Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
KÁRPÁTI AURÉL: GÁL GYULA
Portré-kísérlet
A drámai hős szemközt áll a nézővel. En front, vagy ahogy a fotografusok mondják: en face. Arca a maga teljességében, mindkét oldalról megmutatkozik. A többiek, akik körülötte mozognak, mind profilban fordulnak feléje, hogy ezzel is kifejezzék annak a benső kapcsolatnak jelentőségét, amely szerint csupán a főhőshöz való vonatkozásukban élnek.
Nézem a Gál Gyula arcát. Az en face kép szinte kifejezéstelen. Szeme rendes, orra rendes, szája rendes... Persze, hogy van benne karakter, de ez olyan keveset mondó. Nyugodt, komoly és józan. Polgári arc. Mégis azt gondolom: ideális adottság szinész számára, éppen mert nincsenek megkötöttségei. Erre a «negatív» arcra a legkülönbözőbb, legváltozatosabb indulatok, szenvedélyek, érzések kifejező vonásai akadálytalanul rájarajzolódhatnak, hogy «pozitívvé» tegyék. Ez az arc, így, korlátlan lehetőségeket kínál. S hogy feltevésem nem pusztán szubjektív játék, Gál Gyula olyan, egymástól távoleső alakításai dokumentálják, mint Lear király és Shylock.
De előveszem a másik képet. Ha nem csalódom: az igazit, a profilt. Milyen életteljesen beszédes, markáns és jellemző. Mintha nem is ugyanaz az arc lenne. Domborúan ívelt homlok, klasszikus hajlású orr, makacsul felvetett áll, - az egész: maga az antik változhatatlanság. Régi római sírkövek reliefjeinek császárfejeire emlékeztet. Hűvös, akár a márvány, határozott és kemény. Csupa kontur és csupa kifejező erő. E zárt lélek, egy zárt karakter zárt kinyomata. Ez Gál Gyula: a jellemszinész. Negyvenesztendős művészpályája, sorsa, jelentősége, szerepköre, talentumának lényege itt van, mint hű tükörképmásban, ennek a férfiasan tartózkodó, mégis nyílt öntudatos és szuggesztíven emlékezetes profilnak körvonalaiba írva. Ez az arc ismétlődik száz és száz fénytörésben, árnyék-tónusban, mint Rembrandt önarcképeinek gazdag galériája, Brankovicstól Báthory nádorig, Kaunitztól Falstaffig, biboros érsekektől tubákoló molierei apákig, Lőrinc baráttól a szabadgondolkodó Krügerig, Péter apostoltól Poloniusig, - de ki győzné felsorolni. Ez a profil, amely a főhős felé fordul (ám sokszor úgy, hogy vonzóbb és érdekesebb, mint a dráma centrumában álló figura en face ábrázata), valeurjének átütő erejével mindig oda kerül a szinpadi, drámai kép első síkjába, még akkor is, ha csak jelző epizód módjára bukkan fel az együttesben.
Ez a profil akárhányszor több, mint az egész arc. Már helyzeténél, beállításánál fogva is sűrítést, tehát stilizálást jelent. Hogy úgy mondjam: természetszerűen alkalmazkodva a színjátszás illuzión és nem kézzelfogható valóságon alapuló, immanens követelményeihez. Figyelmesebben vizsgálva pedig kiderül, hogy önmagában hordja a klasszikus emberábrázolásmód legsajátosabb tulajdonságát: a pátoszt. Persze az agyonkompromittált szónak abban a nemes és tiszta értelmében, ahogy Hamlet használta, szinészeit intvén: «Szavald a beszédet... lebegve a nyelven... a szenvedély valódi zuhataga, szélvésze s mondhatnám forgószele közepett is, bizonyos mérsékletre kelt törekedned és szert tenned, mi annak símaságot adjon... Csakhogy aztán fölötte jámbor se légy, hanem menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekvényt a szóhoz, a szót a cselekvényhez...» Azt hiszem, Gál Gyula, aki a legkultúráltabb magyar szinészek közé tartozik, könyvtárra rugó dramaturgiai és esztétikai munka átbuvárlása után, szíve szerint ma is ezt a régi, kurta művészi hitvallást vallja, amely nemcsak fölér, hanem egybe is esik a legmodernebbel.
