Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SINKÓ ERVIN:
Abban az időben, körülbelül száz évvel azután, hogy Loyolai Ignác a háborúban megsebesült vitéz, az isteni tudományok felé fordítván figyelmét, a Jézus-társaságbeli atyák rendjét megalapította, a XVII. század első felében sokan voltak nevezett rend tagjai között, kik Friedrich Spee von Langenfeld páternél tekintélyesebbek, híresebbek, tudományban is nagyobbnevűek lettek, de hitben ennél a Frigyes páternél aligha volt egy is állhatatosabb. A protestánsok számára, - valamint minden a római egyháztól elszakadt felekezet szemében, - ebben az időben nem volt gyűlöletesebb név, mint Frigyes páter rendjének a neve. Nem kellett ehhez a gyűlölethez a rend százéves történetének emléke, mindjárt amikor a jezsuiták rendje megjelent a világban, mindenkinek, ki ellensége volt az egyháznak, elégnél több ok volt az ellenszenvre, hogy a rend a Pyreneusok mögül, az inkvizició, a II. Fülöp és Alba herceg hazájából származott és küldetett ki a harcos egyház szolgálatára. Fejedelmek udvarát, diplomaták termeit, ismeretlen messzi népek földjét, sőt hadseregek táborkarát is hihetetlen gyorsasággal és mozgékonysággal szállta meg ez a mindenütt jelenlévő titokzatos új hadsereg és mindenütt egyetlen, egységes céllal: a harcos római egyház dicsőségét, befolyását, hatalmát magasra emelni, kiterjeszteni a világ népei és trónjai fölé.
Frigyes páter a tudomány tanításával készült kivenni a nagy harcból a maga részét, de amint más szolgálatra szólították, odahagyta a szíve szerint való tanítási munkát, a nagyhírű kölni egyetemet; életrajzírói ennek a nagy eseménynek dátumát is feljegyezték. 1624-ben történt, hogy Lajos bajor fejedelem a protestánsok térítésére Paderbornba szóllította. Frigyes páter nem vitt magával Paderbornba más segítséget, csak igazságához való mindenre kész akaratának erejét és hitét. És rajta nyilvánvaló lett, hogy a jóság erőssé teheti ugyan az embert és ha az ember mögött táborok és fegyveres seregek állanak, szavának súlya táborok és fegyveres seregek erejével sokszorozódhatik ugyan, de nincs jóság és nincs király, kinek hatalma fölér azzal a hatalommal, mely az olyan emberé, ki világos fejjel, látásra bátor szemekkel néz a világba és hisz egyetlen igazságnak mindenfeletti értékében.
Paderbornban nehéz munka várt Frigyes páterre, de senkinek sem volt könnyű, ha csak egyszer is hallotta szavát, hogy elfelejtse, nem a szót, hanem az embert, aki mondta. De maga a szava se hasonlított egyik felekezet prédikátorainak szavához sem. Nem úgy prédikált az eretnekek ellen, mint ahogy az eretnekek papjai Róma ellen. Nem gyalázta az eretnekeket, nem szított gyűlöletet ellenük. Nem is prédikált úgy, mint a korabeli katholikus papok, akik, ha nem hirdettek gyűlöletet a herétikusok ellen, akkor mindenféle apró földi gondokkal bibelődtek prédikációikban és nem egyszer, csakhogy lekössék sok oldalról ostromolt hallgatóik fáradt figyelmét, szívesen szőttek bele prédikációikba tréfás fordulatokat s gyakran, a népszerűséget hajhászva, az akkori ízlésnek megfelelő sikamlós történetekkel is fűszerezték előadásaikat. Nem volt ő a fizetett prédikátorok közül való zsoldos se, ki zsoldjára akar rászolgálni, úgy beszélt, mint akiben felsőbb hatalom szított tüzet és beszélnie kell, mert az elhallgatott szó égetné. Az ő prédikációinak különös belső erőt, megsebezhetetlen szárnyakat adott, hogy nem két ellenséges emberi párt közül az egyik oltalmára és a másik elpusztítására állt ki, hanem mintha nem is emberek ellen küzdött volna, hanem az Ellenség ellen, Istennek nevében emelkedett, szállt tiszta magasságokba. A Szentegyház az üdvösség egyetlen biztosítéka és forrása a földön s nincs más kőszikla, csak a római egyház, melyen meg kell törni a Sátán hatalmának és most ez a kőszikla van veszélyben. Ha Frigyes páter a Sátán nevét kimondta, akkor - noha nem volt öblös nagy hangja és inkább halkan beszélt, magában a nagy templomban is úgy, mintha kis szobában volna - a Sátán neve az ő szájában nem gondolat nélkül elejtett szó volt, hanem komor, legfőbb, félelmes ellenséget idézett fel vele, míg ha magáról Lutherről, újrakeresztelkedőkről, huszitákról is beszélt, ezt inkább valami szelíd részvéttel, mint haraggal a hangjában tette, mert ezek az ő szemében csak az egy Ellenség elvakított, halvány kis áldozatai voltak s csaknem mentegette őket, mondván, hogy soha, mióta a világ áll, nem volt oly nehéz az embernek a megtalált, kinyilatkoztatott igazság mellett állva maradni, mint most, a keresés fejvesztett idejében, mert soha, amióta a világ áll, nem volt a Sátán olyan hatalmas, mint ezekben