Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám
- Ajnye!...
- Az ustor se' elég? Azt a nyavalyás, kényes paripa mindenedet...
Csak úgy nyekkent a szegény deres hasa a súlyos csizmatalptól.
Mészáros XVI. József már ott állott a kipirult parasztlegény előtt.
- Hogy mered a lovadat hasbarúgni; mi?
- Odarúgok neki, ahová akarok. Ha jól esik, akár a fenekébe. A rusnya dög!
- Már pedig az állatot kínozni tilos. Hol a hajtási engedélye?
- Eriggyen innét a biztos úr, nem vagyok jókedvembe, aztán olyat mondok, hogy magam is megbánom.
- No gyerünk, gyerünk. Hol az írásod?
- Rendőr úr, mondok, eriggyen innen, mert összevétem evvel a paripával e. - Jani jó nagyot rúgott a ló lapockájába. A társa, már mint a lóé, bámészan fordult hátra.
Jani vigyorgott.
- Lássa-e, még az is csodálkozik, hogy kend beleszól olyanba, ami nem illeti.
Mészáros XVI. József érezte, hogyha most nem eléggé erélyes, akkor oda az egész tekintélye.
- Ne tréfáljon itt, hallja-e? Ha nem igazolja magát, beviszem az őrszobába.
- Engem? Hogy engemet? Hát kócosbaba vagyok, hogy csak úgy vinni lehessen? - Dölyfösen odaszólt egy szélescsípőjű lánynak, aki ott ácsorgott:
- Mariska, vagy hogy híjnak, gyere, ülj fel a bakra, elviszlek kocsikázni. - Nagyot röhögött, úgy húzta ki a szót: - a Stefániára.
Mészáros XVI. József elővette zsíros fedelű hivatalos jegyzőkönyvét és kereste a kocsi oldalán a tulajdonos nevét. Szükségesnek vélte azonban, hogy az ácsorgó csoportra lehetőleg mérges, erélyes hangon rákiáltson:
- Ne bámészkodjanak; mi van itt látnivaló? Nem láttak még soha részeg kocsislegényt?
- Jaj, az apád! Részeg a maga aptyafia, de nem én.
Hát ezt, ezt már nem lehetett elviselni.
- Álljon félre a kocsival, aztán gyerünk az őrségre.
- Én nem hajtok odébb. Akkor hajtok, amikor akarok. Az én lovaimat ne nyúzza senki! Itt pihenünk, oszt' punktum!
Mészáros XVI. József nem átallotta, fehérkeztyűs kezébe vette a fényesre cserzett hajtószárat és dühfojtotta hangon nógatta a lovakat: no gyí, gyí.
Hátranézett előbb a deres, aztán a másik is felfigyelt az idegen, noszogató hangra, hegyezték a fülüket, de csak nem akartak elindulni.
Jani szélesen vigyorgott:
- No, maga se való kocsisnak, legföntebb csak rendőrnek. Hogy áll a kezében az a szerszám? A kisöcsém otthon jobban elhajtja, az bizonyos.
XVI. József tekintélyén alulinak tartotta, hogy figyeljen az izgága legény szavára.
- Gyí te, gyí, - mondta fojtott hangon, majd jót húzott a lovak lapockájára a csomózott ostorral.
A kővel tele nehéz szekér egyet lendült, megfeszültek a lovak combjai, és néhány lépéssel odébb újra megálltak. Tulajdonképpen ugyanúgy útba voltak, mint eddig, dehát a hatósági akaratnak elégtétetett.
- No, most gyerünk!
- Maga mehet biztos úr, ajállom is, én meg itt maradnék.
A rendőr most gyors mozdulattal hosszú zsinórt húzott ki a zsebéből és hirtelen rátekerte a legény bal csuklójára.
- Hát ez mi? Nem vagyok én kutya! Vegye le rúlam, de sebtibe.
Mészáros erélyesen kezdte rángatni a zsinórt, de a legény nem akarózott beadni a derekát. Fájt a keze cudarul, hogyne, mikor ez a jól megtermett, állami koszton élő embertársa alaposan ráhurkolta, de hát nem szabad az ilyet mutatni.
A lány, akit előbb Jani kocsikázni invitált, bízva széles, sokat ígérő csípője lenyügöző hatalmában, rá merészelt szólni a rendőrre:
- Hajja-e, biztos úr, nézze, egészen kék már a keze.
