Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SINKÓ ERVIN:
Hogy a császári csapatok bevonulása után mi történt Magdeburgban, azt már azóta sok tudós ember írta meg. Történetírók pontosan feljegyezték: május 10-én az Úr születésének 1631-ik évében történt, hogy a gróf Tilly főparancsnoksága alatt álló császári csapatok Magdeburg várát meglepetésszerű rohammal bevették, ami azáltal sikerült nekik, hogy előző napi csendes magaviseletükkel a város polgárait az ostrom megszüntetésével ámították. Történetírók jegyezték fel: a városban a szabadjukra engedett győztes csapatok katonái 30.000 embert öltek meg, a város házait tűz prédálta fel, úgyhogy az egész virágzó jólétével már-már hivalkodó városból csak a St. Mauritius és Katalin tiszteletére emelt szentemlékű székesegyház, továbbá a Miasszonyunkról nevezett kolostor a templommal s azon kívül még csak 130 kisebb ház maradt fenn. A város pusztulása tehát még a háborús mértéket is fölülmúlta s a tudós történetírók a dolog megemlítésében két csoportra válnak: akik a katholikus ügyet ettől a vérengző pusztulástól tisztára óhajtják mosni, azt állítják, hogy nem Tilly csapatai gyujtották fel a várost, hanem maguk a magdeburgiak és pedig fanatikus magdeburgi halászlegények, kik így akarták megakadályozni, hogy városukkal a gyűlölt ellenség kincseit szaporítsák. A másik oldalon protestáns részről ezzel szemben azt mondják, hogy nem igaz, mintha Tilly katonái afelett való dühükben, hogy felgyujtották előlük a várost, gyilkolták volna le a mindkét nemű és különböző életkorú lakosságot, hanem ép megfordítva, Tilly nyilt parancsban szabadkezet adott a bestiális csapatoknak s miután azok, amit lehetett, összeraboltak és mindenkit lemészároltak, hogy munkájukat teljessé tegyék, talán azért is, hogy véres nyomait eltüntessék, még fel is gyujtották a várost és közben újfajta labdajátékban lelték kedvüket: miután a tüzet kedvezően befolyásoló szél is kerekedett, a magasan lobogó lángokba csecsemőket hajigáltak. Fel van jegyezve az is, hogy a Miasszonyunk tiszteletére épült templomban többek között 53 nőszemélyt számláltak össze, kiknek a feje - vallon kardok híres élétől - teljesen különvált a törzstől. A történetírók, se egykorú krónikások, nem említik fel mindezekkel a meglehetősen pontos adatokkal kapcsolatosan egy Egidius nevű dominikánus barátnak még a nevét se, ami természetes is, mert ahogy a felgyujtott házakban esetleg odaégő füsttől lángok közé kábult dongót vagy talán kalitkástul szénné égett madarat értékek ilyen méretű pusztulásánál senki ember sem vehet számba, nem lehetett senkinek, se magdeburginak, se császári embernek még szempillantásra sem felfigyelni az égő és jajveszékelő város szűk, görbe utcáin tétlenül imbolygó, itt is, ott is sűrűn feltünedező szennyes fehér csuhás dominikánusra. Részeg katonák már csak a megüszkösödött házmaradványok között veszkődhettek zsákmányért s Egidius még mindig járta az utcákat, melyeket kétoldalt csak fekete korom, félig égett gerendák, itt-ott valami nagyobb darab, el nem égett vastörmelék jelölt. Egidius azt gondolta: különös vad álmokkal látogatja meg néha Isten az embert - vajjon van-e álom, amely valószínűtlenebb annál, hogy őneki, Egidiusnak, egyszerre a börtönőre fejével kell találkoznia, véresre mázolt bajuszának egyik vége a kövön, a Miasszonyunk tiszteletére emelt templom kőpadlóján? Ugyan van-e álom, mely valószínűtlenebb annál, hogy valahol délen vagy bárhol távol idegen országokból emberek verődjenek seregbe, otthagyva apjukat, anyjukat, testvérüket, kedvesüket, feleségüket, gyereküket, jó embereiket, templomukat, kedves hajlékukat - seregbe verődjenek és bejöjjenek egy városba, annak lakosait leöldössék, magát a várost felégetvén, szép, magas házait a föld színével tegyék egyenlővé. Egidius tudta: most ébren van. Nem volt pipogya, hogy egy csepp vér láttán elájuljon s ha itt nem is csepp vért látott, nem is kis csetepatét, nem rendült meg a hite, hiszen tudta, hogy az egyház nem egyszer máglyák tüzével is jelölte hódító útját, ha szükség volt rá, s ha szükség volt rá, ép az ő rendje és rendjének szent alapítója bátran állt az első sorba és vette lelkére a kiontott vért. Egidius sem akart