Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · FILM-FIGYELŐ
«Az élő álarc» teljes sikerrel szólaltatja meg a film nyelvén a nagy olasz drámaírónak és szinházi reformátornak,
«Az élő álarc» mint szinpadi dráma filmváltozata dícséretes követendő példája annak a munkának, amikor az idegen nyelvre, a filmnyelvre való transzponálás közben a szcenáriumíró és a rendező egyaránt arra törekszik, hogy az eredeti mű lényegét és alapvető hatástényezőit a lehető teljességgel megőrizzék, tartózkodjanak az önkényeskedésektől és a mozihatások kedvéért történő hamisításoktól, ugyanakkor azonban a témát filmszerűen, tehát bizonyos feltétlenül szükséges szabadsággal oldják meg. Mert ha már nem közvetlenül filmre írott témákat keres a filmművészet, akkor legalább a filmhatás lehetőségein belül kötelessége bizonyos tisztelettel lenni a szinpadi vagy irodalmi őskép iránt.
A filmváltozat szcenáriumírója és rendezője:
Így történhetett meg, hogy Pirandello színműve a mozivásznon is giccs- és megalkuvásmentes igazi művészet maradt és sokkal több, mint szokatlan és szórakoztató érdekes mese: a lélek tragédiája.
A lélek tragédiája a szinpadi munkából ismert, eredetét illetően tudatosan és szándékosan hangsúlyozott hamleti motívumokkal: az őrülés, az őrültség szimulálása, hogy benne mint védő börtönben zárja el magát az emberektől és végül, hogy az őrültség álarcát megtorlásra használja fel. És mindezekből lélektanilag mély és újszerűségük által igen hatásos helyzetek: a környezetnek gyerekes trükkjei, amellyel az őrültnek vélt főhőst meg akarják tartani őrültségének rögeszméiben, nem is sejtve, hogy elrejtett lelkű uruk a tragikum és tragikomikum boldogtalan fölényével mulat és szánakozik rajtuk.
A moziközönség nem nagyon szereti a kosztümös, történelmi filmeket: ezért nem maradt meg a darab eredeti címe: IV. Henrik és lett elfogadható koncesszió árán a kifejező «Az élő álarc».
A film a lélek drámája és így főszereplőül keresni sem lehetett volna jobbat, mint