Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / ·
Lassú átmenetekkel az irtózattól az egyensúly felé múltak el hosszú hónapok. Idővel visszazökkent a rendes kerékvágásba, de fejének csöndes reszketéséből nem gyógyult ki. A munka volt az igazi megmentője. Szétroncsolt lelkét rárepkényezte a munka szilárd mellére s belekapaszkodott, hogy megmaradjon. Mindig utolsónak ment el az irodából. A tragédia óta fekete nyakkendőt hordott, de már a karszalag-viseletet előkelőnek és hivalkodónak tartotta.
Valamivel gyakrabban látogatta barátját, Leónát. Édeskés beszélgetésük és néma könnyeik órái jelentették számára a szanatóriumot. Most már mindkettőjüknek volt halottja. Az özvegy teákat tanácsolt a reszketés ellen, amiket ő készségesen használt is, eredmény nélkül. De nem állt kötélnek, amikor hipnotizőrt ajánltak neki.
Hónapos szobában lakott - ezt is Leóna utánjárásának köszönhette, mert a hölgynek a minisztériumtól kezdve a lakáshivatalig, az államgépezet minden csavarszegéig kiterjedt a sógorsága. Rendes és tiszta otthonában olvasgatott s lefekvés előtt a bibliában fürösztötte meg lelkét.
Egy bizonyos hölgynél - Leóna egyik távoli rokonánál étkezett, aki a festékgyár mellett lakott, egy-két rend ruhát is csináltatott - a szövetet potom áron Leóna vette, a szabó is rokona volt, s suszterhez is szálak fűzték.
Szó mi szó, élete vezetése apránként átkerült az özvegy szakavatott kezébe. József eluriemberesedett. - Mégis egyedül érezte magát s a világrend értelmébe már nem tudott belehelyezkedni. Belülről egészen széjjelzüllött. Lelkében nem volt összefűző erő és cél. Élete értelme Márta halálával eloszlott, a céltalanság ronggyá zilálta. Ha házasságra gondolt, régi szenvedései, mint kellemetlen vendégek, ellepték házatáját.
Mikor eljött annak az ideje, meglátogatta őt Leóna asszony fivére - aki a temetés körül tett szolgálataival kissé közelébe férkőzött - és hosszas beszélgetésbe ereszkedett. Köpcös, kerekképű, kövérkés ember volt. Nem tudta, mi a foglalkozása. Leóna azt mondta, hogy a minisztériumba jár, de mindig otthon ült. Úri megjelenése ellenére se lehetett miniszter, mert az ujságban még nem olvasta nevét. Gedeon úr teli tüdőből szokott beszélni.
- Nézze, kedves barátom, döbögte széles és mély melódiával, maga még elég fiatal ahhoz, hogy Leónát elvegye... Kérem! a házasember: más ember. Örülni fog az életnek. Nem fiatalok már maguk, nincsenek illuzióik, éppen ezért már nem kell csalódástól félniök. Azonkívül már régóta ismerik egymást. Kedves barátom, magukat az isten is egymásnak teremtette. Leóna imádja magát. Ez az asszony már asszimilálódott. Kedves barátomuram, én irígylem önt.
Okos és művelt uriember volt Gedeon, kit öröm hallgatni s ez egyszer igen hosszadalmasan beszélt. Magára is kitért s feltárta életelveinek gazdagságát. Tüdőből robbant szavainak lenyügöző ereje volt. József nem is tudott mit felelni, csak egy-két hálás közbeszólással segítette, végül alázatosan megköszönte látogatását s mondta, hogy gondolkodni fog.
- Ne gondolkozzék! - mosolygott Gedeon úr.
Távozása után József feje reszketése sokkal erősebbé vált. Az izgalom csak utólag tört rá isten igazában. József nem akart megházasodni, s főleg Leónát nem akarta elvenni, - e kérdés miatt már hónapok óta tartó lelki gyötrelem szállotta meg, melynek kínos voltát fokozta, hogy senkivel se beszélhette meg.
