Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · DISPUTA

Ignotus: A HATVANY REGÉNYÉRŐL

Minap mondtam egy ismerősömnek, hogy én odahaza Magyarországon írt publicisztikáért vagy kritikáért íróikat nem feleltetem, mert csak egyrészben ők maguk írnak, másik részben őrajtuk keresztül az otthoni levegő. Ezen nem azt értem, hogy holmi tekintetek kötnék kezüket vagy pláne módosítanák itéletüket. Hanem éppen a magukra s az igazságra tartókon érzik meg, mennyire más levegőt színak 1918 óta, mint szíttak 1918 előtt. Mindegy, hogy jobbat-é vagy rosszabbat, de mást, - s nincs az az objektivitás, melynek számára s amelyben különbséget ne tenne, hogy egy könyvről, bármilyenről s bármelyikről, véleményedet 1912-ben formáltad-é meg egy négyszobás lakásban, vagy 1916-ban egy lövészárokban. A levegő, mint a bor vagy a kéngáz, hat az ember eszére, amivel a dolgokat feléri, szemére, amivel a dolgokat nézi, itéletére, amivel a dolgokat méri.

Ennek tudom be, hogy Harsányi Zsoltot, mikor a Nyugat múlt számában a Hatvany új regényéről ír s a jóbarát szeretetével s a maga is író hozzáértésével áll az új jelenség elé, mint esztétikust, úgymond, zavarja, hogy a könyvben a szépírón kivül ott áll előtte még egy publicista is, s erősebben hallja a publicistát beszélni, mint az írót. A hallásnak ez a módja csak legotthonibb akusztika lehet, mert bárhonnan máshonnan hallva nemcsak hogy nincs így, hanem éppen amiért nincs így, azért megy ez a könyv reveláció számba - nemcsak egyáltalában, mert izgatóan becses eposz, hanem kivált az írója, vagyis Hatvany Lajos mint író, mint regényíró felől. Igaz: a megtévesztésben maga Hatvany is hibás, a szép előszóval, mely valóban publicista munka s amelyben, politiko-szociológus vázlatot írván a magyarországi polgárság fejlődéséről, ennek folyamát egyben regénye elé is menetirányul állítja. Ám én mondjam Harsányi Zsoltnak, hogy mit kell adni az ilyen programokra: nem magunkfajta, már kortárs és élő voltunknál is kicsiny embereknél, de óriásoknál is, mint Balzac vagy Zola, reformátornál, mint Richard Wagner, sőt tudósnál, mint Herbert Spencer? Ki gondol ma arra, mikor a Pére Goriota vagy az Illusions Perdus-t olvassa, mikor Betti nénire vagy Pons bácsira úgy emlékszik, mintha tegnap kezelt volna vele, hogy Balzac nem őket akarta megírni, hanem, mint ezt nemcsak programbejelentésben vagy jegyzetekben, de magukban az egyes regényekben is oldalakon, sőt íveken át magyarázza, fejtegeti, részletezi: saját napjainak: nem történetét, hanem történelmét? Bizonyára: ez a történelem ki fog kerülni az akkori könyvekből, regényekből, mindenből, mi akkor iródott, akár történelemíró szándékkal íratott, akár távol e szándéktól, s úgy lehet, egy akkori utcai nóta vagy zálogházi jegyzék fontosabb lesz számára mint emlékiratok azokról a napokról. Ám e fontosságot nem szándék szabja majd meg, s ahhoz, hogy az ember magáról s kortársairól írván történelmet írjon, nem elég az elhatározás. Viszont nem tudhatja, hogy mikor történelmet vél írni, nem önmagát írja-é meg s akkori személyek formájában nem-e mindenkori embereket? Nem állítom, hogy Hatvanyval ennyire ez történt volna, - már csak azért sem, mert elvégre ő eredendően is regényt kívánt írni. De örvendetesen történt vele meg - s történelem szele, mellyel történetét át akarta fújni, lapról-lapra elül e történetben, ellenben megindul benne egy olyan elbeszélő lélekzet, melyhez képest majdnem mindegy, hogy meséjét mely körből, mely hazából, mely időből veszi.

