Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SINKÓ ERVIN: EGIDIUS ÚTRAKELÉSE

SINKÓ ERVIN: EGIDIUS ÚTRAKELÉSE
IV.

Frigyes pátert nem találta Paderbornban, de hallotta, hogy nem sokkal azután, hogy onnan eltávozott, az áskálódó ellenséges papságnak sikerült Frigyes pátert Kölnben befeketíteni. Erélytelenséggel, sőt tévtanok terjesztésével vádolták meg és különösen nagy sikerrel dicsekedhettek, mikor ennek következtében Ehrenbergi Adolf Fülöp püspökhöz, az irgalmatlan, kemény, hitéről híres egyházi méltósághoz lett Frigyes páter szolgálatra beosztva. Ellenségei lesben álltak és készültek a kékszemű ál-térítő leálcázására; biztosra vették, hogy Frigyes páter össze fog törni és fel fog lázadni, mert nem lesz képes a hirhedt püspök szellemében dolgozni. Frigyes páter azonban új helyén is az egyháznak feltétel nélkül engedelmeskedő szolgája maradt. Maga a püspök is tartózkodott tőle, hogy mindjárt nyílt kártyával játsszék, de az is lehet, hogy szándékosan kelepcébe akarta csalni a neki is ellenszenves pátert, hogy aztán annál biztosabban lecsaphasson rá, mint engedetlen eskűszegőre. Azzal küldte Würzburgba, hogy ott a moráltheológia professzora legyen, de alig volt ott pár napig, új tisztséget ruházott rá: a halálraítélt boszorkányok gyóntatóatyjául rendelte ki. Az ő dolga lett ennek következtében, hogy a boszorkányokat meggyóntassa s miután meggyóntak, a máglyára kísérje. Egidiusnak még Paderbornban mutattak egy könyvet: «Cantio criminalis, seu de processibus contra sagas» volt a könyv címe. Auctore incerto theologo romano - csak ennyi állt a könyv címlapján, de mindenki tudta, hogy Frigyes páter a szerző. Különösen a dominikánusok haragudtak a könyv miatt, mely, ha nyíltan nem is tagadta a boszorkányság bűnének létezését, de félreérthetetlenül szembeszállt VIII. Ince pápa apostoli bullájával, melyet annak idején épp a domonkosrendi atyák sürgetésére bocsátottak ki a boszorkányok ellen, - mert, ha a könyvben nem is állt az, hogy nem kell a boszorkányokat üldözni, a szerző azt írta, hogy ő - Frigyes páter - rövid idő alatt kétszáz boszorkányt gyóntatott és kísért el a máglyára és ezek között - erre esküszöm - írta a könyvben, legalább is eddig, egyetlen egy sem volt, kiről a legkörültekintőbb megfontolás után is azt állíthatnám, hogy bűnös volt. - Mindenki csak arról beszélt, hogy Frigyes páter ezzel a könyvvel új bizonyítékát szolgáltatta eretnekségének - haeresis est maxima opera maleficarum non credere - de egyben átkozottul ügyesen, mert megőrizte a látszatot, hogy csak a saját tapasztalatairól beszél.

Hogy vállalkozhatott Frigyes páter erre a feladatra, - kérdezte magában Egidius, az a Frigyes páter, ki őt először világosította fel a boszorkánykérdésben és ki a katholikus egyházhoz a boszorkányégetést, mint sötét babonát, méltatlannak tartotta és azokról az időkről beszélt neki, mikor a katholikus egyház szállt szembe leghevesebben a pogány népek boszorkánybabonáival. Gyűltek a kérdések megint, de Egidius mégse kereste volna még Frigyes pátert, ha nem érdekelte volna, hogy nemcsak kérdeznivalói, hanem a hosszú távollét ideje alatt mondanivalói is értek. Most nem a régi Egidius kereste Frigyes pátert, a tudatlan és tapasztalatlan gyerekember, a férfi akart vele szembeállni mégegyszer, az ember, ki egy darab életet szintén megpróbált és ha kincseket nem is hozott magával, de magával hozta a mezítelen szegénységet és ezt meg kellett mutatnia az egykori társnak és tanítónak. Akármennyire is csak szegénység az, amit ő hazahozott, meg kellett mutatnia, mert élete minden legfőbb kincsével fizette meg és Frigyes páter volt az egyetlen, kinek meg akarta mutatni. Nem tanácsot, útbaigazítást vagy vigaszt akart tőle: ezt találtam én - akarta megmondani - vedd elő, mit találtál te azóta, aztán mindenki felveszi a maga batyuját és megy, hátán a maga igazságának terhével, megy tovább, magában, ínszakadtig. Mert míg Egidius a háborútól elpusztított földeken vándorolt, Frigyes páter nyomát kergetve, világos lett előtte, mennél többet hallott Frigyes páterről, annál inkább világos lett, hogy ő búcsúzni megy. Würzburgban azt mondták neki, hogy Frigyes pátert a kölni püspök nemrég szólította el onnan. Egidius egész falvakon ment keresztül, ahol hátas jószágot egyet se lehetett találni, mindent elvittek, egyszer a svédek, másszor a császáriak. Egidius nem fáradt ki a járásban és nem únta meg a látást, ha mindenütt ugyanazt az egyet látta is. Katonákat, kik csak attól félnek, hogy egyszer mégis békekötésre kerül a sor, mikor majd a rablásért akasztófa jár s mégis csak rablás vagy koldusbot között lesz választásuk; öregeket meg asszonyokat, kik minden fegyveres embernek kiszolgáltatott védtelenségükben átkozták el születésük napját. És a városokban a gazdagok ettek és ittak és a koldusok, mint kitakaríthatatlan szemét, sűrűn lepték el az uccákat. Előre tudta, mit fog látni, ha egy-egy új városon vitte át útja. Egyetlen ujság, meglepetés lehetett még a világon az ő számára, Frigyes páter. Még Würzburgban sem, hol pedig Frigyes páter több mint egy évig élt, még ott sem tudott egy emberre sem találni, kitől valami olyat hallhatott volna róla, mit mások is általában nem beszéltek volna. Frigyes páternek nem volt bizalmasa senki. Mikor Egidius Hildesheimba ért, azt hallotta, hogy onnan is már elment, bár nem rég, a jezsuita, de majdnem ottmaradt: valaki le akarta szúrni. Némelyek szerint katholikus volt a merénylő, mások szerint valami szektárius. Frigyes pátertől magától nem lehetett megtudni, ki volt; annyit tudtak, hogy nemsokára ezután a császári csapatokhoz csatlakozott, mikor azok a protestánsok birtokában levő Trier ellen vonultak. Egidius számára a gondolat, hogy Frigyes páter meghalhatna, mielőtt ő beszél vele, rettenetes lehetetlenség és mégis elutasíthatatlan lehetőség volt - ha például ez a merénylet sikerült volna!