az időkben. Nem azért, mert végeláthatatlanul tart a háború s nem azért, mert szegények és gazdagok között véres a gyűlölet - ez mindig volt -, hanem azért nem volt a Sátán soha olyan hatalmas, mint most, mert sikerült neki a megbotránkozás italával lerészegíteni és a romlás útvesztőibe vinni a legjobbakat is. Nem szektákról, nem felekezetekről, nem országokról beszélt; nem tudott más ellenségről, csak egyről: a Sátánról, kinek pedig csak egy az ellensége, a gyűlöltje: a római egyház. Idők kezdetétől fogva ez a két ellenség küzd és az ördög kifogyhatatlanul leleményes: mindig új lobogók, új jelszavak alatt idézi fel a harcot s csak az elvakultak nem látják, hogy mindenki, ki az egyházon kívül áll és gyüjt sereget, a Sátán láthatatlan lobogója alatt küzd. A római császárok hiába üldözték az egyházat, Constantin császárban a világi hatalomnak le kellett borulni az isteni előtt, hogy ne a test a léleknek, hanem méltóképen a lélek legyen a testnek ura; de ez a leborulás nem volt őszinte, nem a lélekért, hanem a saját hatalmáért történt és ettől az időtől fogva változatlanul tart a lélek küzdelme a testtel, mely a lélek vezetése alatt a vadság és sötétség állapotából némileg megszabadulván, szembefordult nevelőjével, önmagát istenítve, a maga erejére, eszére támaszkodva a maga külön céljaiért akarta folytatni útját; ez az a harc, mely hosszú századokon keresztül tartott a német császárok és a római egyház közt; a hatalom, a fegyverek, a fejedelmek érdekei a császárok oldalán álltak és mégis minden fegyver megerőtlenült az egyház Istentől rendelt és oltalmazott szentségén. És mikor a Sátán látta, hogy nem boldogul a kapzsi, öncélú világi hatalommal, mert a jók, a hívők tántoríthatatlanul minden üdvöt csak az Üdvözítő örök céljára rendelt egyházától várnak, akkor a Sátán magába az egyházba férkőzött be, gyenge emberek, rossz emberek is kerültek a pápai székbe és a pápai szék környülállói közé és a jók, a hívők, még ők is meg kellett hogy tántorodjanak, mert már ott sem az egyházban sem találtak rá az isteni tisztaságra és sokan kétségbeestek hitükben. Meghomályosodott szemekkel keresték és nem látták az isteni rendeltetésben mindenkor érinthetetlen szent és örök egyházat; megtagadva Rómát, azt hitték, így szállnak szembe a Sátánnal - és a Sátán a markába nevetett. Aki Rómát megtagadja, őbelé karol bele és a Sátán uszított, rágalmazott, bujtogatott és akik az ördögöt látták az egyház fölött elhatalmasodni, az ördög segítségével akarták az ördögöt kiűzni. Az ördög a markába nevethetett: mivel okolják, mit gondolnak közben, neki mindegy volt, neki csak az kellett, hogy az egyház ellen induljon fel az emberek serege és már talán látta az ő idejét, mikor a kereszt szent jele eltünik a városok utcáiról és a falvak útjairól, mikor az isteninek egyetlen, látható letéteményese, az egyház, mint a vén ember fejéből az emlékezet, eltünik a föld színéről és csak erőtlen szekták, egymásra acsarkodó népek, fosztogató hadseregek tapossák a földet és nem lesz semmi időtlen, szentséges hatalom mely létezésével is szüntelen emlékeztet: a föld az égért van és egy akol, egy pásztor, béke az Isten akarata s az ember elodázhatatlan rendeltetése. De mi történt azokkal, kik úgy akarták az ördögöt kiűzni, hogy az egyház ellen fordultak? Bizton igaz, voltak köztük sokan, kik így véltek legegyenesebben Isten karjába futhatni, de ehelyett, a valóságban, kapzsi, az egyház szent célokat szolgáló javaira, a kolostorokra és kincseikre, a szent alapítványokra éhes világi fejedelmekkel és főurakkal ébredtek egy ágyban. Nem vették észre mindjárt tévedésüket, nem is volt könnyű észrevenni. Még az erősek is megtántorodtak: mert íme a testi szem előtt csak két tábor látszik: az egyik oldalon az egyház nyílt ellenségei, a másik oldalon az egyház, melynek örök fényét a homályos időkkel és múló betegségekkel el tudta homályosítani az ördög: e között a két tábor között meg az erősek is fejvesztve futkosnak, mert nincs értelem, mely itt eligazodhat és nincs erő, mely biztosíthat, hogy legbecsületesebb szándékú futásunknak is nem az lesz-e a vége, hogy az ördög karjaiban, későn találunk magunkra. Csak egy itt a segítség: a hit. Csak ez menthet meg a botránkozásban való megrészegedéstől, csak ez adhat bátorságot Istenhez - bátorságot Istenhez, ezt a szót nagy előszeretettel használta Frigyes páter - bátorságot Isten örök szava mellett kitartani,