Ezzel tudom: furcsát mondtam, éppen olyan könyvről mondván, mely, félek, már Brünnben vagy Lembergben sem számíthat rá, hogy az ottani olvasó egy betűt is értsen belőle. Hatvanynak tárgya s érdeklődése annyira magyar s annyira csakis magyarországi alakulat, hogy nincs az a legmagyarabb paraszttörténet, mely ily fokig másra nem tartozó volna. Politika persze van benne, de nem amiért az író ezt vette tervbe, hanem mert a magyar élet politikai élet, a magyar magánéletekbe belejátszik a politika, mint ahogy századokon át belejátszott a felekezet. Nem csupán Mikszáth, kivel Harsányi most oly termékenyen került össze, de a tündéri és tündérvilágbeli Jókai is nem csupa politika-é, s nem csupán az Új földesúrban, a Rab Rábyban s az Eppur si muovéban, de még, messze multba kalandozván, a Lőcsei fehér asszonyban, sőt az Erdély aranykorában s a Törökvilág Magyarországon-ban is? Kit esztétikusát zavarná azért a szépíró mellett a publicista? Ki esztétikus ne venné észre, hacsak politikától megmérgezett levegő pro és contra eleve tele nem duruzsolta a fülét, ne venné észre kivált a Hatvany személyénél és könyvében, hogy elvégre a politikát emberek csinálják, a politika emberekkel történik, s mint ahogy a magyar történelem per eminentiam emberi történetek láncolata, viszont a magyar történetek mindig egy kicsit történelmiek? Ha valami zavaró volt Hatvanyban, mikor ő maga volt esztétikus, mikor egyenesen publicista volt s irodalmat s politikát mívelt: az éppen az ő antropomániája volt, - hogy két percnél tovább sohasem volt képes barátban, ellenségben, apában, fiúban, írásban, történésben, politikában, irodalomban, akármiben egyebet és mást látni, mint embert és emberi dolgot, emberi dokumentumot és emberi sorsot. Hogy - hogy képletesen mondjam, csak mint hasonlatot, a világért sem mint adatot - a Deák-anekdoták mindig jobban érdekelték, mint a Deák feliratai, az Arany János levelei jobban, mint az Arany János époszai. S a két perc, amit fentebb írok, viszont nem képletesség, s összefügg Hatvanynak egy másik, igen tiszteletreméltó, de igen aszociális mániájával: azzal, hogy képtelen magába fojtani az igazat. Nem hogy hazudni nem tud, de hallgatni sem, s nincs az a szent érdek, az a magasztos tekintet, nincs az a saját rajongása és kegyelete, hogy mindezek ellenére kevés vártatva ki ne pukkadjon belőle, ha valahol valami emberit talált - s mindig és mindenütt azt talál. Maga is érzi ennek viszásságát, hiszen magát sebzi vele legtöbbet, s a vájkáló káröröm, mely stílusát zavarja, önkínzásból tevődik át leszólássá. Én ezeket a dolgait sosem szerettem; huszonöt éve figyelem írásait, sohasem tartottam dilettánsnak, első tanulmányaiban, még antifilologus tomahawk-táncában is szeretettel gyönyörködtem, de apróbb írásaitól, mikben teszem szegény Kertbenyt belezi ki - hát érdemes a nyavalyásat? - fájdalmasan idegenkedtem. Egyre sajnáltam, meg is mondtam neki, miért nem marad meg az ő nagy erudíciójához vágó tanulmányok s elméletek írásánál - bár mégis: ahogy a Petőfi házassága történetét megírta: abban annyi az ember- és korismeret s ezt megjelenítő plasztika, hogy ez már mégis csak több volt a hívatlan kíváncsiskodásnál s a méltatlan kárörömnél. S ha visszagondolok egy fiatalkori darabjára, mellyel méltán megbukott, s mely szintén belekben való vájkálás: most visszamenően, megvilágosodik előttem, hogy mindez csak próbálkozás, tanulás, vergődés, nekiiramodás volt, egy nem annak nevelt, de annak született regényíró véres kínlódása az után, hogy megszülessék, s hogy egy író - szinte példátlan eset - már csak kevéssel innen az ötvenen végre kifussa formáját.

Ehhez képpest: bármily izgató, amit megmarkol, bármily magyar, amit feltár, s bármily érték, mit Harsányi külön értékel benne: hogy hazafias, mindezek az esztétikus számára másod rendbe kerülnek. Első rendben áll egy izgató emberi történet, melyben az, hogy valaki magyar-e, zsidó-e, hüvösen áll-e szemben e földdel vagy rajongva húzódik hozzá: ezzel a valakivel megtörténik, ugyanúgy, mint ahogy az történik vele, hogy szerelmes, az, hogy uzsorás, az, hogy meghal vagy az, hogy boltot nyit. Nem a publicista zavarja itt a szépírót, hanem a szépíró nő itt túl, messze és magasan, a publicistán, s a megcsinálni tudónak kiméletlenségével szedi el a publicistától ismereteit, meglátásait, még kedvesen pedáns kortörténeti s városgeográfiai értesüléseit is, hogy korból, helyből, akkorból, ottanból és azokból kialakítson egy kavarodva hömpölygő regényt, igazi regényt, igazán regényt, mely a most megjelent két kötetben derékkanyarulatáig jutott. Amily nehezen irja bele magát Hatvany: úgy tisztul és erősödik keze alatt a könyv, a hangja, az írása módja, - menete pedig, ahogy a második kötet végén mintegy cezurásan kicsendül: úgy az elbeszélt történet, mint maga az elbeszélő, az író, a költő számára: katharsisos. Megtisztultan áll az ember előtt egy ember, ki meg tud érzékíteni s emberek számára emlékezetessé tenni embereket, sok embert, minden embert, akihez hozzányul.