Trierben megtalálta Frigyes pátert, ki rövid ideje a Rittenberg gróf katonáit kísérve, jutott ide. Edigiust nem akarták beengedni a városba, melyben dögvész pusztított. A város amúgy is túlnépes volt és most a katonai beszállásolások által s méginkább az utóbbi események által irtózatos lakásinség uralkodott. A császáriak nemrég történt bevonulása u. i. napokig tartó uccai harcok árán volt csak lehetséges és a házak nagy része ezekben a napokban annyira megrongálódott, ha egészen el nem pusztult, hogy öt-hat család egyetlen kis szobába szorult s az még jó eset, ha a szobának fedele volt. És még hozzá a járvány! A kapuőrség tehát semmiképp se akarta beengedni, Egidius azonban makacs maradt és Frigyes páterre hivatkozott. Volt ott egy katona, ki a név említésére felfigyelt; mert ismerte Frigyes pátert. Egidius megkérte, menjen, keresse meg, mondja meg neki, hogy a város kapujában Egidius, a Szent Domonkos rendjéből való szerzetes áll, ki őt meglátogatni jött ide. A katonánál Egidius meghallgatásra talált. Forró nyári nap volt, a sisakos katonákról csurgott a verejték, Egidius odatámaszkodott a falhoz és várt. A katonák kérdezgetni kezdték, merről jön, mi hír a nagyvilágban. Egidius nem volt beszédes kedvében; minden gondolatában a közeli találkozásra készült. Kurtán felelt a kérdésekre, amiből a katonák arra következtettek, hogy valami rosszban jár. Túlrongyos, mocskos is volt ahhoz, hogy nagy véleményt kelthessen magáról. A katona, kit Frigyes páterhez küldött, visszajött; megtalálta Frigyes pátert, át is adta neki az üzenetet, de a válasz így hangzott: Frigyes páter azt üzeni a Szent Domonkos rendjéből való Egidiusnak, hogy Trier városában most sok az elvégzendő munka, legalább is épp annyi, mint lett volna Magdeburgban. Egidius többször is megkérdezte, szó szerint ezt mondta-e és azon kívül semmi mást? Semmi mást és szószerint ezt - erősítette a katona.

Egidius el volt rá készülve, hogy fogadtatása nem lesz szívélyes; Frigyes páter könnyen megtudhatta, hogy ő, Egidius, minden engedély és bejelentés nélkül hagyta ott a császári csapatokat, Frigyes páter szemében ő áruló, kötelességszegő. Ilyen rideg válasz azonban az üdvözlő «Isten hozott!» helyett váratlan volt. Vagy lehetséges-e, hogy Frigyes páter megsejtette, mivel tart hozzá és ezért állt ki vele szemben a hivatal vértjében? Vagy érezte, hogy Egidius őhozzá csak ellenségként térhet vissza? nem volt valószínű, hogy Frigyes páter kerüli a megmérkőzést. De mit jelent akkor ez az embertelenül büszke elutasítás a hitehagyottal szemben? A kaput becsukták, de Egidius már a gondolatra is, hogy itt áll a kapuban és ne mehessen be, elsápadt az indulattól és dörömbölni kezdett. Az előbbi fiatal katona megint megszánta, megint odajött és Egidius könyörgőre fogta a dolgot. A fiatal katona ráállt, hogy még egyszer üzenetet vigyen Frigyes páternek. Az üzenet így szólt: Egidius, ki csak azért ment el Magdeburgból, hogy Frigyes pátert megkeresse, ki számlálhatatlan hetek óta városról-városra jár Frigyes páter nyomában, most nem nyugodhat bele abba, hogy végre ideérve, dolgavégezetlen távozzék. Azt is megmondta a katonának, beszélje el Frigyes páternek, hogy ő hogyan fogadta a választ, de aztán utána kiáltott és ép az ellenkezőt, hogy ne mondja el, kötötte a lelkére. Ezúttal hamarább és kedvezőbb felelettel jött vissza a fiatal katona. Ha Egidius ragaszkodik hozzá, Frigyes páter szót emel gróf Rittenbergnél, hogy ő a városba bebocsáttassék, de Egidiusnak tudnia kell, hogy pestises városba jön, ahonnan kimenni nem lesz szabad. Egidius oda se figyelt, míg a katona saját jószántából még beszélt neki arról, hogy milyen szörnyű pusztulás színhelye ez a boldogtalan város. Az utolsó utcai harcokban a város utcái megteltek eltakarítatlan hullákkal, úrrá lett a fekete halál és naponta tucatjával temetik áldozatait. Egidius szenvedésből, nyomorúságból már annyit látott, hogy még akkor is, ha nagyon figyelt is volna, a katona elbeszélése hidegen hagyja. Igen, ha a katona arról beszélt volna, hogy tud valahol várost, ahol az emberek többé-kevésbé emberségesek és egy kicsit boldogok is, akkor felütötte volna fejét és talán még a Frigyes páterrel való találkozást is önszántából elhalasztotta volna, hogy odasiessen megnézni, s a saját két szemével győződjön meg a különös város létezéséről - ha ugyan hinni tudta volna, hogy a katona igazat beszél. De így, hogy megjött végre az engedély és bebocsátották a városba, fel se nézett egész úton, még körülbelül se tudta volna megmondani, hogy miféle utcákon vezették keresztül, ment a katona mellett, aki beszélt és ő hallgatott. A katona Frigyes pátert dicsérte, hogy az nem olyan, mint a többi háromtornyos fejfedővel járó, pompaszerető jezsuiták, hanem egyszerű és jó ember, kiről a többi katonák úgy szoktak beszélni, hogy kár érte, amiért papnak és nem katonának ment. Igaz is, katonák közt sem keresve sem lehet találni bátrabb embert. Mikor beverekedték magukat a városba, protestánsok az ablakokból, az utcák köziből, minden szögletből lőttek rájuk, úgy hogy a spanyoloknak már inukba szállt a bátorság és kevésbe múlt, hogy megint nem kerültek a kapun kívül a császáriak. Frigyes páter azonban a legnagyobb tűzben és minden fegyver nélkül ott járt a szorongatott katonák között és ha egyik-másik futni akart és meglátta őt, amint nyugodtan állt, nem bírt szaladni, hanem új elszántsággal igyekezett előre. A legnagyobb lármában, vérben, füstben Frigyes páter lehajolt az első sebesülthöz és vigasztalta, vagy ha halálra látszott fordulni a seb, feloldozta bűneitől, hogy megnyugodt lélekkel induljon a másvilágra. Ezt mind csak a többiektől hallotta, de sokat látott ő maga is, ami nagy tanuság Frigyes páter mellett. Csak a spanyolok haragszanak rá, mert ő volt az, ki a parancsnoknál kijárta, hogy a lutheránus hadifoglyok is kegyelmet kapjanak.

A fiatal katona egy nagy ház előtt állt meg.

- Itt a kapuban várjon meg - mondta Egidiusnak - így hagyta meg Frigyes páter.

- Mért nem mehetnék fel én is?

- Ebben a házban fekszenek a pestises betegek.

- De ha más felmehet, ha Frigyes páter itt lehet.

A fiatal katona mosolygott.

- Frigyes páter itt is lakik, de az más, én is felmehetek hozzá, - tette hozzá a fiatal katona s megint mosolygott, - mert engem nem bánt a pestis.

