Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Földi új regénye arra a kérdésre keres választ: Eleget tudunk-e tenni azoknak a belső követelményeknek, amelyek egy isteni élet felé hajtanak bennünket? Földi válasza az, hogy nem vagyunk erre képesek. A legjobbat és legtisztábbat akaró emberben is, mihelyt érintkezésbe jut az igazi valósággal, egykori vallásos törekvései szinte érthetetlenné halaványodnak; a tisztaság vágyának rugója lassan elveszti a feszültségét; a vég pedig az, hogy akinek a szentség volt az első célkitűzése, végül rezignáltan elfogadja a közönséges sorok fénytelen robotját.
Ez a regény legfőbb tanulsága. De ez az általános emberi tanulság egy zsidó életből szűrődik le, a Halasi-Hirsch fiú életéből. A metafizikai mondanivaló így a zsidókérdésbe kapcsolódik s ezáltal érdekes aktualitást nyer. Ez a kapcsolódás könnyű és természetes. A zsidóság mindig nagy számban termelt egy embertípust, amelynek a vallásban való horgonyvetés az élet legfontosabb dolga volt. Elég egy pillantást vetni Izrael történelmére, e minden más népétől elütő, sajátos történelemre, amelynek állandóan vallási kérdések álltak a középpontjában. S Jézus szelleme ma is ritkán talál oly forró és fogékony talajra, mint mikor zsidó ifjak lelkébe hull, akikben (a kedvezőtlen művelődési viszonyok miatt) őseik hite nem verhetett gyökeret s akikben így annál kielégítetlenebb és mohóbb a vágy, tudni az élet értelmét.
Magyar író a zsidókérdést ilyen szélességben még sohasem tárgyalta. Mert míg például Móricz gyönyörű «Kivilágos kivirradtig»-ja a zsidóknak csak a keresztényekhez való viszonyát mutatja be, Földi a zsidók egymásközti, sőt az egyes zsidónak önmagához való viszonyára is fénysugarakat vet. S el kell ismernünk: magyar zsidó íróknál nem mindennapi nyiltsággal. Mennyi mindent tud a népéről! Földi nem fél rámutatni az együttérzésre, amely a zsidókban, még az esetleges kikeresztelkedés után is bár olykor kesernyés idegenkedéssel keverten, él. Kegyetlen őszinteséggel rajzolja a kölcsönös gyanakvást és lenézést, amelyet a keresztény és zsidó ember néha egymás iránt érez. Megvesztegethetetlenül rámutat arra is, hogy a zsidók jótékony és nemes jósága mennyi aggálytalansággal fér össze kereskedelmi téren (annyi bűntény és fékezhetetlen kitörő vadság van a Hirsch-családban, hogy, megvallom, ezt a familiát ép ezért nem is tudom eléggé zsidónak elismerni: ennyi káosz lehet talán az orosz emberben, Dosztojevszky hőseiben, de nincs az évezredek óta művelt fegyelem alatt álló zsidó lélekben). Látja a karakterek és törekvések ellentétességét, amely a modern zsidó család különböző nemzedékeit jellemzi - emiatt a lényegre-tartozó ellentétesség miatt kell a zsidó-regénynek mindig több nemzedékről szólnia. És bemutatja Földi a harmadik nemzedék manapság majdnem törvényszerű dekadenciáját, amely egyes képviselőinél erkölcsi nihilizmusban, másoknál vallásos keresésben nyilvánul - bár nem utal rá, mennyi társadalmi kielégítetlenség van e keresés mögött.