Így és hasonlóképen prédikált a piactéren összegyűlt embereknek és a templomban összegyűlteknek, akár egyesekkel állt szemben, akár tömegek hallgatták, mindig egyazon búzgóság tüzében Frigyes páter, kinek templombeli hallgatói között gyanakodva, nem-jót várva, sőt eleve ellenséges indulattal jelent meg egy Egidius nevezetű Szent Domonkos rendjéből való szerzetes. Az ellenséges indulat nem épp Frigyes pátert, hanem a jezsuitát illette; a domonkosrendi szerzetesek féltékenyen nézték a jezsuiták rendjének terjeszkedő hatalmát, mely különösen mióta XV. Gergely pápa Loyolát szentté avatta, az egyházban korlátlan hatalommá vált. Valamikor Szent Domonkos szent rendjének nem kellett senkire se féltékenynek lenni; mikor alapítója Dél-Franciaországban az eretnek albigenseket térítette, mikor később Oxfordtól Bolognáig a nagytanultságú prédikáló barátok tanítottak az egyetemen és Kölnben Albertus Magnus és Aquinoi Szent Tamás keresték és hirdették az evangélium bölcseségét, biztos kézzel emelve ki az elsülyedt ó-kor pogány szellemének kincseit is, hogy megszentelve azokat az evangélium bölcseségével, azok is beálljanak a keresztény szellem egyetemes nagy templomába, akkor mindenki, akármelyik rendhez is tartozott, ha az egyház hű fia volt, testvére volt Krisztusban a dominikánusoknak. De akkor mások voltak maguk a Dominikánusok is; még nem voltak birtokaik, szegény kolduló barátokként járták be a világot és vándoroltak országról-országra, tanulva és tanítva az igazságot. Egidius már csak éppen hogy néhány skolasztikust felületesen ismert, tanulatlan, szenvedélyes és könnyen gyűlöletre hajló, türelmetlen természetének nem volt még alkalma, hogy szélesebb világ- és emberismeret alapján lehiggadva kiegyensúlyozódjék. Nem látott még mást a világból, mint Kölnt - mely már rég nem volt a régi és Paderbornt, hova a Magister provincialis ugyanazért küldte ki, mint amiért Frigyes páter odaérkezett. Egidiusban a rendi féltékenységen kívül nemcsak a népszerűség alacsony ösztönű féltése keltett előre is ellenséges indulatot a jövevény jezsuita iránt, hisz Egidius még a katholikusok között sem volt soha népszerű, s nem is lehetett, mert egész lényében volt valami konok sötétség, amit szögletes, paraszti származását eláruló modora csak még szembeötlőbbé tett. Egészen hiányzott belőle az, ami nélkül nem lehet embereknek szívét megfogni: símulékonyság, lágyság - indulatos volt a végletekig és alig rejthető dühbe borult egész teste-lelke, ha csak beszélt is azokról, kik mást hittek, mint ő. Mikor először meghallgatta Frigyes pátert, ki símán, finom mozdulatokkal és - noha alig volt nála pár évvel idősebb - nem lehetett több harmincévesnél - úgy beszélt mégis az emberekhez, mintha mindenkinek idősebb, megértő és szelíden megbocsátó bátyja lenne - Egidius az ő fehér szerzetesi ruhájában is elevenen maradt paraszt gőgjével, bizalmatlansággal nézett a jezsuitára, a gazdag nemesre. De azért legközelebbi prédikációjára is pontosan elment - és ő maga aznaptól kezdve, hogy Frigyes páter megérkezett, nem prédikált többé Paderbornban. Haragból történt, hogy nem
A paderborni világi papok sem nézték jó szemmel Frigyes pátert. Híre járt, hogy az ellenreformáció győzelme óta állásuktól felfüggesztett protestáns papokkal is összejár és már valóságos legendák keringtek róla. Beszélték, hogy egy ép ezek közül a felfüggesztett protestáns papok közül a jezsuitát egy este le akarta szúrni és az izmos páter az orvul támadó ember kezéből kicsavarta a tőrt és továbbment, miután a letepert embernek visszaadta a kezéből kicsavart fegyvert - továbbment és támadóját fel se jelentette. Ez különösen felkeltette ellene a világi papok haragját, akiknek még kínosan élt emlékezetében az idő, mikor a protestáns papok urak voltak a városban, kikergették őket plébániájukból. De Egidius ép ezért nem tudta elhatározni, hogy többet ne járjon el a jezsuita prédikációira, noha veszedelmeseknek tartotta őket, szinte félt tőlük - gondolkodóba ejtette, hogy az ottani világi papok, kiket mindig megvetett, mert ismerni vélte őket és úgy tudta, hogy a hasuk az istenük, szintén haragusznak a fáradhatatlan Frigyes páterre. És Egidius tovább is eljárt a prédikációkra, noha olyan dolgokat hallott ott, hogy füle csendült bele. «Lopók és gyilkosok surrantak be az anyaszentegyházba, mondják az elpártolt eretnekek - szólt egyszer Frigyes páter. - Nem vitázunk veletek, testvérek s mondjuk, hogy így van: Földön áll az egyház és Krisztus urunknak is viaskodni kellett a Sátánnal, míg a földön járt. S ha lopók és gyilkosok surrantak volna be az anyaszentegyházba, ez a Sátán műve volt, ki fejedelme a földnek. Ne segítsük őt munkájában azzal, hogy mi is felemeljük kezünket az Isten és az ő szentjeinek vérén épült szentegyházra. Íme itt az Antikrisztus: nem Luther, nem Karlstadt, nem Kálvin és nem Zwingli, hanem...»
