Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Ignotus: ASSZONYI ALÁZAT
Mollináry Gizella versei

A franciáknál most igen járják az exóták: idegen fajta emberek, a franciákhoz képpest félig-meddig vadak - négerek, örmények, muszkák, japánok -, kik francia nyelven, sőt a francia nyelv és élet szerszámaival fölszerelten írják az ő saját életregényeiket. Valami ilyes van e fiatalasszony felbúgó verseiben, első kötetében, vadmacskás kikuporodásában az akácfásan aszfaltos Dunasorra. Egy nőstény kis vadember, egy cikázó íz istennyilácska, még azon vérkeringésesen lógva a mindenség méhlepényén, még azon csattanóan kisüttetve a felhők gomolygásából. De viszont fölszagolva, szemébe beíva, fülébe bekapva a művelt életet, melyről érzi, hogy transponált természet, s ennek adalékaiból szedve küszködő, célzásos, de feszülően takarékos képbeszédét. Ez a képiesség is ősemberi, s amiket így kifejez: azok is az az ősemberi a vallásban, a művészetben, az emberi összefüggésekben, az örök gyökerek, mikből az új meg új kultúrlombok kihajtanak s mik nélkül régi sem lett volna. A legrégibb ilyes a mi kultúránkban a biblia, s ennek motívumai hántorgatják Mollináry Gizellát leggyakrabban, egészen külső formájáig, mely ó-testámentomi expresszionizmus, s tovább (amitől oly tudatosan vette ez első kötetének címét) asszonyi alázatáig, mely nem egyéni alázkodás egy-egy férfinak felsősége előtt, hanem ősnőstényi honvágy az után, hogy a hím előtt megsemmisülhessen. Több az érdekesnél, azt tudom mondani: adat és művészet, ahogy az itt most idézendő két versben: az elsőben azon eredendően van el- és lekapva a boldog alárendelkezés, a másodikban intellektuálisba transponáltan s egy lehellet egyéni lázadással. Az első így szól:

Ágyfődnél

A párna négyszögre aprított fehér mezején alszol.
Izmos karod félköríve fejed felett, arcodra a semmit rájegyelte már az álom.
Csak egy ifjú elszánt gladiátor ajka tünik ilyen véglegesen összezártnak, mint a Tied.
Az ágyad felett elvonul a beáradó enyhe lég
s a menyezetnek lenge fodra mint lepkeszárny
egy darabig még véle száll
s ha megpihen:
árnyéka a lepedő gyolcsában búvik el,
mely redőivel csak bokád főlébe ér.
Így kiszolgáltatva a szemnek alszol
és nem haragszol,
hogy egy asszony
rablott kincsként
örül Néked.

A másik vers, a kötetben nyomban az előbbi után:

Nehéz

Nehéz ama szobák
tapétaszíneivel kárpitozni emlékezetem,
amiken Te sohasem haladsz át velem.
Nehéz oly vakká lenni,
hogy tisztán elképzelésből éljek Néked,
a valóságon innen, a rajongás fátylába fogódzva.
Nehéz, hogy annyi a világ, ami Veled történik,
még akkor is, ha nem történik semmi,
hogy nem tudok Hozzád menni,
sem magamhoz visszajönni,
s az akaratom képzelt krétaköre
mind szorosabbra gyűrűzik
s hogy ott, ahol ép állasz, ér a láthatár véget.
Minden olyan körülzárt, lehatárolt, véges
s csak ha könnyes alázattal megtörten nézlek,
érzem egyetlen percre, hogy arcon lehelt a végtelen.

E két vershez, mely mellé túlbecsülés nélkül csakúgy ide tudnék írni a kis kötetből még vagy hatot, mint ahogy az asszonyi alázat motívuma mellé ugyanily maradéktalan kifejezve az árvaságot (Kérdés apámhoz. Egy életet így félbehagyni hogy lehet? Mint egy asztalszélen felejtett megszegett kenyeret...), a megadást (Milyen jó, hogy nem vagyok hangos. S sohasem ér el messzire a hangom. Így a meleg házak tövén játszó kis gyerekek Nem riadnak össze, ha zokogásba csuklom), a fuldokló hitet és sok más egyebet: e két vershez, mondom, nem írok kommentárt, legfeljebb a másodiknak harmadik sorában javítanám ki, hogy, természetesen, azt akarja mondani, hogy «szobák, amikbe nem viszel magaddal». De ezekből ragadok ki, mit bármelyik verséből megtehetnék, olyan szavakat, mint: «arcodra a semmit rájegyelte már az álom», vagy: «csak egy ifjú elszánt gladiátor ajka tünik ily véglegesen összezártnak», vagy: «annyi a világ, ami Veled történik. Még akkor is, ha nem történik semmi» - vagyis légiességeket, miket, ő tudja, hogyan, láthatóvá s kézzelfoghatóvá tesz, erőltetés, keresgélés, szóhalmozás nélkül, sőt imponáló (nekem legalább imponáló) ökonómiával. Mikor most néhány éve Mollináry Gizellának első versei hozzám kerültek, azt éreztem, hogy költő, s most, első kötete után, kivált érzem.