Huszonöt esztendős Nemzeti Szinház-beli működése a komoly, elmélyedő studiumokkal megalapozott, egyenletes fejlődésnek felemelő példája. Abban az időben, amikor tehetsége bontakozóban volt, jelent meg nálunk A szinész alkotása című «vezérkönyv», amelynek első fejezete valahogy így kezdődik: Mikor a szinész tükre elé áll, tisztában van a karakterrel... E kiadós idézet után mindenki tisztában lehet annak a kornak karakterével s művészi ideáljaival: a tükörből tanult pózokkal, a mutatós fintorokkal, a dörgő mellhanggal és lendületes gesztussal, de főkép a zengő «szavalással», amelytől ez az egész, külsőségekben kimerülő stílus nevét kapta. Nos, kezdetben Gál Gyula is «szavaló-szinész» volt. Hanem a «tükröt» hamarosan félredobta s ettől kezdve a szerep lett számára az egyetlen tükör, amelyben önnön-arculatát kereste. S hogy meg is találta, annak bizonysága az a Gál Gyula, aki egyre biztosabban, egyre otthonosabban, egyre stílusosabban illeszkedett bele a «természetes» szinjátszók együttesébe. Abba a modern gárdába, amelynek a Nemzeti Szinház-ban első térhódítója s később utólérhetetlen mestere Pethes Imre volt. Törhetetlen szorgalma, hajlékonnyá művelt mesterségbeli tudása, művész-lelkiismerete és intelligenciája legyőzte a mult minden belenevelt akadályát s az önmagát fáradhatatlanul fürkésző, ellenőrző és tökéletesítő akarat végül is diadalmaskodott. Gál Gyula szinészi értékeinek teljességét átmentette az új színjátszásba, amelynek két évtized óta egyik leghatalmasabb és legmegbizhatóbb erőssége. Akárhova állítják, mindenütt a legmagasabb mértékkel mérhetőt adja. Játéka ugyan nem túlságosan színes, de annál plasztikusabb.
Ő ma a legelső magyar epizód-szinész. Részletrajza csudálatosan finom, kidolgozott. Erős fantáziára s szinte pedáns gondosságra vall. Valóságos flauberti-erény ez, - cseppet sem megvetendő. Természetes szinészi kvalitásain túl, elsősorban ennek az alaposságnak, ennek a tökéletes felkészültségnek, a szerepben való intellektuális elmélyülésnek és a végsőkig vitt artisztikus kiformálásnak köszönheti legszebb sikereit. A zseni ösztönös lobogását pótló erudició az ő kikezdhetetlen acélvértezete, ha felfogásának kiinduló pontjával olykor nem is ért egyet a kritika. Amit elkezd s ahogy végigviszi, abban mindig logikus. Művészi kontrolja folyton résen áll s sokszor már csaknem zsarnokin uralkodik művészi ösztöne fölött. Sohase láttam botlani, trémázni, öntudatlanul félresiklani, vagy éppen megakadni, - mindig biztos a dolgában. Mindent «kihoz», amit akar, talán mert túlontúl ismeri képessége határait s azon kívül nem bocsátkozik bizonytalan kalandokba. Olyan, mint a renaissance-mesterek, akik - bármennyire kihasználták a művészi ihlet jó óráit - józanul engedelmeskedtek az anyagszerűség műhelyben megismert törvényeinek; akik igaz művészek voltak, de megbecsülték a mesterséget is. Legszebben megmutatkozik ez remekbe készült Polonius-alakításán. A vén locsi-fecsi, minden lében kanál udvaroncnak, az elménckedő és fontoskodó bölcsnek, a mézes-mázos hizelkedőnek, a kutyahűségű szolgának, az önmagával eltelt tökfejnek és a szentimentalizmusában is ravaszdi családapának minden rejtett lelki-redőjét fellebbenti, kibontja, elénk vetíti, hogy aztán mindeme különálló tulajdonságokat, egymást keresztező jellemvonásokat valami komikusan vonzó, szinte rokonszenves szintézisben oldja fel. Mert nála a figura nem hull szét, a legaprólékosabb analizis ellenére sem. Új egészbe zárul, szerves és végleges alakot öltve. Ahogy pedig mindez egyszerre ütközik ki egyetlen szavából, egyetlen gesztusából, az már a grand art titka.
Tagadhatatlanul: kissé tartózkodó, hűvösen előkelő ez a művészet. Mintha az értelem túlságosan dominálna benne, lehalkítva, temperálva az érzés közvetlenségét. Egyedül ez a hűvösség árulkodik a kinőtt «régi iskolára», amelyet Gál Gyula korántsem a divat szeszélyének hódolva hagyott ott, hanem mert az újban inkább megtalálta és kifejezhette önmagát. Ám úgy tetszik, pár esztendő óta mintha intimebbre melegednék egy-egy szerepében. Rézkarc-szerűen éles vonalai - jellemző erejüket megtartva - fokonkint lágyulnak s a puha tónusokon itt-ott kezd átütni a felszabaduló érzések szín-skálája... Gál Gyulától tehát a kettős jubileum után is várhatunk még meglepetéseket. Az ünnep neki csak ennyi: megáll egy pillanatra, emlékezete lapján átvillan a negyvenéves mult küzdelme és öröme, erőt és vígaszt adva, aztán megy tovább, derüs optimizmussal, a maga legsajátabb útján.
Tanulni, tanulni, ujra tanulni, telhetetlen vággyal, az igazi művész örök elégedetlenségével. És alkotni, - az igaz művész örök hevülésével.