Egidius a hallgatók mögött állt, mert olyan sokan voltak, hogy neki már csak a templomajtóban jutott hely. És mikor Frigyes páter a prédikációjában ideért, Egidius összeszorított fogai közül kiszökött a szó és hangosan, élesen, mint a nyíl, röpült a figyelmes hallgatók feje fölött a prédikálóemelvényen álló Frigyes páter felé:
- Hanem te!
Az megállt egy percre, az emberek az ajtó felé fordultak. A zömök, alacsony Egidius nem akart elbújni, de a tömegben csak az ő közvetlen szomszédai hallhatták, hogy őtőle eredt a szó és amint ez abban az időben ilyen alkalmakkor, melyek sűrűn fordultak elő, történni szokott, ki akarták tuszkolni a csendzavarót, mások pártját fogták, de most, még mielőtt bekövetkezett volna az ilyenkor szokásos felfordulás, minden rendbejött, mert a megzavart prédikátor, ki a magasból látta a dominikánust, csak pillanatra állt meg beszédében és a csendes hangnál, melyen mindig beszélt, annál is csendesebben, fejével bólintva, folytatta:
- Igen, hanem én és te és mindenki, aki megbotránkozik és azért, mert emberi gyengeség, ármány szeplősítik vagy torzítják el ragyogó arcát, el akarja hagyni Istentől rendelt édes anyját; mikor a szentek ültek a pápai székben és mártírok vére sütött az egyház kövei közül, nem volt nehéz állhatatosnak maradni, de ha ez a ragyogó arc halványabb, beteg, kísértésekkel küzd, vagy kísértések áldozata, akkor - fussunk el tőle, szidalmazzuk, ahelyett hogy vigasztalnánk, erőt adnánk neki állhatatosságunkkal? Íme, itt van az Antikrisztus: abban, hogy elfutunk tőle és abban, hogy vannak, akik csak önzőn, nyomorult maguk érdekében, hit nélkül állnak mellette, míg a szívük ott van, ahol kincsük; a világban. Íme itt az Antikrisztus, ebben az ő szándéka és így veszítjük el a megváltás zálogát, mely az Úr egyháza, az egyetlen látható örökkévalót, a múló és kísértő árnyakkal teli időben. Írva áll, előre kaptuk a figyelmeztetést a gondos, az értünk vérző és aggódó Krisztustól, írva áll, hogy a jók is meg fognak tántorodni és nem mint fenyegetés, inkább, mint könyörgés - Isten könyörög az embernek! - ne hagyjátok magatokat eltéríteni az én aklomtól, ha a Sátán meg is vakítana benneteket és fületek farkasüvöltést is hallana ott, hol a jó pásztor szíve verése él a valóságban. Álljatok meg a farkas mellett félelem nélkül, hittel, hogy nem csalhattalak meg benneteket, ki vérem adtam értetek, mikor rámutattam: íme a pásztor, aki legelteti az én juhaimat. Írva áll pedig ez ekképpen: «Erit enim tune tribulatio magna, qualis non fuit ab initio mundi... Tune siquis vobis dixerit: Ecce hic est Christus aut illic: nolite credere... Ecce praedixi vobis.» [*] És mégis, mikor úgy kell vérnek és gyűlöletnek e szörnyű világában a Krisztus, mégis elnéptelenedik a Krisztus egyháza és rejtekházakban és pusztákban, szektákban és új földeken keresik lelkük szabadulását a megtévelyedett szorongatottak: «Ecce praedixi vobis si ergo dixerint vobis, ecce in deserto est, nolite exire; ecce in penes tralibus, nolite credere... Ecce praedixi vobis.» [*]
Egidius ezt a prédikációt nem hallgatta végig; Frigyes páter szokás szerint lefordította az evangéliumi citátumokat, mielőtt tovább beszélt volna, Egidius pedig szó és feltünés nélkül megfordult és elment a templomból. Ekkor már kevésbé is érdekelte Frigyes páter személye, de annál nyugtalanabb lett saját maga miatt. Lehetetlennek érezte, hogy prédikálni tudjon; nem volt mit prédikálnia, minden összezavarodott nehézjárású, új, ismeretlen medrekbe sodort gondolatai előtt és amint az eszén keresztül akart eligazodni, a káosz csak még nagyobbra nőtt; néha elsápadt a saját gondolataitól és ilyenkor akaratlanul, később azonban tudatosan Frigyes páter szavával tartotta magában a lelket: Istenhez való bátorságért imádkozott Istenhez, hogy ne hagyja elveszni a rejtélyek közt és a fegyverek lármájában, mikor annyi tábor hirdette, hogy övé az igazság és
