Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A franciáknál most igen járják az exóták: idegen fajta emberek, a franciákhoz képpest félig-meddig vadak - négerek, örmények, muszkák, japánok -, kik francia nyelven, sőt a francia nyelv és élet szerszámaival fölszerelten írják az ő saját életregényeiket. Valami ilyes van e fiatalasszony felbúgó verseiben, első kötetében, vadmacskás kikuporodásában az akácfásan aszfaltos Dunasorra. Egy nőstény kis vadember, egy cikázó íz istennyilácska, még azon vérkeringésesen lógva a mindenség méhlepényén, még azon csattanóan kisüttetve a felhők gomolygásából. De viszont fölszagolva, szemébe beíva, fülébe bekapva a művelt életet, melyről érzi, hogy transponált természet, s ennek adalékaiból szedve küszködő, célzásos, de feszülően takarékos képbeszédét. Ez a képiesség is ősemberi, s amiket így kifejez: azok is az az ősemberi a vallásban, a művészetben, az emberi összefüggésekben, az örök gyökerek, mikből az új meg új kultúrlombok kihajtanak s mik nélkül régi sem lett volna. A legrégibb ilyes a mi kultúránkban a biblia, s ennek motívumai hántorgatják Mollináry Gizellát leggyakrabban, egészen külső formájáig, mely ó-testámentomi expresszionizmus, s tovább (amitől oly tudatosan vette ez első kötetének címét)
A párna négyszögre aprított fehér mezején alszol.
Izmos karod félköríve fejed felett, arcodra a semmit rájegyelte már az álom.
Csak egy ifjú elszánt gladiátor ajka tünik ilyen véglegesen összezártnak, mint a Tied.
Az ágyad felett elvonul a beáradó enyhe lég
s a menyezetnek lenge fodra mint lepkeszárny
egy darabig még véle száll
s ha megpihen:
árnyéka a lepedő gyolcsában búvik el,
mely redőivel csak bokád főlébe ér.
Így kiszolgáltatva a szemnek alszol
és nem haragszol,
hogy egy asszony
rablott kincsként
örül Néked.
A másik vers, a kötetben nyomban az előbbi után:
Nehéz ama szobák
tapétaszíneivel kárpitozni emlékezetem,
amiken Te sohasem haladsz át velem.
Nehéz oly vakká lenni,
hogy tisztán elképzelésből éljek Néked,
a valóságon innen, a rajongás fátylába fogódzva.
Nehéz, hogy annyi a világ, ami Veled történik,
még akkor is, ha nem történik semmi,
hogy nem tudok Hozzád menni,
sem magamhoz visszajönni,
s az akaratom képzelt krétaköre
mind szorosabbra gyűrűzik
s hogy ott, ahol ép állasz, ér a láthatár véget.
Minden olyan körülzárt, lehatárolt, véges
s csak ha könnyes alázattal megtörten nézlek,
érzem egyetlen percre, hogy arcon lehelt a végtelen.
E két vershez, mely mellé túlbecsülés nélkül csakúgy ide tudnék írni a kis kötetből még vagy hatot, mint ahogy az asszonyi alázat motívuma mellé ugyanily maradéktalan kifejezve az árvaságot