rosszabb lenni azoknál, mert ahogy ő szemrebbenés nélkül meghalt volna ha kell, az egyházért, rendben lévőnek találta, hogy az egyházért, mely mellett minden, emberélet és világi javak értéke semmivé törpül, mások is s ha kell, világok pusztuljanak. Mert mit érnek minden kincsükkel minden világok, ha megbénul vagy megszünik létezni az egyetlen kar, mely ha ma fegyvert is forgat, azért teszi, hogy majd tenyerét, mint hatalmas kupolát fordítsa világok feje fölé s így megáldva, védőkeze alatt Isten egy temploma álljon mindenütt széles e földön? Mit ér ez a német föld, a világ minden földje, mit termékeny szántóföldek, gazdag kikötők, fényes városok e nélkül az egy cél nélkül? Egidius hite nem ingott meg, sőt ép mikor meglátta az embereket ebben a sose látott vérengzésben és benne lelt gyönyörűségükkel, akkor még erősebb lett hite, hogy kell egy intézmény, mely a lelkek fölött álljon és a becstelen, dögös emberrel az Úr szent testét közvetítse hivatott, el nem vitatott fenséggel. És mégis napokon keresztül olyan érzéssel járt a városban, mint Halleban azon az emlékezetes hajnalon, mikor fütykössel vágták fejbe és még nem vesztette el teljesen öntudatát, de már összefolyt a szeme előtt minden. Akkor azonban csak pillanatig tartott ez az állapot, nyomban követte a teljes eszméletlenség, de most ebben az állapotban járt, nézett, látott, hallott pokol álmába illő hangokat, arcokat. Csak a hite ereje nem hagyta még el és mindig újra meg tudott kapaszkodni az egyház hivatásának fényes gondolatában. És tettereje is volt még, mert mikor a katonák szeme előtt gyötörtek meg egy, rejtekhelyéről utcára cibált, rémülettől félholt asszonyt, akkor egy csoport véletlenül arralovagló tiszthez csatlakozott, kik - ezt a hiteles tényt már történetírók is feljegyezték - a tábornokhoz, gróf Tillyhez siettek, hogy jelentést tegyenek neki és megtilttassák vele a további vérengzést a már busásan meglakolt város romjai fölött. Ezt mondták azok Egidiusnak és Egidius elhitte nekik; német tisztek voltak, a katholikus liga tisztjei. Volt köztük egy, köpcös kis ember, ki bajor kiejtéssel beszélt, az, még mielőtt a tábornokhoz értek volna, kikottyantotta, hogy mi a tulajdonképpeni szándékuk a tábornoknál. A város leggazdagabb polgárainak életét akarták megmenteni, mert azok ennek fejében nagy váltságdíjat ígértek nekik. Egidius továbblovagolt velük; magukkal vitték, mert mint mondták, gróf Tilly különösen tiszteletben tartja a dominikánusok rendjét és az ő közbenjárásától segítséget reméltek. A lovasok egymással nem igen beszélgethettek, mert az ember a maga hangját se hallotta. Még a tiszteknek is alig lehetett keresztüllovagolni, mert mindenünnen csoportokban hullámzottak elő kurjongató katonák tömegei. Itt is, ott is felbukkant még egy-egy bukdácsolva menekülő alak. Hogy kiértek a városból, a lovakat megsarkantyúzták... aztán minden boszorkányos gyorsan ment. A generális tudott róla, hogy Egidiust Halleban elfogták és nem volt igaz, amit a börtönőr mondott, hogy a tanácsurakat akkor mindjárt kivégezték. Csak most, mikor a várost bevették, került rájuk a sor, mert különben amazok se hagyták volna Egidiust életben. A generális valóban nagy tisztelettel beszélt Egidiussal és részletek iránt érdeklődött, hogy hogyan bántak vele fogságában. Sovány kis ember volt vastag bajusszal, homloka alól messzire kihajló orral; visszataszítóan csúnya és nyugodt ember. Kalapjáról hosszú, piros strucctoll hajlott hátra és míg beszélt, csak ez a strucctoll árult el életet, mikor néha egyet-egyet mozdult. Egidius nem a hozzá intézett kérdésre felelt, hanem a városban történőkről beszélt; a tisztek ez idő alatt egy lépéssel hátrább állottak. A generális meghallgatta, de olyan kifejezéstelen közömbös arccal, hogy Egidiusnak torkán akadt a szó. Ilymódon pillanatra csend támadt. A tisztek léptek most elő. A kis köpcös bajor tiszt, aki útközben már beszélt Egidiusnak erről, listát húzott ki zsebéből és előadta a tisztek kérelmét. A tábornok a szóbanforgó személyek száma iránt érdeklődött és amikor hallotta, hogy negyven emberről van szó, kik kivétessenek az általános törvény alól, nem leplezett megvetéssel kérdezte kufár tisztjeitől:
- Önöknek érdeke?