Egidiusnak most feltünt kísérőjének világos szeme. Nagyon fiatal, tejarcú fiú volt és a nagy hőségben is friss maradt és könnyed, fürge léptekkel sietett fel. Egidiust a hőség is, talán az is, hogy végre a várt találkozás küszöbén állt, kimerítette. Messziről látta már Frigyes pátert, oldalán a fiatal katonával lefelé jönni. Az arcán nem látott változást, csak a járása volt kicsit vontatott, mint az öreg embereknek. Ő is meglátta a kapuban álló Egidiust, de azért nem gyorsította meg lépteit, még egy pillanatra meg is állt lejövet és úgy váltott pár szót a fiatal katonával. Egidiust egyszerűen minden látható felindulás nélkül szokásosan üdvözölte, csak mintha közbe a szokottnál figyelmesebben nézné meg a dominikánust. A fiatal katona tiszteletteljesen elköszönt - Egidius akaratlanul is utánafordult, szép, dallamos hangja most megütötte a fülét - Frigyes páter szólalt meg először:

- Majd elvezetlek ennek a katonának a házába, van ott egy hűvös kert, ott leülünk. Jó lesz?

Egidius igent intett, már jó darabot mentek, mikor Egidius megkérdezte:

- Ki ez a vidám, fiatal katona?

- Nem vidám az és nem is olyan fiatal, mint amilyennek látszik, olyan idős, mint te és neki is megvan a maga története, mint mindegyikünknek.

Frigyes páter úgy látszott, nem akart erről többet beszélni. Megint hallgatagon mentek egymás mellett, Frigyes páter mindig kicsit Egidius mögött, mert tényleg nehezen emelte lábát. Egidius elhatározta, hogy nem fog erőlködni, akármilyen kényszeredett is lesz a hallgatás; úgy vélte, ez lesz a legjobb mód, a másikat színvallásra kényszeríteni. Így gondolta: színvallásra, anélkül, hogy maga is pontosabban tudta volna. A kényszeredett hallgatás azonban csak az ő részéről volt jelen. Frigyes páter az ismerős nyugodt tekintettel járt mellette és az arca felhőtlen, régi, nyilt arc volt:

- Mondják - szólt Frigyes páter, a város bedőlt házaira nézve - mondják, hogy Magdeburg még ennél is siralmasabban nézett ki.

- Mondják? - válaszolt Egidius és akarata ellenére is ellenséges lett a hangja mindjárt az első szónál. - Tilly azt a jelentést küldte a császárnak, hogy Trója pusztulása óta ilyen diadalt még emberi szem nem látott.

- Nagy Sándor csak egy pogány világbirodalmat akart és azért is sok városnak és sok embernek kellett elpusztulni - válaszolt Frigyes páter röviden.

- De Nagy Sándor maga is csak pogány volt - jegyezte meg Egidius.

Frigyes páter zavartalanul folytatta.

- El is ítéljük a világhódítókat. A Gondviselés kezét kell látni abban, hogy egyiknek se sikerült, hogy célját tartósan megvalósítsa. A világhódítók csak nagyobb méretekben akarták azt, amit minden kis kényúr is akart, de nem valami lényegesen mást. Az egyház azonban lényegesen más céllal indult világhódításra. Egyébként - szakította félbe magát - erről már egyszer kibeszéltük magunkat.

A ház, mely előtt most Frigyes páter megállt, a város közepén emelkedett. Egidius csodálkozva vette észre, hogy köröskörül csupa súlyosan megrongált bedőlt ház és ez az egy épségben, tisztán és barátságosan áll köztük. A piros cseréptető, a nagy fehér ablakok és a kétoldalt, ülő fehér figurákkal díszített, lépcsőzetesen keskenyülő oromzat - minden teljesen sértetlen. Úgy hatott rá ez a ház ebben a környezetben, mintha nem is volna erre a földre ráépítve, hanem csak éppen mintegy átutazóban állt volna meg itt egy percre. Mikor a nagy ablakokkal megvilágított előszobán keresztül az udvar fáinak eleven zöldje ütközött szemébe, újra megkérdezte Frigyes pátert:

- Annak a fiatal katonának a háza ez?

Öreg nagy fák álltak a kertben - egy barackfa is és úgy sütött rá a nap, mint ahogy egyszer álmában látta Egidius. A falak mentén magasra futott fel a vadszőlő s a nagy udvar virágoskertje közepén pompázó virágágy mellett nagy árnyékú diófa alá ültek le egy faragott támláspadra. Egidius rég nem ült ilyen helyen. Legszívesebben egyedül maradt volna, hogy egy kicsit lehúnyja szemét és semmire se gondolva mélyen lélegezzen.

- Szoktak neked is olyan csodálatos álmaid lenni, hogy az ízük még hosszú évekig a nyelveden marad? - kérdezte magának is váratlanul Egidius. Talán a kert a barackfával, talán az, hogy most megint itt ült az ember mellett, kinek arcát annyiszor idézte maga elé, Isten tudja min múlott, Egidius a saját hangján érezte meg, hogy köztük ez a várt beszélgetés másképp fog történni, mint ő képzelte, Isten tudja min múlott, ő nem hogy küzdött volna ez ellen, hanem boldog meglepetésben örült vele, és arcát odatartva a napsugaraknak, várta, tud-e ezen a hangon, amilyen hangon még sose beszéltek, Frigyes páter is beszélni vele. Frigyes páter komoly szemei biztatóan találkoztak Egidius oldaltforduló, még kicsit félénk tekintetével és Egidius nyelve megoldódott, míg szeme a barackfa zöld leveleinél időzött.

- Sokat imádkoztam már életemben és sokszor gondoltam a megfeszített Krisztusra. De az én számomra, énvelem csak Magdeburgban történt meg a keresztrefeszített Krisztus. Addig csak tudtam, hinni véltem, de Magdeburgban egy éjszaka a börtönben láttam. Álmomban. Sohase gondoltam volna, hogy az érzéki érzékelés mindennél több. Úgy álmodtam, hogy egy templomajtó gerendáján függ. És aznap éjszaka egy másik álmom is volt - erről a barackfáról. Így sütött rá a nap és olyan boldog voltam, mint amilyen szomorú, mint amikor felébredtem. Ez a boldog álom elmúlt, ez a boldog álom most álomként áll előttem itt a valóságban - és nem álom-e valóban? Hiszen lemegy majd a nap, mi fel fogunk innen kelni és többet ide vissza nem jövök, avagy ha igen, ki tudja, újra az álombeli barackfa lesz-e ez a barackfa, ha még úgy csillog is levelein a nap és aranysárga gyümölcse mégúgy fénylik is. De a másik álom, a másik - az valóság marad. Talán azért, merthogy ami fáj, az erősebben gyökerezik az emberben? Nem tudom, de azt hiszem, ez nem igaz. Mert ha miként álomban látnom adatott a keresztrefeszített Krisztust, ha látnom adatott volna a másikat is, azt a másikat! ma másképp ülnék itt, ma itt se volnék. Gondolok a szentekre és mártírokra, mit érezhettek, ha ilyen valószínűen, pontosan álmodták Krisztus dicsőséges feltámadását, ragyogó arccal mennybemenetelét, a kálvária fölött felhangzó boldog angyalok hozsannáját - ilyen álom, csak egy ilyen, életreszóló halhatatlan ajándék lehet, bizonyos reménynek kiapadhatatlan forrása. Lám, engem csak a keresztrefeszített Krisztus látogatott meg álmomban. Azóta az álom óta, páter, sok mindent láttam és amit láttam egymásrahalmozódott nagy, magas halom, borzalmak halma és a halom tetején csak a keresztrefeszített Krisztus áll és ha elkárhozom is, nem tudok másról, nem hiszek a másikban. Ahogy Tamásnak hinni kellett, mert hiszen szemeivel látta és újjaival tapintotta a sebeivel diadalmasan feltámadt Krisztust - énnekem nem lehet hinnem, mert szemeimmel láttam és ujjaimmal tapintottam a máig megfeszítettet - a templomajtóban. ÉLI, ÉLI LAMA SABAKTANI - ez az utolsó szó, amit az Ő ajkáról hallok, Uram, Uram, mért hagytál el engem és azontúl sötétség. Ha nem így volna, mi volna Magdeburg, a világ, ez az egész föld, tréfa, úgy-e, csak tréfás téves látszat, hiszen fölül a feltámasztott Krisztus mennye boltozódik és vár ránk és vár arra a furcsa vitézre is, aki tréfás tévedésből felakasztotta magát szemem láttára, mert... de ez egy más történet.