De Földi eszmei mondanivalója rendkívül érdekes és bonyolult eseményekben érzékítődik meg. A Halasi-Hirsch fiú kikeresztelkedik. A harctéren rájött, hogy az életnek meg kell változnia a jövőben s hogy a változtatást mindenkinek önmagán kell elkezdeni. Hitet, Istent remél az áttérésétől. De csakhamar az események ördögi bonyodalma indul meg körülötte: apja ellopja a család pénzét, bátyja felgyújtja a gyárukat, menyasszonyán erőszakot tesznek, - s neki meg kell vallania, hogy mindebben a szörnyűségben, ha még oly rejtett módon is, ő is bűnrészes. Ekkor meg akar halni, - de a menyasszonya odaadása megmenti őt. S a boldog szerelem nemcsak az életbe húzza vissza a halál széléről, hanem a valóságba is, a vértelen gondolatok közül. Az események rohanása pár nap alatt új embert formált a harminckétéves Halasi Gézából. Eddig szinte csak a metafizika kérdései éltek számára: most fontossá válik előtte a társadalmi élet valósága is. De mihelyt törődni kezd a földi érdekeivel, feladja az égi aspirációit; rezignált polgári idillbe omlik az élete, amely egykor a megváltás magasságai felé tört; s ez a polgári valóság maga alá temeti a nemesebb sorsot és a tisztább embert, mielőtt megszülethetett volna.
Mintha a földi és az égi érdekek kizárnák egymást. Mintha az istenit csak a közvetlenül vallásos érdeklődés találhatná meg s a föld nem volna egyéb, mint egy istenelhagyta, bár, sajnos, kikerülhetetlen rossz...
Amit a «Halasi-Hirsch fiú»-ról eddig elmondtam, az a regény elgondolására vonatkozott, ahogy az, a műből kiolvashatólag, Földiben élt. Nem mindennapi eszmei tartalmú, sok alakot, gazdag mesét mozgató regény, igazi nagy regény volt a szeme előtt, aminőt ritkán szoktak írni.
*
A mű sikerülésének azonban volt egy alapfeltétele. Láttuk, olyan regényről van szó, amelynek világnézeti kérdés van a középpontjában. Az ilyen regény irójának nehéz feladatot kell megoldania: el kell hitetnie, hogy hősének a szóbanforgó világnézeti kérdés vérremenően, halálosan fontos, hogy az intellektuális kérdések nem szellemi játékként vagy esztétikai tetszelgésből foglalkoztatják, hanem indulatba hozzák testét-lelkét.
Nos, úgy érzem, Földinek ez nem sikerült. Halasi Gézának nem hisszük el, hogy sorsa a metafizikai kérdések síkján dől el. Belső részvét nélkül, gyanakodva nézzük, mikor hitért nyöszörög; minél mélyebben fúrja a fejét valláserkölcsi problémák halmába, annál «link»-ebbnek érzem. Miért? Nem tudom, ki tudná az összes okokat felsorolni! Talán a szemérmetlensége miatt, amellyel oly folyékonyan, könnyedén és simán cseveg az «Isten-problémájá»-ról, mintha egy zsúr lefolyását ismertetné. Mint ahogy a regénynek majd mindegyik alakja mond valami fájdalmas és bölcs közhelyet az élet céljáról és értelméről. Az öreg Hirsch is «elvesztette élete értelmét», a felesége is filozofál és azt mondja a nőkről, hogy ezek adják a férfiaknak «az élet legelfogadhatóbb célját és értelmét.» Igen, alighanem az a frivol nyelvkészség, amellyel Halasi Géza állandóan Isten nevét, a hitet, a lelki válságot és az élet értelmetlenségét emlegeti, ébreszti fel az olvasóban a gyanú első rezzenését. A Talmud azt mondja, hogy nem imádkozott igazán, aki az ima szövegén nem tett semmi változtatást. De ez a tétel nemcsak az imádkozásra érvényes. Semmiféle érzést és gondolatot nem élt át igazán, akiben egy gondolat minden új árnyalat nélkül jelent meg. Ez aztán a másik oka a Halasi Géza iránti hitetlenségünknek és részvétlenségünknek: alig hallunk mást ettől az embertől, mint amit készen kapni az irodalmi levegő frázis-készletéből. Kijelenti például, hogy ő «Istent» akarja. Csak így egyszerűen: Istent. Hogy mit jelent ez a végtelenül sok mindent jelenteni tudó szó a Hirsch-fiú esetében, azt nem látjuk eléggé. Pedig úgye csak az győzhetne meg róla, hogy a hős valóban átélte a közkeletű szó jelentését, ha az író felmutatja az egyéni tartalmakat, amelyekkel az általános fogalom a figurában jelentkezett. Azt kell hinnem, hogy Földi nem élte át eléggé a regény hit-problémáját. Mintha nem maga termelte, csak beszerezte volna.