Sokszor gondolt már rá, hogy felkeresi Frigyes pátert, néhányszor el is határozta, de ez az elhatározás soká vált tetté, ezer ok volt halasztani, de végül a nagyobb szükség győzött, a szükség, hogy megint szerzetessé vagy valamikép egész emberré váljon és egy napon nem ment ugyan be a templomba, csak a templom körül ólálkodott, de ott megvárta a pátert és összeszedve magát, odalépett hozzá, hogy beszéljen vele. Frigyes páter titkolatlan örömmel üdvözölte, kiderült, hogy látásból emlékszik rá, mint szorgalmas hallgatójára a paderborni templomban s ha nem is mondta, de bizonyára emlékezett rá a botrányos közbeszólása miatt is. A nyájas és készséges pappal Egidius a maga nyers módján közölte, hogy lelki tanácsért jött. Ez a nyereség azonkívül, hogy Egidius természetében rejlett, ebben az esetben szándékolt is volt, arra kellett volna szolgálnia, hogy enyhítse vagy legalább is elleplezze, hogy ő mennyire véletlenül van ennek a mindig egyenletesen nyugodt embernek kiszolgáltatva. De alig beszéltek pár percig, a kiszolgáltatottságnak félős érzése különös módon mintegy elfelejtődött és a beszélgetésüket nem olyannak érezte, mint ahogy azt előre képzelte, egész máskép történt. Mintha két régi ismerős jött volna össze végre komoly beszélgetésre valamiről, amiről régóta gondolkodtak egymás tudtával és most elmondják egymásnak és a régi ismerősökből új barátok lettek. Barátok, ha nem is abban az értelemben, ahogy az világban élő emberek közt szokás, de talán annál elválaszthatatlanabbul: az egyik hitt és a másiknak élet-halál kérdése volt, hogy higyjen ennek a hitnek őszinteségében, hogy részesüljön ebben a hitben, mert a rajongásuk és az érzés, hogy kell egy szent ügynek lenni, mely drágább mindennél, mely nélkül az ember csak az esztelen állatok módján élhet s csak a langyosak útján s csak elkárhozhat, ez a meggyőződés közös volt mindkettőjüknél. Ezzel a találkozással kezdődtek Egidius életének legboldogabb napjai, ámbár ő akkor azt hitte, hogy most éli élete legnagyobb, legszörnyűbb belső harcait. Akkor azért vélte úgy, mert hogy megnyílt a kapu, melyet eddig félelemben és rettegésben őrzött, a gondolatok kapuja, a tóduló kétségeké és kérdéseké, úgy érezte magát, mint aki halhatatlan szörnnyel harcol minduntalan új, sőt nagyobb erőben feltámadóval és ahogy igaz, hogy soha nem került volna a sor erre a küzdelemre Frigyes páter nélkül, igaz viszont az is, hogy mióta áttörték süket börtönüket a kínzó kétségek, lehetetlen lett Egidiusnak Frigyes páter nélkül élni, mert nem tudta volna nélküle ezt a harcot megvívni. Élete egyetlen korszaka volt ez, melyben megkóstolhatta a gyermekség legnagyobb gyönyörűségét - ép az, ami őt azelőtt visszataszította, az vált most javai kútforrásává, az, hogy talált valakit, akivel szemben kis gyermekként állt, mint kis gyermek öreg emberrel szemben, olyan öreggel, ki minden kérdést ismert, azokat is, miktől verejték ül ki más ember homlokára és ő szilárd szelídséggel, mintha minden félelem mint már mindjárt vándorút terülne mögötte, minden félelemből, mint akit a félelmek erdejében már minden bozót megpróbált, mindig tudott szabad, igaz, lélekemelő kiutat