Egidius elhallgatott egy pillanatra, hogy magához térjen, belezavarodott a saját szavaiba, melyek az imént túlságosan hevesen áradtak, mint a rég visszafojtott sírás. Frigyes páterhez fordult:

- Te... mondd, álmodtál már te is Krisztusról?

Kinyujtott keze a Frigyes páteré után kapott, de mielőtt megfoghatta volna, ez hevesen elhúzta és mentegetőzve figyelmeztette:

- Sokat érintkezem pestisesekkel, csak azért. De te komoly dolgot beszéltél. És én... én nem tudok rá felelni, hogy álmodtam-e már Krisztusról. Biztos, hogy igazad van s vannak emberek, kiknél az álomban nyert érzéki benyomás oly erős lehet, mintha ébrenlétben érte volna őket és biztosan abban is igazad van, hogy az érzéki benyomás végső súllyal eshet az ember életébe. Hiszen Paulus biztosan sokat hallott már előbb is a keresztény hit igazságairól és mégse, nem használt ez, üldözte a keresztényeket mindaddig, míg a Damaskus felé vivő úton nem sujtotta meg a látomány és nem hallotta a látomás szájából: Saulus, Saulus mért üldözöl engemet? Akkor megtért és lett ereje csodákat tenni tűrésben és cselekedetben. De én... én mindig csak közönséges napi dolgokról álmodom. Würzburgban éjszaka a tömeget láttam újra álmomban, mely rikácsolva állta körül a máglyát és a máglya tetején megkötözött boszorkány színehagyott arcát. Itt pedig most a pestises betegeket látom, ha álmodom, mintha az éjszaka nem is volna más, mint a nappal.

Egidius megint kinyujtotta kezét és erős ujjaival tartotta a másik finombőrű csuklóját.

- Bánom is én a pestist! Hanem ide hallgass: teneked se könnyű az élet, mi? És mégis, mondok egyet: még mindig túlkönnyű, még mindig nem éled olyan nehéznek, mint amilyen.

Egidius csaknem könyörögve függesztette szemét az emberre, kinek arcán valami villant, olyasmi, mint egy mosoly az ajk egyik szögletében.

- Én is mondanék neked valamit - szólt Frigyes páter és Egidius megint az idősebb, okosabb, szelídebb báttyal ült szemben - én is mondanék neked valamit: te nehezebbé teszed magadnak az életet, mint amilyen. Nézd csak, most is hogy szorítod a csuklóm, akárcsak Jákób, mikor az Úr angyalával áldásért viaskodott, pedig, úgy-e, nagyon is tudod, nem vagyok én valaki, aki áldássá válhat. Úgy, jó hogy elvetted a kezed. Hát igen, majd megmondom én, mért kerestél meg engem: azért, mert még mindig reménnyel teszed magadnak túlnehézzé az életet. Nézel, mit beszélek? Hogy a remény, mely a theológiai erények centruma, túlnehézzé teszi az életet? Pedig a gondolatom egyszerű: megbujt reménnyel jöttél hozzám. Ha feladtad volna a reményt egyszerűen, komoran, kit többé nem foszthat ki senki útonálló. Így azonban mindig szegényebbé teszed magad és most rám kényszeríted a helyzetet, hogy még szegényebbé tegyelek. Nem kell felelned, beszélek majd én. Ha most azt mondanám neked, van nekem egy talizmánom, melyet magadhoz kell venned, a szíved felett viselned és akkor eloszlik a sötétség, mi most szemed előtt az életre, az egész mindenségre fekszik rá - igaz-e, hogy kinyujtanád utána a kezed? Hiszen végül is valami efféléért jöttél hozzám, ami abból is nyilvánvaló, hogy én, látod, már senki emberhez sem megyek. És nemcsak ember, hanem ha Isten angyala maga jönne hozzám és mondaná, hogy nála van az én számomra egy ilyen talizmán - én azt felelném s kezem meg se mozdulna: örülj vele, Isten angyala, örülj! - És mennék tovább a magam útján, közönségesen a magam szeme után. Látod, ezért nem segítene rajtam még az az álom sem; mely után nálam kereskedtél.

Egidius tenyerébe hajtott fejjel hallgatta s minden erőt megfeszített, hogy el ne veszítse szem elől a maga gondolatát.

- Én nem magamról szeretnélek hallani, magamról majd beszélek én - szólalt meg, de maga is érezte, hogy az, amit mond, sokkal keményebb, mint ahogy mondja és szeretné. De úgy érezte, hogy kell védekeznie, mert hogy ezt az embert beszélni hallotta, mintha valaki őt bűvölné, úgy hatott rá. - Mégis azt mondom, hogy te megkönnyíted magadnak az életet. Ismertem egy embert, szektárius volt, valami baptista-féle, ez az, akiről már kezdtem beszélni. Ez azt mondta, hogy nem szabad háborúba menni, nem vért ontani. A családját elpusztították, őt magát pedig kényszerítették, hogy fegyvert kössön. Évekig cipelték magukkal e katonát, csúfot űztek belőle, kínozták, ő mégse, a legnagyobb veszélyben sem vont fegyvert, nem, a maga védelmére se. És életben maradt és ahogy a szektáriusok mind, lenézett mindenkit, ki nem az ő hitén volt és Isten választottjának érezte magát. S csakugyan a Gondviselés különös kegyét kellett abban látnia, hogy háborúban volt, következetesen nem ölt és mégis életben maradt. Ez az ember ki, - mondom, - emberfelettit szenvedett hitéért és mégis állhatatos maradt, ez az ember egy éjszaka összeszólalkozik az Elba partján egy pappal, felindulásában megöli a papot, gyilkos lesz. Nem tudta, miért tette, nem tudta és biztos, a következő órában vagy percben kínhalált halt volna szívesen azért, hogy a kiontott vért a föld visszaadja és a holttest megint megéledjen. A holttest nem éledt meg és Salamon a magdeburgi székesegyházban tartott ünnepi istentisztelet alatt felment a toronyba és végzett magával. Én akkor tudtam meg, hogy még egyszer találkoznom kell veled. Mert addig, míg Salamon holttestének súlya alatt a harang meg nem kondult, nem voltam tisztában magammal. Öt perccel előbb még úgy beszéltem Salamonnal, mint minden igazhívő pap és nem tudtam, hogy a hitem hattyúdalát mondtam el. De akkor, mikor felmentem a toronyba... nézd, azt gondoltam: Frigyes páter még mindig könnyűvé teszi magának az életet. Ez a Salamon szegény, együgyű paraszt volt és egy törvény alá állította magát, mely ellenkezik a természeti világrend minden törvényével. És azt gondoltam: feleségét, gyerekeit ez az ember feláldozta és maga töméntelenül sokat szenvedett és mégse tudta diadalmassá tenni azt a másik világból való törvényt. Ki hegyeken, szakadékokon szemrebbenés nélkül gázolt át, egy szalmaszálon halálra botolt. - Hisz ez megtörténik sokszor, de ebben az esetben mi ez a szalmaszál? Ebben?

