Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · DISPUTA
Minap mondtam egy ismerősömnek, hogy én odahaza Magyarországon írt publicisztikáért vagy kritikáért íróikat nem feleltetem, mert csak egyrészben ők maguk írnak, másik részben őrajtuk keresztül az otthoni levegő. Ezen nem azt értem, hogy holmi tekintetek kötnék kezüket vagy pláne módosítanák itéletüket. Hanem éppen a magukra s az igazságra tartókon érzik meg, mennyire más levegőt színak 1918 óta, mint szíttak 1918 előtt. Mindegy, hogy jobbat-é vagy rosszabbat, de mást, - s nincs az az objektivitás, melynek számára s amelyben különbséget ne tenne, hogy egy könyvről, bármilyenről s bármelyikről, véleményedet 1912-ben formáltad-é meg egy négyszobás lakásban, vagy 1916-ban egy lövészárokban. A levegő, mint a bor vagy a kéngáz, hat az ember eszére, amivel a dolgokat feléri, szemére, amivel a dolgokat nézi, itéletére, amivel a dolgokat méri.
Ennek tudom be, hogy Harsányi Zsoltot, mikor a Nyugat múlt számában a Hatvany új regényéről ír s a jóbarát szeretetével s a maga is író hozzáértésével áll az új jelenség elé, mint esztétikust, úgymond, zavarja, hogy a könyvben a szépírón kivül ott áll előtte még egy publicista is, s erősebben hallja a publicistát beszélni, mint az írót. A hallásnak ez a módja csak legotthonibb akusztika lehet, mert bárhonnan máshonnan hallva nemcsak hogy nincs így, hanem éppen amiért nincs így, azért megy ez a könyv reveláció számba - nemcsak egyáltalában, mert izgatóan becses eposz, hanem kivált az írója, vagyis Hatvany Lajos mint író, mint regényíró felől. Igaz: a megtévesztésben maga Hatvany is hibás, a szép előszóval, mely valóban publicista munka s amelyben, politiko-szociológus vázlatot írván a magyarországi polgárság fejlődéséről, ennek folyamát egyben regénye elé is menetirányul állítja. Ám én mondjam Harsányi Zsoltnak, hogy mit kell adni az ilyen programokra: nem magunkfajta, már kortárs és élő voltunknál is kicsiny embereknél, de óriásoknál is, mint Balzac vagy Zola, reformátornál, mint Richard Wagner, sőt tudósnál, mint Herbert Spencer? Ki gondol ma arra, mikor a Pére Goriota vagy az Illusions Perdus-t olvassa, mikor Betti nénire vagy Pons bácsira úgy emlékszik, mintha tegnap kezelt volna vele, hogy Balzac nem őket akarta megírni, hanem, mint ezt nemcsak programbejelentésben vagy jegyzetekben, de magukban az egyes regényekben is oldalakon, sőt íveken át magyarázza, fejtegeti, részletezi: saját napjainak: nem történetét, hanem történelmét? Bizonyára: ez a történelem ki fog kerülni az akkori könyvekből, regényekből, mindenből, mi akkor iródott, akár történelemíró szándékkal íratott, akár távol e szándéktól, s úgy lehet, egy akkori utcai nóta vagy zálogházi jegyzék fontosabb lesz számára mint emlékiratok azokról a napokról. Ám e fontosságot nem szándék szabja majd meg, s ahhoz, hogy az ember magáról s kortársairól írván történelmet írjon, nem elég az elhatározás. Viszont nem tudhatja, hogy mikor történelmet vél írni, nem önmagát írja-é meg s akkori személyek formájában nem-e mindenkori embereket? Nem állítom, hogy Hatvanyval
Ezzel tudom: furcsát mondtam, éppen olyan könyvről mondván, mely, félek, már Brünnben vagy Lembergben sem számíthat rá, hogy az ottani olvasó egy
Ehhez képpest: bármily izgató, amit megmarkol, bármily magyar, amit feltár, s bármily érték, mit Harsányi külön értékel benne: hogy hazafias, mindezek az esztétikus számára másod rendbe kerülnek. Első rendben áll egy izgató emberi történet, melyben az, hogy valaki magyar-e, zsidó-e, hüvösen áll-e szemben e földdel vagy rajongva húzódik hozzá: ezzel a valakivel megtörténik, ugyanúgy, mint ahogy az történik vele, hogy szerelmes, az, hogy uzsorás, az, hogy meghal vagy az, hogy boltot nyit. Nem a publicista zavarja itt a szépírót, hanem a szépíró nő itt túl, messze és magasan, a publicistán, s a megcsinálni tudónak kiméletlenségével szedi el a publicistától ismereteit, meglátásait, még kedvesen pedáns kortörténeti s városgeográfiai értesüléseit is, hogy korból, helyből, akkorból, ottanból és azokból kialakítson egy kavarodva hömpölygő regényt, igazi regényt, igazán regényt, mely a most megjelent két kötetben derékkanyarulatáig jutott. Amily nehezen irja bele magát Hatvany: úgy tisztul és erősödik keze alatt a könyv, a hangja, az írása módja, - menete pedig, ahogy a második kötet végén mintegy cezurásan kicsendül: úgy az elbeszélt történet, mint maga az elbeszélő, az író, a költő számára: katharsisos. Megtisztultan áll az ember előtt egy ember, ki meg tud érzékíteni s emberek számára emlékezetessé tenni embereket, sok embert, minden embert, akihez hozzányul.