mutatni. És mégis volt egy kérdés, mellyel Egidius még most sem mert előhozakodni: ha Frigyes páter is úgy látja, hogy sok az igazság abban, amit az egyház ellenségei mondanak, nem kellene-e mindenek előtt, ha az egyház akarata ellenére is követelni, hogy hozzáfogjanak az egyházban a reformokhoz. Félt attól, hogy erre nem kaphat olyan feleletet, mely megnyugtassa és mintegy előrelátó sejtelemmel félt attól, hogy mi lesz akkor vele, nem az ő személyével, hanem az életével, az erejével, az akarattal, mely szolgálni akart. Világi értelemben vett barátság nem is lett köztük soha s különösen az időben világi értelemben vett személyes ügyek köztük szóba sem kerülhettek. Talán ez jobbára Egidiuson múlott, kinek egész élete forgott kockán és ilyenkor a részletek megszünnek élni, aztán meg az események is gondoskodtak róla, hogy csak a nagy kérdések, az egész életről való döntés szükségessége maradjon előtérben. Frigyes páter helytelenítette, hogy Egidius még nem olvasott semmit Lutherről: ismerni kell az ellenség harci eszközeit és csatasorait. Ezért esténként Luthert olvasták és Egidius úgy érezte magát, mint aki legtitkosabb gondolatainak és legfélelmesebb ellenségének ad találkát. Sosem merte volna ezt, ha nem támaszkodhatik Frigyes páterre és arra az isteninek tetsző erőre, mellyel ez az ember a világban élt. Ámbár Frigyes páternek könnyebb volt, mint Egidiusnak; mert Frigyes páter cselekedett, tett, küzdött, de Egidius, aki hacsak hitét a régi erőben visszakapta volna, mint egy kolosszus, hegyeket tudott volna eltaposni - legalább is így érezte - Egidius ép abban az időben bénult meg, állt tétován a zászlók között, mikor a harc a világban életre-halálra élesedni készült. Ég a ház - ezt kiabálta fülébe minden és ő csak töpreng és néz. Azok közé, akik a ház pusztulására esküdtek, kik a tüzet szítják, nem állhat be, hiszen, ez kétségtelennek látszott előtte, számára az egyházon kívül nincs élet, nincs ház, nincs levegő, mert nincs üdv, csak százféle hazátlanság, de nem tudta mit csináljon, mert noha az egyetlen lakható, egyetlen lehetséges élet-hajlék égett, ahhoz, hogy oltásra, ellenségei elűzésére siessen, a régi hit, az elveszett kellett volna, hogy az ellenségeket gonoszaknak, elvetemedetteknek lássa s ezt már nem bírta, sőt sok mindent, amit azok hibáztattak, ő már nem tudott megvédelmezni. A ház pedig javában égett és határozni kellett; a kilátástalan tétlenség, a megfeleletlen kérdések nyomorékja lenni, mikor szinte minden csöpp vérével hallja, hogy hősök után kiált, igazságért jajdul egy minden ízében kínnal teli, tanácstalan világ, mikor már biztos hírek jönnek, hogy a láthatáron új ellenség készülődik harcba, olyan új ellenség, akit csak ostobák kicsinyelhetnek. - Egidius szenvedett. A svéd király, Gusztáv Adolf, azt beszélték, nagy sereggel jön a protestánsok segítségére és e különös, furcsa, mások előtt tán eszelősnek látszó gondolat egészen befészkelte magát Egidius agyába, hogy a világ legfontosabb dolgai közül való, hogy ő, csupasz egy ember, Egidius, döntsön valamely cselekedet mellett, találjon tábort, melyet magáénak vallhat, mintha az ő cselekedetén fordulna meg, hogy az egymással küzdő célok közül melyiké lesz a győzelem. Így forgott körbe, mert ugyanez az eszelősen megrögzött gondolat az ő felelősségéről tette nehézzé, kimondhatatlan nehézzé a döntést. És ekkor Egidius számára elérkezett az idő, mikor nem lehetett tovább várnia (a svéd csapatok kardvágás nélkül léptek német földre és rohantak előre győzelmesen városról városra).