Frigyes páter kezében egy letépett fűszállal símogatta tenyerét.

- Ezt a kérdést hozzám intézted? - szólt feltekintve.

- Tulajdonképpen nem - válaszolt Egidius - én akarom megmondani. A szívek üressége a földi élet mai törvényszabója. És itt állt egy szál erős ember és azt mondta: Istenbe vetett erőm erőssé tesz, hogy az én életemnek törvényét ne ez az úr szabja ki. És Istenbe vetett ereje, íme nem tette erőssé, a földi törvényszabó nem engedte ki, a Káin törvényének kellett győzni. De Salamon erre felakasztotta magát, mert most már biztos volt, ez jel volt neki - az t. i. hogy gyilkos lett ő is - jel volt, hogy ő se kiválasztott, hanem hite szerint az eleve elrendelt örök kárhozatra jutók közül való. Azt nem gondolom, hogy ennek a szektáriusnak a maga vad elképzelésében igaza volt. De azt gondolom, hogy te megkönnyíted az életet magadnak, mert ahelyett, hogy abban a szalmaszálban - szalmaszál az, ha az elpusztított Magdeburg is a neve - a szörnyű törvényt, mely ránkkövetkezett, felismernéd és megvallanád, nagy célok vallásával ámítod magad és igenis, másokat is, pedig a dolog hajmeresztően egyszerű: talán csak arról van szó, hogy a föld egy egy olyan csillagkép jegyében áll, mely vadakká teszi az embereket és elpusztíttatja velük lelkeiket, városaikat, földjeiket. Értesz engem? Én hiszek Istenben, hiszem, hogy ha nincs egyház, nincs üdvösség se, de mit ér mindez, ha az Istenhez, az egyházhoz, az üdvösséghez vezető úton a kapuban ott áll a csak keresztrefeszített, máig keresztenfüggő Istenfia s elállja utamat és az egyház gondolatát nagyobbnak tartom, mint az ember erejét. Egy túlvilági világból földreesett gondolat - talán majd egyszer lesznek a földön lények, kik rátermettek, de ezek, de mi soha! Értesz engem?

Egidius nagyot lélekzett. A kertben már elsötétedett és a levelek közt csendes, szelíd szél poroszkált. Egidiusnak eszébe jutott az este, mikor Tilly tábornoktól Magdeburgba jött.

- Nem, igazán nem gondolom, hogy az ember megátalkodottan rossz. Az után a nap után, melyen harmincezer védtelen embert gyilkoltak le, láttam a katonákat; olyanok voltak, mint te vagy én, ha fáradtak vagyunk és leheveredünk a földre. Értesz engem?

- Annyiszor kérded, Egidius, - szólalt meg Frigyes páter - hogy értelek-e! Arra kell gondolnom: lám ez az ember azt hiszi, hogy Isten különös átkából csak neki támadtak efféle gondolatai. Egy szót sem mondtál, ami engem - és hidd el - sokakat a ma élők közül már sokszor át nem járt volna.

- Annál jobb! - esett szavába Egidius. - Mondd meg azonban azt, hogy nem magadon könnyítsz-e akkor, mikor nem mégy ki az országútra, a világ-útra, a végtelen sivatagba pőre magányosságodban? Csak azt ne feleld erre, hogy az ember a szent közösségbe tartozás nélkül, egymagában semmi, haszontalan holmi. Hiszen igaz, mi vagyok én ma más, mint egyetlen ostoba verejtékcsöpp, ami a sárba hull, a nagy verejtékező világ arcától kiizzadott verejtékcsöpp? Igaz, senkinek hasznát nem szolgálom. Igaz, hogy élek, a magam gondja s ha meghalok, csak magamnak halok meg. Igaz, igaz...

- Várj csak. Szép szót mondtál az előbb - emelkedett fel Frigyes páter és szemközt állt az ülő Egidiussal. - Azt mondtad, hogy a világ szenvedésének vagy az áldozata, ha jól értettelek ...

- Nem áldozata! - rázta fejét Egidius - kiszakadt, lehullott része.

- Akarok felelni neked, értem, mit beszélsz! - Frigyes páter most nem engedte Egidiust tovább beszélni. - Akarok felelni neked - kezdte és egyik karjával a pad karfájához támaszkodva folytatta - kicsit nehezemre esik a beszéd, ilyenkor esténként pár nap óta hideg lel. De nemcsak ezért esik nehezemre; miattad is. És mégis beszélni akarok veled s majdnem úgy, mintha magammal beszélnék. Látod, én is gondoltam olyasmit, hogy a világért szenvedek. És egy este, hogy az evangéliumot olvastam, föltünt nekem valami. Észrevetted-e, hogy Krisztus sír? Sír Jeruzsálem sorsán - ezt olvastam este és nem is tudtam tovább olvasni, annyira lefoglalt ez a feltűnő részlet. Épp a boszorkányoktól jöttem - Würzburgban voltam - és égett bennem a szomorúság.

Egidius felpattant és egész közel lépett Frigyes páterhez.

- És mégis máglyára kísérted őket! Krisztus keresztjével a kezedben te! Te, aki könyvet írtál arról, hogy a boszorkányok - nem boszorkányok, te.

Frigyes páter keze előre csúszott a pad támláján és a felső teste a karja után és lassan a feje rá a karjára. A kertben csak a levelek és a szél surlódása hallatszott; Egidius nem mert beszélni, mozdulni is alig, míg annak a másik embernek feje így feküdt ott. Most érezte, hogy Frigyes páternek igaza volt abban, hogy ő, Egidius mégis csak reménnyel jött ide, mert így látva Frigyes pátert nehéz lett neki a saját fejét s a vállán tartani. Valahol lelke mélyén mindeddig még, valóban, megbújt a vágy, hogy Frigyes páter győzze majd le őt - és íme Frigyes páter is, még ő is!

- Talán csak nem sírsz - kérdezte meg végre.

Frigyes páter felemelte fejét.

- Akkor este rájöttem valamire - szólt és hangja száraz volt, mint amilyennek még Egidius sose hallotta. - Arra jöttem rá: íme, én térítek, toborzok és boszorkányokat kísérek a máglyára, mert az egyház parancsolja s mert hiszem, hogy az egyház nagy érdeke, hogy még tévedéseiben is feltétlen engedelmességre találjon és egy nagy véres tévedésben a tévedést tudva, részt veszek - és mégis, ha megfeszülök is, nem tettem magam érdemessé, hogy Krisztus nevét a szájamra vegyem, mert igaz, talán sírtam már életemben, talán az előbb is sírtam, de miért? Vagy egy nagy ügy feletti kétségbeesésemben, vagy a magammal való elégedetlenség kínjában, de még egyetlen egyszer sem, egyetlen könnyet sem tisztán csak azért, mert egy ember szomorú szívét a magamévá tettem, tisztán csak részvétből még soha. Most én kérdem, - folytatta kis szünet után - értesz engem? És ezt azért mondtam el neked, hogy megkérdezzelek: gondolod te magadról, hogy te már sírtál egyetlen-egyetlen-egy ilyen könnyet? Egyetlen olyant, mint Krisztus a város fölött? Az a szektárius, kiről beszéltél, nem magadért, nem a magad útja miatt vált neked oly fontossá? Ő érte, csak neki, csak miatta egy könnyet is sírtál?