A lelkiismeret furdalta. Önváddal illette magát; hogy Márta halálát
Két kezébe fogta reszkető fejét s roppant gyötrelmekkel táncolt a tükör előtt. A mosdó tükre előtt táncolt, mert a bűnöst szemmel akarta tartani.
Hetekig nem mert Leónához menni. Töprengett. Végül összeszedte magát s meglátogatta.
Egyedül maradtak. Sokáig bámulták egymást szótlanul. Leóna várta, hogy József ünnepélyesen megkéri. S valóban, megragadta kezét, forrón megcsókolta és rácsurgatta öreg könnyeit. Úgy maradt lehajtott fejjel s idegesen szorongatta, gyúrta ujjait.
- Édes Leóna... - nyámmogta gyámoltalanul, - nem vehetem el... nem vehetem el... Végem van, ha elveszem...
Úgy hangzott ez, mint valami sértés. Fanyaron és hidegen szegte hátra fejét az özvegy:
- Ugyan no, már megint miféle rögeszméje van?
De József nem törődött életeket meghazudtoló szavakkal. Megkínzott, koldus lelkét meg akarta hempergetni végső nagy vallomásában.
- Életem hazugság lesz, ha boldoggá leszek magával. Bűnös vagyok... bűnös leszek... hogy csak Márta halálát vártam. Pedig... szeretetből vállaltam a keresztet és keseregtem... igen... de nem zúgolódtam. Rossz perceimben a kétely és az önvád... . Most már én inkább végigtengetem maradék életemet, eddigi szenvedéseimért előbb-utóbb nyugalmat találok. Csak úgy bizonyíthatok magam előtt, ha tovább viszem a keresztet. Márta még a halála után is... Ó-óh! Jaj, de nyomorult vagyok én!
Míg könnyeit arcára dörzsölte, Leóna csodálatos észszerűséggel érvelt. Minél világosabb lett igaza, József feje annál lázasabban reszketett.
Védekezésül elmotyogta a végén, hogy az utóbbi hónapok tépelődései oly élessé tették látását az igazság iránt, hogy elhatározását már nem tudja megváltoztatni. Erre Leóna asszony keserves vonításba tört ki. Kegyetlenül és kétségbeejtően, könnyek hullatása nélkül sírt, jajveszékelt. A familia a szoba összes ajtaján berohant. Nagy felfordulás és zűrzavar támadt.
József kisurrant. Zsebkendőjét szájára szorítva zokogott s csaknem öntudatlanul totyogott le a lépcsőn. A hisztériás óbégatás utána hajigált éles baltái suhogtak a füle mellett. A köpőláda fölött megállt s égő, zuhogó homlokát a hideg falhoz szorította.
Gedeon úr robogott el mellette. Orvosért loholt. Észrevette Józsefet.
- Mi az, maga itt?
- Uram, - kiáltotta József és bőgve borult a nyakába, - meghasad a szívem!!!
Másnap az irodában összeszólalkozott egy fiatal, elegáns tisztviselővel. Fölugrott asztala mellől s mint bogaras, kivénhedt tanár, ráripakodott:
- Maga barátocskám csak azzal törődjék, hogy selyemnyakkendője feszesen álljon s eleget tett a kötelességének. Zöld nedv kering még ereiben s feszülő nyálkáitól nem fér meg a bőrében, úgy látom. De ajánlom, nyugton maradjon, mert kiteszem!
A fiatalember halálsápadtan furta belé pillantását.
- Öreg korára való tekintettel... - lihegte, de legyőzte magát és leült. Fanyar mosolyra görbült, mert eszébe jutott, hogy a könyvelőt egyszer egy gyakornok irodaszolgának nézte és kiküldötte vízért:
József összezúzottan ült vissza helyére. Rettenetesen megbánta durva szavait.
- Te gonosz, te gonosz! - rikoltotta befelé bomladozó lelkébe. - A fiatalságát gyűlölöd!!
Kíntól vonaglott a szájaszéle, lehajtotta fejét. Tollszárát görcsösre markolta, felemelte és szerette volna belevágni, beledöfni a főkönyvbe, fogcsikorgatva megforgatni a tintás tollat a papíroslapok mély sebében, mintha saját szívébe szúrt tőr pengéje lenne.