A tisztek tudták, hogy nem azért kérdi tőlük, mert kétséges előtte, hanem hogy éreztesse velük szégyenüket. De nem zavartatva ettől, igennel felelték meg a kérdést. A generális pár szót írt a listára, a tisztek köszönetet mondtak és otthagyván Egidiust, eltávoztak. A parasztházban, hol most a generálisnak csináltak szállást, csak egy feszület volt a falon és Egidiusnak eszébe jutott az a másik feszület, amelyiket Frigyes páter szobájában látott. Behallatszott a lovak patkódobogása, hogy a tisztek elvágtattak s a generális apró szemei végtelen nyugalommal szemlélték Egidiust.
- Frankfurtban az Odera mellett 6000 katonámat verték agyon - szólalt meg száraz hangon a közönynek és nyugalomnak változatlan kifejezésével. - A mi katonáinkat nem pénzeli a francia király. Nyujtani kell nekik valamit.
Egidius azt felelte, hogy a generális nem tudja, mi történt és történik még mindig az egykori városban és azért kéri, mert ő tudja, hogy adjon parancsot, hogy már elég a megtorlásból. A generális elmosolyodott, mikor Egidius azt mondta, hogy ő nem tudja, mi történik a városban s ez a mosoly a sűrű bajusz mögött abban a pillanatban újra eltünt, de Egidius észrevette.
- Nem kérdik - kiáltott fel Egidius - katholikus vagy eretnek-e, gyermekeket ölnek.
Egidius nem folytathatta, mert a generális közbevágott.
- Nekünk nem szabad az égre nézni, mert közben az igaz hit ellenségei hátulról leszúrnak bennünket. Nekünk nem szabad könyörületesnek lenni, hogy az ellenség megtanuljon még a nevünktől is rettegni. Az Úr félelme egyengeti az Úr tiszteletének útját, mondotta nekem az én lelkiatyám, a Jézustársaságbeli Páter Josephus. Önök imádkozzák fegyvereinkre az Úr áldását, mi pedig majd harcolunk, hogy érdemesnek találtassunk az önök imájára és az Úr áldására.
A generális semmikép sem gúnyolódott. Hideg maradt az arca, vékony teste mozdulatlan, csak a hangja lett erőteljesebb.
-
A generális barátságtalan lett. Egidius belátta, hogy hibát követett el, mert ezt mégse lett volna szabad így kérdeznie.
- Csecsemőket gyilkolnak, nőket előbb megbecstelenítenek és aztán megölik őket, lehet erre kérnem az Úr áldását? - ismételte meg aztán mégis Egidius és így még élesebben adott hangot ép annak az érzésnek, amit magába akart fojtani. Talán a közvetlenség, mely ebben a tanácstalan felkiáltásban megnyilvánult, vagy valami, ami Egidius arcán látszott, enyhítette meg gróf Tillyt, ki még az előbb olyan arcot öltött, mint aki már megelégelte a szót.
- Több mint egy hónapig, majdnem hat hétig ostromolták a katonáim ezt a várost. El vannak keseredve és a jövőt tekintve, higyje el, jó példaadás az, ami itt történt - szólalt meg újra Tilly és tekintete figyelmesen, csaknem rokonszenvvel pihent a dominikánuson. - Egyébként holnap a székesegyházban ünnepi istentiszteletet tartanak a város bevételének örömére. Akkor szándékozom én megjelenni a városban. Addig hagyjuk a katonákat.