Lassan jött Egidius szájából a felelet és a szemei nagyra nyíltak.

- Nem - felelte.

- Látod, Egidius, most megint elvettem tőled valamit - folytatta Frigyes páter és az ismerős meleg hangja került megint fölül, mikor hozzátette: - üljünk le szépen vissza ide a padra, holnap már úgyse ülök itt s beszélgessünk békésen.

- Mért nem ülsz itt holnap?

- Mert, édes Egidius, holnap már aligha élek. Én jól ismerem a pestist.

Egidius nem fogta fel mindjárt, mit jelent ez. De a sötét kertben körülnézve, egyszerre ráeszmélt, hogy lehet, hogy Frigyes páter holnap már olyan kifürkészhetetlen, néma, idegen, megközelíthetetlen lesz, mint most ez a sötét.

- Most megijedtél, úgy-e - szólt Frigyes páter -, de ne haragudj meg érte, ha figyelmeztetlek: tudod mitől ijedtél meg? Figyeld csak! Mi lesz a harcból, mit velem megharcolni jöttél ide, mi lesz a kérdésekkel, mi lett - épp most kell ennek a Frigyes páternek megszökni?

Egidius hallgatott egy ideig.

- Hát igen, hát jó! - kiáltott fel aztán dacosan. - De ha meghalsz is holnap, ha ma itt előttem is halsz meg, nekem arra felelj: most tudod-e már, hogy nem tetted, még mindig nem tetted elég nehézzé az életed - oltárt építettél magadnak, a magad kifolyó vérének, hogy ne lásd esztelenül a nagy pocsolyába folyni - és az oltárt egyháznak nevezted? Be kell vallanod, lelked üdvösségére kérlek, valld be nyilt szóval! Hiszen te magad mondtad, hogy te nem nyúlnál a remény talizmánja után, még ha angyal is kinálná - mert nem hiszel benne!

Visszafojtott lélekzettel várta, félve várta Frigyes páter szavát. De mert az hallgatott, az ő szenvedélye csak nőtt.

- Embertelenség, amit csinálok - folytatta -, nem bánom, de én az igazságot akarom. Te tiszta ember vagy, jó, nemes, nagy és én szeretlek ebben a pillanatban, mint még soha, de ha megölnélek a szavammal, akkor is kimondanám, mert az igazságot a te ajkadról akarom hallani; megkönnyítetted magadnak nemcsak az oltárral, amit emeltél, hanem apró magadnak osztott alamizsnákkal is. A boszorkányokat a máglyára vitted és közbe könyvet írtál a boszorkányégetés ellen; beálltál a pusztító háború katonái közé, a magdeburgi rémtettek hadseregét szolgáltad minden szavaddal és aztán pár tucat hadifoglyot megmentettél a haláltól és most... most pestises betegeket gyógyítani jöttél, hogy te is meghalhass végre, mert már te se birod tovább - az életed hazugsága elől a halálba menekülsz. Felelj, előbb nem engedlek, felelj, előbb nem szabad meghalnod, míg nem hallom a te szádból, hogy így van-e, igaz-e!

Frigyes páter lassan felemelkedett ültőhelyéből.

- Későre jár már - szólt csendesen. - Kísérj haza, igazán nem vagyok jól, de - furcsán, halkan-hallhatóan nevetett - de azért nem akarok az igazsággal elszökni előled. Útközben, majd útközben beszélgetünk.

Megindultak egymás mellett s mentek - úgy mint idejövet - Frigyes páter mindig kicsit hátrébb, mint Egidius.

- Hiszek az egyház hivatásában - kezdte Frigyes páter lassan, elgondolkozva. - Te az előbb valami olyant mondtál, hogy a föld talán egy vérkövetelő vagy vérszomjas csillagkép uralma alá került; én akkor mindjárt szerettelek volna félbeszakítani, hogy valami érdekeset mondjak el neked, amit én egy nálam idősebb és tudósabb pátertől hallottam. Ő is Jézus-társaságbeli atya, Christoph Scheinernek hívják, nemrég egy könyvet is írt, ki is nyomtatták «Rosa Ursina» a címe. Én sohase foglalkoztam a csillagok tudományával, ezt a könyvet meg se értettem, de ő maga, a szerzője, sokat beszélt nekem arról, hogy ez a század még el se múlik és az ember egy egész más földön fogja találni magát és egész más csillagokat fog a feje felett látni, mint azelőtt. A föld ugyanez a föld és a csillagok - természetesen - ugyanazok maradnak, mint ötezer éve, csak az ember fogja őket másként látni és az ember fogja magát másként érezni. Beszélt nekem egy frauenbergi kanonokról, Nicolaus Koppernigkről, kinek száz éve nyomtatták ki «Revolutiones orbium coelistium» című könyvét. Ez az én páterem arról beszélt nekem, hogy ez óta a könyv óta más föld van a lábunk alatt, hogy a föld egy apró, apró kis csillag lett, mely éppúgy forog a nap körül, mint a többi csillagok. Érted? A föld eszerint nem állna, forog millió más csillaggal együtt és a nagy világtérben áll. Egy kéziratot is mutatott nekem, amit még ki se nyomtattak. A kézirat a császár prágai udvari csillagászától való és arról van benne szó, hogy valaki a holdból milyennek látja a földet. Ez csak a csillagász fantáziája, de mindjárt rátérek arra, hogy miért beszélek róla. Az ember nyughatatlan lett, hemzseg minden város mindenféle feltalálóktól, gondolkodóktól az egész élet gyökerestől nagy változások elé indúl és ezer oldalról fenyegeti az embert a kaosz, a kétségbeesés, mennél inkább előre megy, annál inkább; ha igaz, hogy a föld mozog, akkor minden meg fog itt mozdulni. És én láttam az embereket és én hiszek az egyház hivatásában és hiszek az egyház hivatásában. A boszorkányokat máglyára kísértem, mert az egyház ezt parancsolta nekem; de mert hiszem, hogy épp mert isteni rendeltetése van, nem hiába mutattam meg tévedését. De fellázadni az egyház ellen azt soha, az annyi lenne, mintha az egyetlen hajléknak fejszével mennék neki, az egyetlen kenyeret dobnám el és a pusztába hívnám az embereket az éhhalálba azért, mert ehhez az egyetlen kenyérhez is ma még tévedéssel, bűnnel, vérrel készítik a kovászt. Nem, ezt nem!

Frigyes páter kicsit megállt.