Két helyénvaló szó többet mondana, mint Halasi Géza választékos stílusú, hosszú szónoklatai és pathetikus frázisai. Géza menyasszonya is, mikor együtt akar meghalni a férfival, szépen kivasalt körmondatban jelenti be a szándékát. «Kényszeríteni nem tudom és nem is akarom, de egyet kérek: ha nem tud élni velem abban az életben, amelybe maga hívott vissza és ahová én a maga felelősségére jutottam, tegyen meg egyet: engedje, hogy magával menjek el innét!» Úgy látszik, Földi nem hiszi el, hogy az egyszerű, de helyénvaló, megtalált szónak mindennél nagyobb a súlya, s ezért, ha hősei nem beszélnek eleget, a saját érzelmes kommentárjaival akarja pótolni a dolgot. Ha Géza szerelmi vallomást tesz, Földi így vezeti be azt: «És egy banális, de örökkévaló szó harsan fel belőle: «Imádom!» Nyilván, ha az író érzi, hogy alakjai nem állnak meg eléggé a maguk lábán, a saját lírai mondataival igyekszik megtámasztani őket. Földi regényében nem ritka a lírai beavatkozás, az író érzelmes véleménymondása.
Meglepően hangozhatik, mégis úgy van: ebben a regényben, amely világnézeti kérdés körül épült fel, annál elevenebbek a figurák, minél kevesebb világnézeti probléma levében fürödnek. A Halasi-Hirsch fiú például szinte szétolvad a sok metafizikai lében, - de az elpusztíthatatlan életerejű, kacagó és eratomániás báró, a züllött, keserü, de gőgös és kemény magyar ujságíró (akinek még a stílusa is más, nyers, hetyke, de ízes, nem úgy, mint a zsidó intellektuelé), a könyvkiadók, a közgazdasági rovatvezető, a Hirsch-leány és a báró sajátos viszonya egymáshoz és sok jelenet (néha a legnehezebben megcsinálhatók), kitünő plaszticitással domborodnak elénk. A könyv némely fejezete - például az, amely Lipcsey Zoltán szállodai tanyázásával kezdődik - tökéletes megjelenítő erejű a maga rideg, művészi tárgyilagosságában. Földi igen sok finom érzést ismer, lágy természet-hangulatokat és előkelő konfliktusokat (például a szerelmi érzések világában), amiket nem ismernek közönséges emberek, de mihelyt ezeket a lágy hangulatokat vagy metafizikai problémákat beleviszi az alakjaiba, mihelyt tragikus világnézeti problémák szélére állítja ezeket, a figurák rögtön bizonytalanokká sápadnak, sőt fontoskodásukkal bizonyos erőltetettség és hamisság hatását teszik. A teljesebben megmintázott alakjai közül kettő - a züllött ujságíró és a pirosarcu báró - mentes leginkább minden szenvelgéstől: oly kemény testiséggel és oly éles kontúrokkal rajzolódnak elénk, mint egy-egy fa vagy domb, ha az áradásból kiemelkedik.
Azt hiszem, az ily keményen és szabatosan megfigyelt figurák azok, amelyek rajzánál Földi fantáziája nyugodt és biztos erejébe teljesedik. Ez a fantázia, melyet tulajdonosa annyi nyugtalansággal lendít, hol a felengedett jókedv, hol a metafizikai lira felé: ma is ott van otthon, ahol gyermekkorában, mikor Peterzilka bácsit látta, az impasszibilitás könyörtelen tiszta képei között. Szeretnék odakiáltani Földi Mihálynak: a földön maradni, az ég helyett a földet nézni nem jelent bukást, Halasi Gézának nincs igaza, Földi Mihály.