Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ
A komoly japánok - ha igaz, amit erről a lapokban olvasni lehetett - halálra nevették magukat a Pillangó-kisasszony japánságain. Holott nekünk, európaiaknak, Illica operaszövege és Puccini zenéje eléggé japán még akkor is, ha agyonmiderezett operai Brunhildák tipegnek a szinpadon Csocsonán kimonójában. «Ahogy a kis Móricka elképzeli» - fő, hogy valahogy el tudja képzelni és el tudja képzeltetni az idegen országok hangulatát. Így vagyunk a szinpadi exotikummal. Pláne operettben. Elvégre nekünk is furcsa, amikor bécsi operett-Mórickák - noha bakugrásnyira vannak tőlünk - a puszta-fokos-romantika képtelenségeivel traktálnak, de már megszoktuk. (Emlékszem, egyszer régen láttam Bécsben a Cigányszerelem című operettet. Ott az egyik női főszerep neve a szinlapon
Kár, hogy ezt a szerencsés librettót nem szövi át műfaji értelemben stílusosabb muzsika. Számok, megint csak számok, amelyek közt persze akad nem egy igazán sikerült is, de mégis csak alkalmi betét valamennyi. A szabványos két finálén kívül sehol egy érdekesebb fölépítés, amelyet valamelyes «zenedrámai» logika kapcsolna szervesen a darabhoz. Pedig a kitünő
Egy lényeges körülmény - ezt el kell ismerni - Vincze mellett szól. A mai operett-személyzetek - a Király-szinház külömben kiváló együttese is részben ezt példázza - nem igen alkalmasak intenzívebb muzsikálásra, táncos izmokra inkább lehet számítani, mint a hangszálakra. Erről most ne többet. Egyébként a darab főszereplői: Lábass Juci, Somogyi Nusi, Rátkai, Király, Sziklay, Szirmai és Latabár ellen igazán bajos lenne a legcsekélyebb kifogást emelni. Mindnyájan kitesznek magukért és komolyan, lelkesen megdolgoznak a siker érdekében. Talentumos játékmesterük és rendezőjük, Tihanyi Vilmos formás és színes munkája is minden dícséretet megérdemel.