- Igen, a te szektáriusodról akartam még valamit mondani - folytatta aztán és lassú léptekkel megindultak az utcán, hol egy lélek se járt, csend volt, mint a temetőben; csak néha vittek el mellettük szótlan emberek egy-egy koporsót. - A te szektáriusod, Isten irgalmazzon neki, nem abba a szalmaszálba botlott meg, melyet te a természeti világrend törvényének nevezel. Ennek a világnak törvényét is Isten adta és ha mi vérrel és vassal élünk, az ember bűne. Nem Istentől van ez a törvény. De Istentől van, hogy aki keresi az üdvösségét, az elveszti. A te Salamonod - úgy hívták, úgy-e - külön állt, minket, többi szegény bűnösöket megvetett és megtagadott. Az Isten őt megalázta és látod Egidius, én hiszek az egyházban, a szentek, vértanúk és a mi közönséges bűnös emberek szent közösségében. És hiszem, nem lesz bűnömül felróva, hogy a lutheránus hadifoglyokat megszabadítottam a haláltól - Isten a tanúm rá, nem tettem volna, ha azt hiszem, hogy ártok vele az ügynek, melynek papja voltam.

Egidius nem szólt, hangot se. Nem azért, mintha az ő számára útmutató felelet lett volna, amit ez az ember beszélt, hanem mert várta, hogy mind az ő kérdésére elmondja feleletét és félt, hogy ha félbeszakítja, ép ettől esik el, mert a beszélőnek hangja gyenge volt és mind gyengébb lett. Azt is észrevette Egidius, hogy Frigyes páter, csakhogy tovább tudjon menni, beszédközben kénytelenül rátámaszkodott. Ettől meg is ijedt és meg is kérdezte:

- Üljünk le talán valahol?

- Nem, - válaszolt kissé ingerülten Frigyes páter - csak támaszkodnom kell, mert ott a térdhajlásnál fájnak azok a mirigyek és nehézzé teszik a járást.

Mentek tovább és Frigyes páter újból beszédbe kezdett és ismét abban az egyenletes, nyugodt, majdnem hangsúlytalanul szerény beszédmodorban.

- Hogy ezeket a pestises mirigyeket - itt bubonoknak hívják őket - menekülőben szereztem, hogy csak elfutottam a halál felé: azt nem tudom. Nem tudom igaz-e. Ha igaz, jaj nekem. Mert akkor este, mikor az evangéliumban a Krisztus sirása feltünt nekem - az előbb elfelejtettem megmondani neked: a te szektáriusod se vette észre, hogy ez a sirás a Krisztus követése - akkor számot vetettem magammal a halálra nézve is. Mibe halt bele Krisztus? A mihozzánk való szeretetébe. Ahogy a szentekről azt mondjuk: meghalt az Úrban, úgy őróla azt kell mondanunk: meghalt az emberben. De miben szoktunk mi meghalni, többiek? Magunkban. És én nem tudom, hogy én, amikor itt a pestisbetegek között ütöttem fel sátramat, azért tettem-e, amiért te mondod vagy azért, mert ők fájtak nekem, kiket a papok is elkerültek. Ők is fájtak - ezt tudom, de hogy csak ez volt-e, ami itt tartott, nem tudom. Nem pedig azért, mert abban igazad van, hogy mikor idekerültem, akkor már nagyon fáradt voltam. Itt vagyunk, Egidius - állt meg Frigyes páter. - Most menj vissza abba a kertbe, ahonnan jöttünk. Oda találsz majd? Az a kedves katona, ki hozzám vezetett, oda fog jönni és gondodat viseli majd. Most megint kibeszéltük magunkat jó időre.

Egidius utána akart menni.

- Nem, ide nem szabad feljönnöd, ez tele van betegekkel és csak széthurcolnád a városba a betegséget - tiltotta erélyesen Frigyes páter. - Itt a korlát mellett feljutok én a lépcsőkön a magam lábán is. Nem, nem szabad, ha mondom. Ha nem erőszakoskodtál volna, nem is engedtem volna meg, hogy bejőjj a városba... No menj már!

Az utolsó szavakat úgy mondta, mint ahogy az ember, kicsit türelme fogytán, de azért jóindulattal szokott gyerekeket elkergetni. Így hát Egidius nem ment fel vele. Engedelmesen odébb állt, de mikor azt hitte, hogy Frigyes páter már eltünhetett a lépcsőkön, visszasomfordált, leült a kapu alá a lépcsőre, kezére támasztott fejjel nézett maga elé, míg egyszerre tenyerébe bukott az arca és keservesen sírt. Könnyei becsurogtak csuhája bő ujjába. Így ült meglehetős sokáig, aztán fejét a kapufélfának támasztva, a fáradságtól elaludt.

Hajnal felé ébredt fel s akkor elindult a kert felé, hol Frigyes páterrel volt együtt. Átfázott, mert az éjszaka hűvös volt és a fiatal katonát se akarta szem elől veszteni. Általa akarta tovább is az érintkezést Frigyes páterrel fentartani.

A fiatal katona ott ült a kertben és várta. Vidám nyári hajnal volt és a fák csendjét a madarak hangja verte fel. A fiatal katona sietve ment Egidius elé.

- Frigyes páter mondta, hogy ide fogja visszaküldeni, vártam.

- Várt?

- Igen, én mostanában rendetlenül élek. - A fiatal katona kicsit zavarba jött. - Éjszaka keveset alszom. De jöjjön csak, felvezetem a szobába.

A kertből is nyílt ajtó az előszobába, ez volt az az előszoba, melynek színes üvegablakain keresztül előző nap az udvarbeli fák mindjárt a belépésnél Egidius szemébe tüntek. Ebből a nagy szobából keskeny csigalépcsőn mentek fel, fent az előszobára néző keskeny erkélyre négy ajtó nyílt. A fiatal katona mindjárt az első ajtót nyitotta ki és bevezette Egidiust. Egidiusnak még akkori állapotában is jólesett ez a környezet. Szépen faragott ágy, barátságos nehéz tölgyfaasztal a szoba közepén, síma, barna famennyezet és két nagy ablak a kertre.

- Egyedül lakik itt?

- Igen pár hete. A többiek meghaltak - felelte a fiatal katona és Egidius kérdő tekintetére megmagyarázta. - Az apám, az anyám és a feleségem. Pestisben.

Egidius tekintetét a fiatal katona félreértette és azt hitte mentegetőznie kell:

- Én csak azért mertem vendégemül meghívni, mert mondta, hogy nem fél a pestistől. Persze, hogy veszélyes az ilyen ház. De alig kapott volna itt szállást olyan házban, ahol még nem járt pestis.

Egidiust félreértette a fiatal katona. Nem maga miatt ijedt ő meg, hanem úgy közelről látva, hallva a pestisről, valóság lett előtte, hogy Frigyes páter is meghalhat.

- Frigyes páter? - mondta a fiatal házigazda elkomolyodó arccal - ma-holnap rá is sor kerül. Már sok a mirigy rajta és az biztos jel.

Egidius a kórházba akart visszamenni, de a fiatal katona útját állta:

- Oda úgyse engedik be - csitította. - Majd odamegyek és hírt hozok.

- Mért engedik azt meg?

A fiú zavarba jött, mint az előbb.

- Mert én kivétel vagyok - mondta aztán. - Engem nem bánt a pestis.