A generálist tisztek keresték, jelentésekkel jöttek és Egidiusnak menni kellett. A lovat, amit jöttükben alája adtak, a tisztek magukkal vitték. Egidius állt és kérdezte magát: hová menjen? A távolból még mindig, ha gyéren is, füstfelhők szálltak az ég felé, csak a székesegyház nagy tornyai ragyogtak a déli napban. Ez maradt meg Magdeburgból. De megmaradt-e az ő számára is? Erre a kérdésre nem tudott már megfelelni. Ha szívére hallgat, akkor nem megy vissza Magdeburgba, mert nem volt ott keresni valója. De hová? És nem talál-e mindenütt Magdeburgot? És mi az, ami elől fut? Páter Frigyes megint csak azt mondhatná neki, hogy
Egidius estére ért Magdeburgba. Most már csend volt, temető volt a város, nem igazi temető ugyan, mert a halottak még véres testtel feküdtek szanaszét. Gyönyörű este volt. A katonák a folyóparton táboroztak, épúgy, mint akkor Halleban. Az Elba szélesen ömlött a tábortüzek körül zsibongó katonák tábora mentén. A katonák most elégedettek voltak, kicsit fáradtak is és cserélgették egymással zsákmányolt kincseiket. Volt, ki dudáját muzsikáltatta, míg a többiek csendben ültek körülötte. A horvátok külön csoportban ültek, nagy boroskancsókat adtak kézről-kézre és szomorú nótákat énekeltek. Pirosnadrágos, nagy legény a tábortűz világánál tetvek után kutatott a dolmányában. Sokan már aludtak is. Egidius rajt felejtette szemét egy legényen, aki bicskájával a kezében tempósan falatozott. Éhes lett; régóta nem evett és talán a tekintete elárulta a hirtelen ébredt mohó éhséget, mert a falatozó katona megtörülte kését és hellyel kínálta a barátot. Egidius elfogadta a meghívást, noha mindjárt kiderült, hogy nem tudnak egymással beszélni: a legény a horvátok közül való volt. Egidius vágott a kenyérből jó darabot; a legény a tarsolyából hagymát és jókora darab, még félig meleg borjúhúst szedett elő. Egidius derekasan nekilátott, farkasétvágya volt. Ahányszor leszelt egy darabot a kenyérből, a legény nevetve tartotta oda a húst, hogy tessék abból is. Úgy látszik, az mulattatta, hogy papot vendégel, meg az is, hogy nem tud vele beszélni. A fehér fogai minduntalan kivillantak és a katona szép barnára sült arcán volt valami, amit viszonozni kellett és Egidius is rámosolygott.
Azért mégse bírta ki itt soká; valami kergette, hogy menjen, járjon, noha nagyon fáradt volt. A városba érve, szekerekkel találkozott; a hullákat szedték össze és rakták fel rájuk. A generális parancsára tették ezt, aki másnap ünnepélyesen akart a megbüntetett városba bevonulni. A sietség nagy volt. A hajdani főuccán, mely a város kapujától egész az Elba folyóig nyúlik le, véges-végig szekerek álltak. Legalább ezt az uccát akarták másnapra az itt tartott ítéletnek ezektől a nyomaitól, a hulláktól megtisztítani. Az út elég széles volt, úgyhogy amint egy szekér meg lett rakva, az kikanyarodhatott a sorból és megindulhatott a szekérsor mentén hátra az Elba felé. Oda, az Elbába vetették be a holttesteket. Az emberek, kiknek ezt a munkát kellett csinálni, rossz kedvvel, néha egyet-egyet káromkodva, végezték dolgukat. Nehéz munka volt a házak romjai közül a hullákat kihúzni. A lovak is a szekér előtt nyugtalanul rugdosták a földet. Induló szekerek zörögtek, ostorok pattogtak a megüszkösödött házsorok közt a szép, enyhe, csillagos éjszakában és ahogy Egidius a székesegyház irányában előbbre ment, meglepő ismerőssel találkozott: a furcsa vitéz Salamon ment el mellette, vállán egy hullával, az egyik szekér felé. Egidius utána sietett, hívta, Salamon megállt, de Salamon tovább ment. Egidius utána sietett, hívta, Salamon azonban nem felelt, úgy tett, mintha nem hallaná és ment vissza a ház romjai közé. - Nem ismersz meg? - kérdezte Egidius.
