Ádám végtelenbe költözéseig ível túl a költői hatáson, amellyel emberfölötti és mégis velünk egytestvér emberek sorsának mellettünk eldübörgése jár, tanítást is be kell fogadnunk. Azokra a hol zord freskókra, hol gyengéd miniatűrökre emlékeztető képekre, amelyeken Lenkei elénk döbbenti a mítikus ősemberiséget, tagadhatatlan pedagógiai célzatosság is ránehezül. A drámai képek nemcsak esztétikai élvezettel ajándékoznak meg, hanem - nincs mit szégyelleni emiatt! - oktatnak is. Ez a sohsem tolakodó, önként adódó tanítás a szenvedés nevelő erejéről, a fájdalom életképző hivatásáról, a gyötrelem edző hatásáról prédikátorkodik. A haladás útja - végsőképpen ezt ujjongják Lenkei jelenetei - százszoros pusztuláson át is a jóságot diadalmaskodtató megváltás felé visz. A legerősebb hatalom, a lélek, számtalan kudarc után, mégis csak győz az anyagon. Akárhányszor meg is tagadjuk, bennünk az Isten. Bármennyiszer el is bukunk rohantunkban, mégis mind tökéletesebbé magasodunk, míg végre - boldogságos remény! - a földön visszavarázsoljuk az elvesztett Édenkertet.

Manap a pesszimizmus, amely az egész európai kultúra pusztulását jósolja meg, sokkal divatosabb, mint az optimizmus, amely sokak szemében nem tűnik föl eléggé “mély"-nek. Lenkei Henrik azonban sohsem törődött az irodalmi divatokkal és választ keresve - ez le nem lohasztható bölcselő szenvedélye - a “honnan és hová?" örök kérdéseire, sohsem igyekezett népszerűen tetszetős feleleteket találni. A hétköznap pesszimista filozofálói immár közhelyekké fakult elmélkedéseikben a hanyatlás lejtőjén zuhantatják le kellemesen megborzongó olvasóikat. Lenkei, az optimizmus megszállottja, csak fölfelé néz és mind följebb ragadtatja, olykor szinte már színtékozlással túlszínezett történelem-előtti tablóinak győző hőseit, mind magasztosabbá nőteti a történelem e néha túlhangosan hangszerelt nyitányának nemes szólamvezetőit. “A nagy előjáték" Ádámját követve, a rög szintjéről, amely megszokott otthonunk, magasabb életsíkra emelkedünk. A költő lelki előkelősége lelki rangemelést adományoz minden olvasójának is.