- Hadd legyík! Lesz még máshun is kék, csak akaratoskodjon. No, jössz-e, vagy sem?
Jani nem mutatott most se' több hajlandóságot.
A rendőr most hatalmasat rántott a legényen. Ez, hogy szégyenszemre el ne vágódjon, szabad kezével egy járdaszéli fába kapaszkodott.
- No, no. De jó erőben van biztos úr. Megyek én, hogyne mennék, de ezt a fát elviszem bukrétának magammal.
A közelállók nevettek.
Jani folytatta:
- Bukrétának, csukrétának
Kebelire a babámnak.
A babájára való emlékezés kissé elérzékenyítette.
- Biztos úr, szeressen no egy kicsit, az aptyát magának. Mondja, van magának kedvese?
A rendőr már nagyon únta a sok trécselést, húzta a zsineget, de Jani alaposan belekapaszkodott a cingár fába.
- Huhuhu, - mondta nevetve -, de haragos valaki.
Mészáros XVI. József most egyszerre új támadásba kezdett, lelökte a legény fejéről a zöld, zsíros peremű kalapot, belemarkolt a hosszú, kócos hajába, lehúzta a kamaszt magához, és a zsinór végét rátekerte a még szabad jobbkéz csuklójára. Pillanatig se tartott, alaposan meg volt kötözve.
- No, most mehetünk.
A rendőr piros képén elégedett mosoly terpeszkedett: győzött.
Hopp, mégse'. A meglepett Jani először megdöbbenve látta legyőzetését, majd hirtelen leült a földre.
- Gyerünk, - mondta sunyin vigyorogva. - Itt még kényelmesebb, mint a bakon. Indulj, no, Hóka.
A rendőr dühösen kapott a legényhez. Az esetlenül dülöngött a földön, mint a tele zsák.
- Fölkelsz, te bitang? Gyüjjék valaki, tegyük fel a szekérre. - Hárman is akadtak, akik sietve nyúltak a földön heverő suhanchoz, de jó pár rugás nyomával csakhamar visszavonultak. Az egyik - talán hentes lehetett - gyors mozdulattal összefogta a szaporán hadonászó lábakat, a rendőr a dereka után nyúlt és Jani már fenn is hevert a szürke, malteres kövek tetején. Mészáros XVI. József felült akkurátosan a bakra és kezdte rábeszélni a lovakat az indulásra.
Mialatt a szekér döcögve elindult a bámészkodók élénk nevetésétől kísérve, Jani szép gömbölyűen káromkodott. Kezdte az Egyház összes szentjein általánosságban, majd hirtelen lendülettel Mészáros XVI. József állami rendbiztoson folytatta, összes rokonait, felmenő és lemenő ágaikon csudaszép, de a gyakori használatban bizony igazi zománcát vesztett jelzők kíséretében.
Hiába! Az úr nem ő volt a szekéren, hanem a rendőr!
- De jól érted a káromlást, te. Huvá valósi vagy?
Az emberi hang kihozta Janit a svungból és önkéntelenül felelt:
- Fejér megyébe.
- Fehér megyébe? Ájnye! Huvá?
- Seregélyesre.
- A fenét, - csodálkozott el a rendőr. - Hászen akkor földik vagyunk. Ki fija vagy?
- A Nagy Pálé.
- Melyiké, te? A róka, vagy a duhaj Nagyé?
- A róka, izé, a duhaj Nagyé.
A rendőr szélesen nevetett:
- Ládd, gondútam, ha nem is mondod. Az apád ismertem, a is jó pipa vót ám, hirtelen kezű, oszt verekedős.
- Az egisz család egyforma ebben a dologban.
- Ájnye, hát nem szégyelled magad, illen dologba keveredni?
- Millen dologba? Hászen magának is csak vér van a keblibe, ha rendőr is.
- Vér, vér. Hát persze, hogy vér...
. . . . . . . . . . . .
- Hát kendet hogy híjják?
- Mészáros József.
- A felsőhegyről?
- Onnét a.
- Hopp, hopp, de jól összekerültünk. A Mészáros Gergely lányának udvarolok. Esztendőre hazaviszem.
- Ne bomolj! Az Erzsinek? A' is rokony.
- Hm, hm.
. . . . . . . . . .
- Csuda jó idő van. A fene látott ilyent, ősz volna, aztán kilóg az ember nyelve a pitvarából.
- Ha melege van, akkor szomjas is. Igyék egy kicsinyt biztos úr. Itt van a vackomban egy kis hazai.