- Még egy darab van ott, azt is elő kell kaparnom - szólt Salamon és fel se nézve látott munkához. És ahogy ment, pengett a sarkantyúja.
Hajnal felé a szekértábor mindjobban megritkult. Most söprűvel jöttek emberek, hogy a kocsiutat takarítsák. A nap szépen sütött, mikor reggel trombitaszóval, fehér lován, fényes kísérettel, bevonult a városba Tilly tábornok. A strucctoll a kalapján még pirosabbnak látszott. Egyenesen a székesegyháznak tartott s mikor odaérkezett, onnan egész tömeg ember jött elő; sokan sírtak közöttük és mindnek arca olyan fehér volt, mint a tábornok lova. A tábornok, mikor megtudta, hogy három napja már, hogy étlen-szomjan rejtőzködtek a templomban, kenyeret adatott nekik és meghagyta, hogy maradjanak a nagy téren, a templom előtt, hol röviddel aztán, mitrával a fején és pásztorbottal a kezében, feltűnt a bambergi püspök erős alakja is, ki a székesegyház ünnepélyes újrafelszentelésére jött. A székesegyház körül tizenkét hatalmas láng volt meggyujtva. A püspök, a fényes papi kísérettől követve, háromszor körüljárta a templomot, miközben szenteltvizet szórt a falakra. Akik a templomból előjöttek, férfiak és asszonyok a gyerekeikkel, mohón ették a nekik osztott kenyeret és még mindig félelemben csillogó szemekkel néztek hol a méltóságteljesen körbejáró papságra, hol a rengeteg katonaságra, mely a szertartáshoz a templom elé lett vezényelve. Tilly tábornok feszesen ült lován és úgy várta a külső szertartás végét. A püspök, valahányszor a székesegyház díszes kapuja előtt elhaladt, pásztorbotjával ráütött és minden ütésnél messzehallható hangon kiáltotta
Csak Egidius maradt hátul, kinn a téren, egész hátul a mögé a sok százéves szobor mögé bujva, melyet egyszer régen a magdeburgi polgárok emeltek, valamelyik érsekükkel folytatott győzelmes harcuk emlékére. Egidiusnak csak most jutott eszébe, hogy ő már régóta nem volt templomban s most se birt bemenni. Miben különbözik ő, - kérdezte magát - azoktól a világi papoktól vagy szerzetesektől, kiket hideg, áhítatra képtelen lelkükért, buzgóságban való restségükért annyira megvetett? A templomból a tömjénfüst nehéz szaga áradt s Egidius lehanyatló fejjel, keserűséggel ébredt rá: kettős halálos bűn este őt meg, nem most, már régen, ép csak hogy most vette észre: a szomorúság volt az egyik és a másik az, hogy kétségbeesett Isten kegyelme felett. Nem birt bemenni a templomba, de el nem mozdult helyéről és fejét felemelve, szomorúan nézett körül, hogy lássa, lám nincs sehol senki, ki egy vigasztaló szót szóljon neki. De nem volt egyedül, a furcsa vitéz Salamont látta maga mellett állni. Egidius riadtan szedte össze magát és megindult, hogy bemenjen a hívők mellé a székesegyházba. Salamon, amint észrevette Egidius szándékát, szó nélkül szintén megindult, sőt Egidiust meg is előzte pár lépéssel. Így jutottak a bejáratig: elől Salamon a pengő sarkantyúval, mögötte Egidius. Salamon be is ment, de Egidius a küszöbnél megállt. Gyönyörűen ki volt világítva az egész székesegyház. A püspök az oltárnál misét celebrált, a templom egyik sarkában katonák őrízete alatt lesütött szemekkel a foglyok álltak. A fehér alabastrom szószék mint megkövesedett ragyogó bárányfelhő emelkedett a mozdulatlan embererdő felett. A tizenkét apostol boltozatot tartó oszlopai szigorú fenségben meredtek. Salamon háttal fordult az oltárhoz és izgatott figyelemmel nézte Egidiust, ki nem jutott tovább a küszöbnél. Egidius valami diadalmas gúnyt vélt Salamon szemében rávillanni látni és mégse birt előremenni s majdnem futva sietett el, csakhogy minél messzebb kerüljön ettől a számára szörnyen átléphetetlenné vált küszöbtől. De Salamon már megint mellette termett, valósággal üldözte. Egidius sose tudta meg egész bizonyossággal, hogy mi rejtőzött ebben a különös emberlényben. Tudta-e ő, hogy mit csinál, mikor most itt a világ legártatlanabb hangján, tárgyilagos komolysággal, mintha az előbb történtekből semmit se vett volna észre, kérdést intézett hozzá:
- Nem értettem a templomfelszentelési szertartást. Mért jár a püspök háromszor a templom körül?
