Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ

Rabinovszky Márius: A MAGYAR MŰVÉSZETI KÖNYVTÁR ÚJ FÜZETEI

A Magyar Művészeti Könyvtárnak két ujabb füzete jelent meg. Az egyiket maga a szerkesztő, Bálint Jenő írta Vaszary Jánosról. A másik Théophile Gautier Zichy Mihályról szóló tanulmányának fordítása; a szellemes bevezetést Rózsaffy Dezső írta és a fordítás is az ő munkája. Gautier a maga idejében a legnagyobb műkritikusi tekintélynek örvendett. Jellemző ez, nem is annyira Gautierra, - aki éppenséggel nem volt kritikusi természet, hanem per excellence tárcaíró - mint inkább a korra, melynek ilyen, csakis ilyen képzőművészeti interpretátorokra volt szüksége. Gautier útirajzai a mai elkorcsosult «színes riport» előkelő, finomult műveltségű ősei. És orosz útirajzának egyik fejezete éppen ez a mi Zichynkről szóló tanulmánya. Tartalmában, formájában egyaránt paradigmája annak; mit becsült a mult századderék művelt közönsége a képzőművészetben. Ez a Zichy-cikk szinte kulcsa a mult századbeli közérvényességű esztétikai értékelésének. Az európai kritika számára hosszú időn át Gautier stílusa volt a hangadó. Hangadó azért, mert Gautier korának valódi gyermeke volt, az akkori társadalmi előkelőség világfelfogásának legsűrittebb megtestesítője. Hogy Zichy mit jelent nekünk, mit jelent a magyar művészet vagy akár az európai művészet fejlődési folyamatában, afelől persze Gautier nem tájékoztathat. Csak azt tudjuk meg, hogyan szemlélték akkoriban a műalkotást, mire törekedett akkoriban a művész, milyen volt az életrendje, milyen az ateliéja. (Mutasd meg az ateliédat és megmondom, művész, ki íja-fia vagy.) Talán pedagógiai szempontból nem ártott volna az előszóban rámutatni arra, hogy Gautier tanulmánya számunkra - szépirodalmi értékeléstől eltekintve - elsősorban történelmi dokumentum és semmi esetre sem mérvadó a mai bírálatra vonatkozólag.

A Művészeti Könyvtár másik új füzete nem kevésbé történelmi dokumentum; nem a jelen, hanem a jövő számára. El tudom képzelni, hogy ötven év mulva a fiatal szemináristának ezt a könyvecskét nyomják a kezébe. Magyar művészeti élet 1925 körül: Vaszary János. Benczur óta nem állott egyéniség annyira a történés középpontjában, mint Vaszary. Stílustalanság volna a történelem részéről, ha tíz év mulva nem Vaszary geniális hadvezéri egyénisége diktálná a legmagasabb polcról a magyar művészet ügyeit. Bálint Jenőnek ez a kis Vaszary-studiuma legjobb írása. Oly elevenséggel állítja elénk Vaszary alakját, hogy az a valódiság átütő erejével hat. Vaszary művészetével szemben már tanácstalanabbul áll. De hisz ez nem is baj. Még távolról sem zárult le Vaszary alkotása. De egyénisége teljes vitalitásában kialakult.

A kis monográfiát Vaszary maga vezeti be temperamentumos hitvallásával. Pár vázlatos vágással tájékoztat a mult és a jelen felől - ahogy ő látja. Nos, szubjektíven látja a multat és a jelent. Annyira szubjektíven, hogy - természetesen - igaza sincs. Nem is áll, hogy ő «következetesen, objektíve számot adhat a megjárt és eljövendő útakról, a benyomások értékéről, a benső fejlődésről». Vaszary az a művésztermészet, aki a szeizmográf érzékenységével reagál bizonyos megmozdulásokra. Csak bizonyos megmozdulásokra, azokra, melyek buja fantáziáját és dekoratív ízlését meg tudják izgatni. Aztán úgy bugyog belőle a kép, hirtelenül és meglepően, mint a glizirből a forró víz. Az ő művészete nem «la nature vue par un tempérament», hanem «l'art vue par un tempérament». De ez a temperamentum aztán termékenyen is hat és termékenyítőleg széles körben. Polemizáljunk-e Vaszaryval? Kérjük, hogy magyarázza meg, mit jelent az: «a művészi differenciálás és a monumentális szintézisek korát éljük» és: «A kialakuló művészethez több köze van egy lokomotívnek, mint Rafaelnek»? Mondjuk-e meg, hogy Vaszary csodálatraméltó, nem egyszer múzeális értékü művészete a lokomotív szilárd precizitásától ugyanoly távol áll, mint Rafael stabil kiegyenlítettségétől? Mondjuk-e egyáltalán, hogy az utóbbi években a moziból. Stravinskyból, a rádióból stb. nem a kápráztató kakofónia hanem a konstruktív tendencia szól felénk? Nem, Vaszary úgy értékes egyénileg és a művésztársadalom számára, amilyen, ahogy keresi a küzdelmet, a bajvívást. Kár, hogy fönt, lent és köröskörül annyi tiszteletnek és megbecsülésnek örvend. Nincs elég alkalma hadakozni.