Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám
Ignotus legújabb neovojtinája szinte hívja az írók hozzászólását; s ki szólhat hozzá több és fájdalmasabb joggal, mint én? Így mondhatnám: ki szólhat személyesebb joggal? noha a kérdés egyáltalán nem személyi kérdés; vagy inkább: igenis személyi, de mennél személyibb, mennél fájóbban, élesebben az, annál mélyebb, általánosabb érdekű mindenkire nézve, aki emberek közt él és az Emberről ír. (Talán ez exkuzálhatja némileg, hogy erről a szomorú és kedvetlen személyi ügyről is szó esett a
Mert hogy a Költő hogyan áll meg az Időben, s micsoda tragikumhoz, földi érzéseinek, legszebb barátságainak s leghívebb ragaszkodásainak mily szomorú föláldozásaira vezethet már maga az, hogy egyszerre él a saját korában és egy nagyobb s időkön felülálló létben is: az ha nem is immanens problémája az Irodalomnak, mégis a leglényegbevágóbbak egyike. S mindjárt hangoztatni kell itt, hogy nem a pamfletírókra s kulcsregények szerzőire gondolunk, akik mindkét lábbal, korukban gyökereznék, céljaik is a Kor kicsi céljai, hatásuk is természetesen korszerű és személyes hatás, melyet előre ki kellett számítaniok, s melyért nincs joguk utólag panaszkodni. A magasabb irodalom azonban nem ily korszerű és személyes hatásokat céloz; nagyobb céljai vannak, s a korra és személyeire igazában nem is lehet tekintettel máskép, mint korlátlanul fölhasználva azt eszköz és anyag gyanánt. A pamfletíró portrékat fest s kötelessége találóan festeni azokat; az igazi Regény azonban nem pamflet, sem nem történetírás vagy életrajz; hacsaknem oly életrajz, mely
S ilyen Böcklin minden regényíró, abban a nagy családban, mely kiterjed legközelebbi hozzátartozóira, barátaira és ismerőseire, egész nemzetére, egész korára - ép azokra is, akikhez legjobban ragaszkodik, akiket talán legtöbbre becsül! Mert céljai túl vannak az Időn, folyton, fájdalmasan ütközik össze az Idővel: holott ő is ember, s emberileg mégis csak az Idő gyermekei vannak legközelebb szívéhez. De ő nem lehet tekintettel az emberi szempontokra; nem, még a személyi igazság és portréhűség kicsi szempontjára sem, mely a pamfletírónak legfőbb, legkegyetlenebb imperativusa. A Regény művészét magasabb Igazság köti, neki még sokkal kegyetlenebb imperativusai vannak; szinte emberietlen szempontjai. Minő tragikum! Ez emberi világ, a személyi és véletlen Valóság, mind akit ismer és szeret, és még önmaga is, csupán eszköz neki, anyag, amellyel szuverénül bánik! Rágalmazó-e hát ő? monomániás sértegetője környezetének? egy érdeknélküli, és annál rosszabb, Aretino? egy tragikus, mazochista hazudozó? Nem, nem! hisz mondja, hisz kiáltja, hisz kétségbeesetten sikoltja: “Nem rólatok van szó! barátom, kedvesem, anyám, testvérem, higyjétek hogy nem rólatok akartam beszélni! hisz tudom, ki tudná, ha én nem, hogy e rajzon csak egy-egy szín, egy-egy vonás az, ami rátok emlékeztet! amit nem tudtam volna e modell nélkül kiegészíteni, s ami kellett, kellett az alkotáshoz, amit
[+]