Frigyes páter talán már rég várta Egidius kérdését, mert egyáltalán nem látszott meglepettnek. Ahelyett hogy közvetlenül felelt volna, beszélt Egidiusnak arról, amit ő személyesen Rómában látott, a pápai udvarban, ahol a püspökségek és egyházi méltóságok kapzsi udvaroncok fejőstehenei és egyéni szentségre, érdemre való tekintet nélkül annak adják őket, ki legtöbbet fizet érte. V. Pál pápa idejében járt Rómában, aki huszáros szakállt viselt. Látta magát a pápát egy alkalommal az ép akkor elkészült Szent Péter templomban. Úgy járt ott körül, mint egy uralkodó, ki bevonul birodalmába. Ez utóbbit nem mondta rosszalón. Csak a római új nemesekről, kik a pápától címeket és kincseket harácsoltak össze, csak azokról beszélt nem is leplezett utálattal, de azokról is szenvedélytelenül és mindenről komolyan és Egidiusnak úgy tünt fel, hogy egy-egy halvány mosoly is néha megjelenik arcán, mintha őrajta, Egidiuson mosolyogna; de ez inkább jólesett neki, mert ha semmi látható jelét nem is mutatta, sok gyengédség volt Frigyes páterben, kíméletlenül világos szavai ellenére is. Azért lehetett Egidiusnak minden kérdéssel idejönni, mert Frigyes páter soha nem csinálta azt, hogy valami ravasz fordulattal olcsón lerázza egy kérdés terhét, sőt inkább még jobban kiélezte, mint maga Egidius. Most is beszélt még tovább: az ingolstadti jezsuitáktól, kik a császár tanítói voltak, őtőlük hallotta, hogy a császár, kinél buzgóbb katholikus még nem ült a trónon, nem is régen bizalmasan panaszkodott nekik, hogy a pápa őszentsége megáldotta őt ugyan és imádkozik is a császári fegyverek győzelmeért, mely egy az egyház győzelmével - de másrészt, panaszolta - a pápa, mint világi fejedelem, az ő fejedelemsége alá tartozó olasz tartományok miatt titokban fél a császár teljes győzelmétől és a francia főpapság, ezt tudva, a maga országában üldözi ugyan az eretnekséget, de a császár ellenségeit, a német protestánsokat a pápa hallgatólagos jóváhagyásával támogatja.
Egidius most már nem akart tovább semmit sem hallani, kirúgta maga alól a széket és valami olyat mormogott, hogy falják fel egymást, dögöljenek mind rakásra. Frigyes páter nem tartóztatta, késő este volt már és Egidius elment, de másnap reggel ott állt a templomban, melyben Frigyes páter prédikált és a prédikáció után, úgy mint először, a templomkapuban várta meg és mindjárt az első lépésnél, amint kikerültek az emberek közül, megkérdezte:
- Hogy tud így prédikálni, mikor előző este ép az ellenkezőjét beszélte? Hát nem hiszi, amit a templomban mond?
Egidius soha életében nem tudta elfelejteni a tiszta tekintetet, mely erre a kérdésre feléje forduló arcból ránézett. Csak egy rövid, mégis egész életére felejthetetlen pillantás volt.
- De hiszem, - mondta aztán egyszerűen, a szokott, kissé monoton hangján. - Csak nem tudom magamnak megkönnyíteni a hitet és ez felesleges is. Nekem nem kellenek hozzá a földön látható szeplőtlen istenek, hogy az egy láthatatlan, makulátlan Istenben és egyházának örök rendeltetésében hinni tudjak. Nincs aközött semmi ellentmondás, amit ma prédikáltam és amit tegnap beszéltünk.
Egidius még sose látta közelről a háborút. Frigyes páter közel félévig járt Wallenstein csapataival; nincs az az ellenség, mely kegyetlenebbül prédáljon országot és városokat, mint ezek a csapatok. És ő mégis ottmaradt köztük, velük és imádkozott a győzelmükért. Ez is ellentmondás? kérdezte Egidiust és már megint úgy beszélt, mint valami jó testvérbátya a gyerekhez, gyengéden, rákövetkezendőkért előlegezett, előrelátó részvéttel. Csak úgy közbe, látszólag véletlenül hozzá is tette a kérdéshez a megjegyzést, hogy előbb-utóbb Egidiusnak is meg kell nézni a saját két szemével közelről a világot; anélkül azonban, hogy e megjegyzésnél elidőzött volna, folytatta az előző nap abbamaradt beszélgetésüket. Csak a saját vesztét készíti elő az, aki a háborúban eleven angyalok és ördögök közötti harcot akar látni. A császár és a katholikus liga között épúgy dúl a féltékenység piszkos világi érdekek miatt, mint a protestáns fejedelmek között. Közönséges rút hatalomféltés volt, semmi más, hogy a bátor, okos, hitbuzgó bajor Lajost a kalandor Wallensteinnal cserélte ki. Csak a bitangoknak volna kétséges a választás, ha ebben a harcban egyik oldalon földi érdekek mocskától szűzen lobogna a zászló és csak a másik oldalon állna lesbe körmeivel a kapzsiság és vak világiasság, de ép ez a Sátán cselfogása, hogy a szent zászlót is maga árnyékában álló emberek kezébe adta, hogy ezzel tántorítsa meg az erőseket, tévessze meg az okosokat, a jókat pedig a maguk legjobb szándékainak segítségével csalja lépre: a kétségbeesés szektáiba, melyek egyben megegyeznek, abban, hogy tagadják, hogy látható, mindenkinek közvetíthető szentségek birtokosaként Isten oltalmában áll a földön a megváltás intézménye. Frigyes páter Lutherről is mesélt. Még gyerekkorában hallott róla az apjáról, ki ép Wittenbergában járt a fejedelemnél, mikor Luther a pápai dekrétálékat nyilvánosan megégette a piacon.