- Ne bolodozz, ne csiklandozz. A szolgálat, az szolgálat.
- Hát attul még nem esik le a szekérről, ha megkóstulja.
- Ami igaz, az igaz. No hun van hát?
- Odaadom én! Ejnye ezt a vacak zsinórt. Hallja-e, levehetné ezt a szégyenkarikát rullam.
- Jó, jó, csak ne kommandirozz!
Mészáros XVI. József a kantárszárat az üllepe alá tette, hogy két keze szabadon legyen, kioldotta a zsinórt Jani kezéről, aki nagyot nyújtózkodott, mind a négy égtáj felé.
- Jó szerszám, - mondta Jani elismerően -, csak nem ilyen becsületes emberre való, mint magam la.
A jó hazai ital nagy kortyokban szaladt le a rendőr torkán.
Jani jóindulattal nézte:
- Ugye jófajta dudli, hé?
- Te, ez bizony jó. Görény legyek, ha ezt nem a felső öreghegyről fejtették.
- De igen érti kend. Bizony odavalósi. No, még egy kicsinyt.
Mészáros modorosan, mint jól nevelt emberhez illik, Jani felé lódított a kulaccsal:
- Egészségedre.
- Kendnek csakúgy.
A mámor vörös, káprázatos csókja kezdett elszállni Jani fejéből és a rendőrt hívta szeretkezésre...
A lovak pedig ezalatt nem érezték a kocsist a bakon. A hajtószár még ott melegedett a rendőr üllepe alatt, ők meg csak baktattak, lassan, míg meg nem álltak.
Jani a megbékélt ember jóindulatú mosolyával nézte a két széles, barna-szürke hátát.
- Derék lovak ezek, mi?
- Ezek-e? Nem lovak ezek fiam, csak gebék. Ebből készül nálunk Pesten a jó édes pecsenye.
- Ebből pedig nem! Húznak ezek, csak módjával.
Jani most elrejtette a kulacsot, melyből a rendőr többször magafelejtetten jókat húzott, a rendőr pedig kihalászta a hajtószárat a feneke alól és nógatni kezdte a lovakat indulásra.
Nehéz volt a szekér, bizony nem szívesen fanyalodtak az útra.
- Na, gyí, gyí, az apátok istenit, meddig kérjelek még?
- Szépen kell velük beszélni, akkor elballagnak.
- Szipen beszélni? Majd az ustor nyelvén szólok nékiek.
Kipirult arccal nagyokat sózott az ostorral a lovak közé, de a vastag, ütéshez szokott lóbőr csak simogatásnak vélte...
- Hú, azt a girhes mindenteket. Az ustornak is fittyet hánytok? No majd...
Dühösen ugrott le a kocsiról és nekibuzdultan rángatta a zablát:
- Gyí, gyí, hogy a keserű fű szalajtson meg. - Mikor pedig a szidást, káromkodást is elengedték szőrös fülük mellett, vastag, esetlen rendőrcsizmájával belerúgott a szürke hasába...
Jani megcsóválta a fejét:
- Hogy bánik kend a lóval, - mondta rosszalóan. - Nem asszony az, hogy megrúgja. Kímélettel többre mén vele.
- Kímélettel? Ezekkel a dögökkel? Te is értesz ám a lovakhol.
Jani leugrott és kivette a szárat a rendőr kezéből. Megsimította a gebék csapzottszőrű nyakát és hízelgő hangon, szeliden mondta:
- Na gyerünk!
A két ló hátrabólintott nagy buksi fejével az ismerős hangra, megfeszültek az izmok és a szekér csikorogva elindult...
- Lássa la! Szép szó, az használ.
A kocsi távolodott, a rendőr ottmaradt, ahonnan az elindult. Piros volt a képe, kissé kóválygott a feje a csudajó öreghegyi venyige vérétől, mintha csodálkozott volna, hogy hát mit is keres ő itt az ucca szélén, de aztán valami világosodott a fejében s borizű, rekedt hangon nagyot kiáltott a távolodó szekér után:
- Na, te sem vagy ám az, akinek mondtad magad gyerek. Így beszélni a lúval, szíp szóval kérlelni... Nem vagy te a duhaj Nagy fia, hanem azé az agyafurt Róka Nagyé.
Jani gúnyosan pislogott vissza a rendőrre:
- Gondulja? Hanem lúval, emberrel bánni kell tunni. Istennek ajállom.