A fiatal katona később megmagyarázta Egidiusnak, hogy ő miért kivétel, illetőleg nem tudta ugyan megmagyarázni, hogy miért az, de nyilván látni való volt, hogy az. Ebben a házban eddig mindenki meghalt, csak ő maradt életben. Mindenki nagyon vigyázott magára; bizonyos ételeket nem ettek, kocsira nem ültek, mert a lovak között is dúlt a pestis, uccára nem jártak - és mindez nem segített. Meghaltak mind sorjába, egymásután. Pedig jól ment nekik és csak a pestissel kezdődött a baj. Annyira jól ment nekik, hogy szinte példabeszéddé lett a nevük a városban. A fiatal katona apja kalmár volt és ha a tengeren minden hajó elpusztult, az övéké épségben futott partra a kincseket érő rakománnyal. Földjük is volt és az aratás mindig bőséges volt, ha tíz lépésre az ő földjük határától jég vert is el mindent. De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy az ostrom alatt és az uccai harcok közben talán az ő házuk volt az egyetlen a nagyobbak közül, amelyiknek még csak egy cserepe se sérült meg. És mindenki boldog volt ebben a házban, de legboldogabb ő maga, a fiatal katona, kinek esztendő óta szép, jó, hűséges fiatal felesége is volt. A fiatal katona volt a legboldogabb - és ő volt a legszomorúbb is. Megfélemlítette, hogy nem maradt kivánnivalója. És néha maga magától megiszonyodott, ha a templom előtt elmentében embereket látott, kik bénák vagy vakok voltak és ott térdeltek egy szentkép előtt és arcukra volt írva a vágy, a szenvedés és a hit. Ő is imádkozott, de nem így. Ha ő imádkozott, azért imádkozott, hogy minden úgy maradjon, mint ahogy van. És minden ilyen ima után kimondhatatlan nyugtalanság fogta el, érezte, hogy ez rossz ima és félt, hogy Isten megbünteti. Irtózatosan félt és tudta, hogy e félelem ellen egy orvosság volna: úgy imádkozni, hogy: ne úgy legyen, ahogy én, hanem ahogy Te akarod. Próbálta is, de mindjárt érezte, mielőtt kimondta, hogy hazudik. És ha a Mi Atyánkban a mondathoz ért: «legyen meg a te akaratod» - akkor valami elszorult benne. És lassan ráébredt, hogy ő nem hisz, hogy őneki Istennel semmi dolga, - amit rágondolván érez, gondol, az csak annyi: maradj távol, hogy az én akaratom, az én boldogságom megmaradhasson. Maradj távol - mert hisz nem volt mért hívni Istent, mikor szíve teljességes örömét megtalálta a földön. És ha embereket látott, akik koldusok lettek vagy a nagy háború nyomorékjai - és sokan, sokan voltak ilyenek; mindenki, akivel találkozott, akiről hallott, mint néma szemrehányás illette őt s így hangzott ez a szemrehányás: mindnyájunknak rosszabb a dolga, mint neked - s az alamizsnálkodás, amit néha egész szenvedéllyel csinált, nem segítette túl a szorongva elhatalmasodó érzésen: most-kényeztetett napjaid árát még neked is meg kell fizetned. Félt és nem hitt, csak félt és tudta, hogy nem Istent imádja, ha imádkozik, hanem a maga boldogságát. És sietett el a templomból, mint ahogy mindenünnét elsietett, csakhogy minél előbb otthon legyen, mert otthon olyan jó volt minden, mint a paradicsomban lehetett. És azt is tudta, hogy bűn a félelme. Bűn pedig azért, mert előre érezte, hogy ha a félelme megvalósul és egyszer mindent elveszt és élete odaér a fordulóhoz, mely a nagy elhagyatottsággal várja - a nagy elhagyatottság kezén fogja fogni a hitet. És íme bekövetkezett minden, amitől félt. Frigyes páter temette el az egész családját, sorjában, egymásután. Akkor ismerte meg közelebbről. Mikor az apja és az anyja meghalt, azt mondta neki Frigyes páter: a teljes elégedettség veszedelme a léleknek és kell legalább egy kívánság, egy olthatatlan szomjúság emlékeztetőnek, mélyítő szomorúságnak. És amikor az egyetlent és utolsót eltemették, akkor azt mondta a fiatal katona: most már jó, most már nincs mitől félni, mit vehet el tőle még az Isten? Ezt abban a hiszemben mondta, hogy most már rajta lesz a sor. De Frigyes páter figyelmeztette, még akkor, mikor az ő egyetlenje temetéséről hazafelé mentek: Isten még mindig elvehet tőled egyet, a halált. És Frigyes páternek igaza lett. Íme, ő kivétel maradt. Beállt katonának, harcban is megfordult már, él még, egészséges. Ebben a házban lakik, ahová még katonákat se szállásolnak be, mert annyi pestishalál pusztított benne - a cselédeket is, három volt, elvitte mind a pestis - ő minden éjszaka, mindennap itt él - és él és egészséges.

Ezt a történetet Egidius Frigyes páter halála napján hallotta. Reggel ugyanis, miután Egidiust elhelyezte, a fiatal katona a kórházba ment és csak este jött haza. Nagyon szomorú volt, Frigyes páter már meghalt, el is temették. Sietnek a temetésekkel, mert még a pestises halottól is félnek. A város végén volt a pestises temető. Egyébként nagyon nehéz halála volt, azok a daganatok mind kifakadtak, a fehér haja alatt is genyezett.

- Fehér haja alatt - csodálkozott Egidius.

- Igen, Würzburgban megőszült. Én is csak ma tudtam meg, hogy oda még fekete hajjal ment.

Úgy volt, hogy kimennek a temetőbe. Egidiusnak feleúton eszébe jutott: minek? Azt mondta, hogy ő visszafordul. Csendes este volt. A fiatal katona akkor mondta el az ő történetét. Egidius csak meghallgatta. Neki még története se volt. Hetekig élt még ott a vendégszerető, derék fiatal katona házában és egy este azt mondta a házigazdájának:

- Úgy látszik én is kivétel vagyok.

A pestis alábbhagyott, lassan el is mult és Egidius és a fiatal katona életben maradtak. Egidius egy napon elindult Trierből. A fiatal katona a város kapujáig kisérte és mikor ott elváltak, megkérdezte:

- Úgy-e, fráter, nem lett volna-e mégis jobb, ha akkor nem engedik be ide a városba? Mert úgy tünik nekem, hogy még szomorúbban megy, mint jött.

- Mégse lett volna jobb. Itt tudtam meg biztosan, végsőképpen, hogy ma nincs templom és nincs gyülekezet, melyben nekem hely adatott - felelte Egidius és búcsúzóul arcon csókolta a fiatal katonát. - Minden gyülekezet templomának ajtajában ott áll és eltilt a küszöb átlépésétől valaki.

- És most hová?

- Nem tudom - felelte Egidius és elindult. Nem volt egészen igaz, amit mondott, csak túlnevetségesen hangzott volna, ha kimondja: világgá megyek, nem az én egyházam megkeresésére, nem az én seregem megtalálására, hanem megtalálni csak egyetlenegy könnyemet, olyat, amilyet Krisztus sírt Jeruzsálemet látva. Ha igazat felel a hová kérdésre, ezt kellett volna mondania. De nemcsak szeméremből nem mondta ki, félelem is közrejátszott, hogy a fiatal katona még félreérti és - azt találja mondani: felismertem, hogy igen, ez a könny a legfőbb igazság, én is életem céljául vallom, hogy egyszer egy ilyen könnyet tudjak sírni, követni akarlak. Egidius egyedül akart menni és zászló nélkül és követő nélkül. A fiatal katonának is egyedül kell menni, tudta - és itt vége az Egidius történetének.