Egidius nem ezt akarta most hallani, feleletet akart kapni és ehelyett csak bizonyítékokat kapott arra, hogy kérdése milyen megokolt. Frigyes páter el is hallgatott, csak mikor fölértek az ő napvilágos szobájába, melyet a falon az ágy fölött egyetlen kereszttel díszített, akkor az ajtót maguk mögött betéve, leültette Egidiust és kezét hátratéve, megállt előtte. Szemét Egidiusról le nem véve, halkan beszélni kezdett.
- Luther Isten helyett fejedelmeket tett a föld urává. A világból kitessékelte Istent, a világot világi hatalom lelkiismeretére bízta. Ez az ember, erre a fejem adom, kétségbeesésben halt meg, hisz nem lett megkímélve tőle, hogy tulajdon két szemével lássa, mivé válik a világi élet, ha mindenkinek lelkiismeretére bízzák, a világnak elrendelt kormányzója és lelkiismeretőre, az egyház helyett.
Frigyes páter közelebb hajolt Egidiushoz, jobbkarjával vállára támaszkodott és a hangja melegen, majdnem ünnepélyesen csengett, hiszen vallomást készült tenni. Egidius érezte ezt és nem nézett föl.
- Én nem VIII. Orbán pápáért - mondta Frigyes páter - és nem II. Ferdinándért, nem Gusztáv Adolf ellen álltam be a sorba, hanem egyedül és csakis a sancta ecclesia catolicáért, mely azoknak a sacramentumoknak őre, melyek a földi embert az éggel összekötik, mely egyetlen képviselője a földön az universálisnak és ép azért nem szabad most még beszélni sem reformról, mert ennek a követelésnek nevében keltek fel az ellenségek, keletkeztek szekták. Ha az egyház az ördög kezébe kerülne is ma, a legszörnyűbb és képzelhetetlen gazságok fészkévé is válna: küzdeni kell érte és hinni benne, mert az ecclesia catolica szent teste ő, melynek örökkévaló feje a Krisztus. Ehhez az edényhez nem szabad hozzáérni, ha ma akármi is lenne benne, mert ha ez az edény széttörik, Isten koronája törik szét és a világ pocsolyáiba fulladunk szerteszét folyva mind. Az egyháznak állni kell és győznie kell. Győznie minden áron és ha győzött és a világ minden fejedelme, királya, császára már csak árnyék, mely fölött egyetlen uralkodó az Isten pásztora, ha már a földön csak egyetlen királyi korona lesz, nem barbár uralkodók erőszakosságait hamis fénnyel mentő, hanem Isten kezéből kikerült és Isten lelkétől fénylő és az egész földet békével és szeretettel besugárzó glória: akkor majd eljön a reformok ideje, akkor a béke és szeretet egyháza háborítatlanul tökéletesedhetik egészen istenivé, akkor a testet fenyíteni, ápolni, gyógyítani lehet majd, hogy egészen áthassa a fej szelleme: Krisztusé. De most a megmaradásért és uralomért kell harcolni.
Frigyes páter már előbb levette kezét Egidius válláról és most hallgatott. Tekintete Egidiusról a szoba falára függesztett kereszt felé fordult és aztán nyugtalanul sietett tovább anélkül, hogy valahol megállapodni tudott volna.
- Ezzel mindent elmondtam neked, amit én tudok - folytatta aztán majdnem szárazon. - Ennél többet nem tudok és most rajtad a sor, hogy utadra menj.
Egidius megértette, most nem lehetett egy mozdulat, egy szó sem, mely kiegészíthetné jobban azt, ami a kettőjük mondanivalója egymás számára. Kibeszélték magukat. Frigyes páter háttal állt hozzá az ablaknál. Egidius mégegyszer körülnézett a szobában. Ebbe a szobába többé nem jön vissza, ezt érezte. Kint az utcán kicsit álldogált még a ház előtt és aztán elindult; nem hazafelé, hanem ki a városból, hosszú útra. A város kapuján felindulás nélkül lépett át. Más azt mondta volna, hogy Egidius elhagyta a békés Paderbornt és ezekben a háborús időkben nekiment a bizonytalannak; Egidius azonban úgy érezte, hogy maga mögött hagyott mindent, ami bizonytalan és akármily idegen, küzdelmes és valóban bizonytalan életnek ment elébe, nem fenyegethette, percre sem felemlíthette semmi elképzelés, hiszen sebezhetetlen új élettel felöltözöttnek érezte magát és erőt talált karjában, mely elég lett volna egész emberezreddel való szembeszállásra.
[*]
[*]