Kínozni akarja-e őt ez az ember, élvezni az ő megaláztatását, vagy csak egy tudákos, kótyagos fejű, kiváncsi paraszt? Egidius igyekezett, nagyon igyekezett nyugodtnak látszani és magyarázta:
- A templomot, mielőtt imádkoztak benne, újra fel kellett szentelni, mert eretnekek használták és ez a szertartás is, mint az egyház minden szertartása, nemcsak hatni akar a lélekre, hanem oktató célzatú is. Háromszor járja körül a templomot a püspök, hogy a szent hármas szám titka, melynek felmagasztalására épült a templom, emlékezetébe idéztessék a hívőknek. Minden fordulónál ráüt pásztorbotjával az ajtóra, azért, hogy hirdesse a világnak: én vagyok e háznak lakója és ura.
Salamon vitéz folytatta kérdezősködését:
- Mikor keresztet vetett botjával az ajtóra, akkor is kiáltott valamit diáknyelven, mielőtt végre bement a templomba. Hát az mi volt?
- Az azt jelentette, hogy íme itt a kereszt jele, melyet a szentegyház van hivatva a földön diadalmassá tenni - mondta Egidius - és aki nem ennek a keresztnek a szolgája, az idegen, az maga taszítja ki magát a szentek közösségéből, az előtt zárva a szent kapu, annak pusztulni kell, az fusson... - Egidius halkan tette hozzá egész önkénytelenül - ha tudja, hová.
Hallotta ezt Salamon vagy nem, az arcán nem látszott más jel, mint a komolykodó kíváncsiságé. Egidius azonban gyanakodott és így folytatta:
- Azoknak azonban, kik méltán vannak benn a templomban, amint a küszöböt átlépte, azt mondja az egyház szolgája: «Pax huic domini», ami annyit tesz, hogy béke. Béke a hívőknek.
Salamon erre átmenet nélkül abbahagyta a kérdezősködést és így kezdett beszélni:
- Akkor reggel ott voltam, - Salamon elkomolyodott - de akkor nem igen lehetett beszélgetni. Halleban, arról beszélek. Pedig akartam volna, ami abból is látszik, hogy az ellenség hiába jött, mégis felkerestem. Dehát, nem lehetett társalogni.
Salamon furcsán nyomta meg a szót: «ellenség». Egyébként minden felszólítás nélkül igen közlékeny lett, részletesen elmesélte, mi történt vele azóta, hogy Halleból elmenekült.
- A mieink futottak, ha akartam volna - beszélte - elszökhettem volna. Gondoltam, ezzel se kell sietni, felkeresem előbb a dominikánust, aztán majd meglátszódik, mire szánt engem az Isten. Nem jó a tüstént. Aztán gondolkodtam azon is kicsit: ne álljak-e a protestánsokhoz, mert pogányok ugyan azok is, de legalább olvassák a szentírást. Hanem végtére csak azt gondoltam: már csak jobb a választottnak megmaradni azon a koszton, melyet az Úr adott elé. Ha gyenge hozzá a gyomra, úgy sincs segítség. Szép lassan utólértem a császáriakat.
Egidiusnak egész jólesett, hogy hallgathat valakit; csak néha, ha a templomból a Te Deum Laudamus erősebb hangjai füléhez verődtek, akkor kimeredt a szeme és mintha hideg lelné: ott az Úr székesegyháza és ő itt egy eretnekkel áll és beszél - mintha ez közelebb állna szívéhez, mint a szentegyház, az igazság, melynek esküdt szolgája és papja!
- Ezt a maskarát még akkor se engedték levetni? - kérdezte Egidius.
- Akkor még nem, hanem mikor bevonultunk - ezt a szót: «bevonultunk» megint megnyomatékozta - akkor a nagy boldogságban még hozzám is jók akartak lenni a bajtársak. Hanem hát én azt mondtam: most már maradjak csak így. Nevettek, rámhagyták, én is nevettem. Most aztán, hogy a nagy isteni tisztelet is megvolt, meg az az ötezer hulla is már benne az Elbában, most már tán mégis csak elmegyek szabadságra. Mondják, fekszik itt még vagy húszezer - majd ha jön a dögvész, eltakarítják azokat is. De azt már, amondó vagyok, csinálja más. Hanem azt szeretném még tudni: a dominikánus testvér -
Salamon a tarkóját vakarta. Gondolkodott. Végül kicsit riadt mosollyal, de nyílt tekintettel válaszolt:
- Turkálván ott a hullák között, kicsit haragudtam minden pápista fajzatra. Viperák fajzatja, - gondoltam - aztán meg azt mondtam magamban: Salamon, az vagy te is.
Salamon szeme mosolygott, de hangja halk lett és keze, amint felemelte, egy pillanatig mintegy megmerevedett.
- Ahogy a házomladékok közt - folytatta aztán - a csákánnyal dolgozom, az őrmester ép odajön vizitelni. Azt mondja nekem, hogy majd a folyónál várjam meg a papot, aki a katholikus holtakat fel akarja szentelni. Úgyszólván az utolsó tisztességet akarja megadni nekik. Mindegy hogy történt. A pap meg én, mi ketten, összeszólalkoztunk és a holtakkal együtt, kiket a szekérről kellett bevetnem a folyóba, behajítottam őt is. A papot. Előbb a csákánnyal fejbevágtam.
Ennek az embernek nem kellett megmagyarázni, hogy mit követett el, de kellett volna valami vigasztalót mondani, ezt pedig nem birt Egidius. Ő ugyan nem ölt meg senkit, de ha talán ő is gyilkos lett volna, könnyebben tudott volna valamit, legalább egy szót szólni. Salamon azonban nem is számított rá, hogy a másik is beszéljen erről.
- Sajnálom most már, öreg ember volt, az apám lehetett volna. De elvesztettem az eszem, megdühödtem, mikor azt mondta, hogy jobb az eretnekeknek, ha megölik őket, mintha bűnözvén, megfertőzik a földet és előbbre mennek a kárhozat útján. Hanem - vágott saját szavába Salamon - mondanék egyet s mit szól ahhoz a prédikáló barát? Jobb-e annak, ki elvesztette Istent, ha - akár tűztől, akár víztől - mielőbb meghal?
Ez egy határozottan Egidiushoz intézett kérdés volt. Tudta ez a Salamon, hogy mi van abban az emberben, akihez ezt a kérdést intézte?
- Jobb annak, ki elvesztette Istent, hogy - akár tűztől, akár víztől - mielőbb meghaljon - felelte elhalványodva Egidius.
Salamon helyeslőn bólintott és megfordult. Egidius nézte, mint megy be a székesegyházba és nem értette, mi történik, állt és várta vissza Salamont. De egyszerre megkondult a harang; az emberek, kik a bejárat közelében voltak, csodálkozva tódultak ki és bámultak a toronyra; lehet, hogy csak Egidiusnak tünt fel valami kísértetien félelmesnek a hirtelen megkondult és aztán mindjárt elnémult harang. A többiek, kik a templom előtt álltak, minthogy aztán csend lett a toronyban, visszaszállingóztak a templomba, de Egidius szaladt, fel a toronyba és mikor visszajött, azt mondta, hogy egy ember, egy katona, névszerint Salamon, felakasztotta magát az ünnepélyes mise alatt a harangkötélre.
Salamon óvatos volt. Miután a hurokba tette fejét, még átvágta nyakát is és csak aztán rúgta ki maga alól a széket. A sarkantyúja volt az első, amit Egidius a toronylépcsőről meglátott. Ha talán azt akarta Salamon, hogy az istentiszteletet ezzel a tettével megzavarja, ez nem sikerült neki, mert ha a hír ki is szivárgott még a mise alatt, a mise pompája és az előkelőségek, akik a misét hallgatták, tekintélyes jelenlétükkel minden rendetlenségnek útját állták. Csak a harangot kellett aznap mégegyszer felszentelni, miután a kötélről a holttestet levágták, de ezt a szertartást már Egidius nem látta, mert még aznap útrakelt Paderbornba.