Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám

MOLNÁR JÓZSEF: A FOGADÓSNÉ, HÉT ÚR ÉS EGY ÁGRÓLSZAKADT HISTÓRIÁJA
Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű

A szegény néhai Hille János özvegye, az Arany Sashoz címzett fogadó tulajdonosnője, lelkére kötötte a számoló pincérnek, hogy a tanácsos úrék asztalára külön gondja legyen, és felszaladt a lakásába. Amint mondta, csak egy percre. Felveendő új sötét alját és kék selyemblúzát oda készítette megvetett ágyára, levetett ruháit pedig rendetlenül hajigálta arra a vetetlen ágyra, amely fölött hites urának esküvőjükre készített fényképe lógott. Hille János nem sokat kellemetlenkedett a halála után sem fiatal özvegyének. A fényképe láthatatlanná barnult a vörhenyes falban. Afféle vásári fénykép volt. Mindig egy irányba nézett, mindig szigorúan a szemközt levő sifonér tetejére, egy nagy díszes söröskancsóra, melyen két angyal “Éljen a barátság" felírású táblácskát tartogatott és amelyben mezőnszedett nyári virágcsokor korhadt.

A fogadósné serényen váltotta a ruháját, közben a Károly bácsira gondolt, aki - amint a tanácsos úr mondta - ma visszajött a hivatalos útjáról, délután már benn is volt a hivatalában.

Károly bácsi okvetlen eljön ma este, mert Károly bácsi okos ember és sokra becsüli azt, hogy az Arany Sasban készítik a legjobb borjú-rizsást és a töltött káposztába tiszta disznóhúst adnak, nem úgy, mint más vendéglőkben, ahol csak a szaga miatt vágnak egy csipetnyit a maradék húsok közé. Károly bácsi a megyeházán viselt hivatalt, agglegény volt, anélkül, hogy kedélyében, szívében megöregedett volna. És ami jól főző özvegyasszonyok szemében nagy érték: a fiatalos önhittséget elvitték az évek, nem érezte magát a világ dolgaiban jelentősnek, nélkülözhetetlennek, vagy hivatottnak és egy jó vacsorát, vagy egy fordulatos lórumjátékot el nem engedett volna még magának a királynak a kézszorításáért sem.

Míg az új szoknyát vastag derekára erőltette, eszébe jutott, milyen jó, hogy annak a lóbélű patikusnak a tegnapi karajt adta oda. Ha friss karajt akar Károly bácsi, azt is kaphat. Aztán neccet rakott a hajára, akkor meg azon járt az esze, hogy fel kell majd bontani egy új uborkás üveget, mert a nagy üvegben levők már pohosak egy kicsit.

A mézeskalácsos két kosztos diákja a szomszédból áhítatosan leste végig az átöltözködését. Ábrándos gondolatokkal telt meg a lelkük a fogadósné meztelen vastag karja láttán, és el nem mozdultak sötét ablakjuktól, míg a kémlelt szoba el nem sötétedett.

A fogadósnén - mikor visszatért a vendéglőbe - a tanácsos úr asztalánál a patikus vette elsőnek észre a ruhaváltást.

- Jaj, lelkem, olyan baj ért - magyarázta és igyekezett bosszús lenni - rámdőlt a feketekávé a konyhában. Az új blúzomat is bekeverte.

- S forró volt az a feketekávé? - raccsolta enyhén és aggódva a főispáni titkár. - Mert az égési seb az kibírhatatlan. - Rögtön el is mesélte, hogy a harctéren látott egy szakácsot, aki magára rántotta a kávéfőző-üstöt. - Az úgy üvöltött, mint egy eszeveszett. Iszonyatos volt. Ennél nagyobb fájdalmat el se tudok képzelni.

- Égették már a titkár urat lápisszal? - kérdezte ártatlan arccal a patikus. Nagy nevetés támadt. A titkár nemrég lábalt ki egy olyan rossz betegségből, melyet egy szinésznőtől kapott és amelynek lápiszkúrájáról borzalmasan panaszkodott.

A rendőrtanácsos is beleszólt a vitába. Szerinte a forró zsír okozta égés a legkegyetlenebb. Nemrég egy kis fiú magára rántotta a tűzhelyről az olvasztott szalonnát és belehalt. Ő vezette ebben az ügyben a nyomozást és mint szemtanú állította, hogy a kis fiú leírhatatlan szenvedések közt halt meg.

- Ezt az ügyet ismerem - jegyezte meg Klaniczai úr, a fiatal vizsgálóbíró - az anyát meg is büntettük. - Klaniczai úr roppant nagyra tartotta a hivatását. A bíróságot egy szervesen összefüggő külön rendnek fogta fel, melybe vér szerint ő is beletartozik. A tábla, vagy a kúria ítéletét is úgy mesélte el, hogy “megbüntettük Nagy Jánost... halálra ítéltük Nagy Jánost..."

A fogadósné nem hallgatta túlzott figyelemmel az urak fejtegetését. Ha mégis megkérdik, hogy hideg volt-e, vagy meleg, azt mondom, hogy langyos volt, hogy épp akkor tettem fel. Ebben az elhatározásában, mint a legjobban, megnyugodott. - Az urak azonban egy büntetőjogi vitába mélyedtek bele. A főispáni titkár igazságtalannak tartotta a szerencsétlenségtől különben is lesujtott szülők megbüntetését, viszont a vizsgálóbíró - a szakirodalomra való bőséges hivatkozással, védte a büntetés igazságos voltát. A tanácsos az utóbbinak helyeselt. Kifejtette, hogy amíg parasztjaink oly elmaradottak, hogy a tojójukra nagyobb gonddal vigyáznak, mint a kiskorú gyermekükre, addig igenis szükség van ilyen törvényre. - A fiatal vizsgálóbíró hálásan pislogott apró szürke szemeivel a tanácsos úr felé. - A parasztokban nincs meg az új generációért való aggódás - fűzte a tanácsos úr véleményéhez és ez a törvény a jövőre való tekintettel is szükséges. - A gyereknevelés fontosságát hosszasabban fejtegette. - Az egészséges új generáción épül tovább a társadalom. Gondoljanak az urak a fákra, amiket erős, hatalmas gyökerek tartanak, de az apró hajszálgyökerein táplálkozik. - A gyermek pedig az állam fáján a hajszálgyökér - fejezte be ügyetlenül a vizsgálóbíró.

Egy pillanatra csend támadt. - Ez a Klaniczai jó bíró lesz, de rossz szónok, gondolta a tanácsos. Épp akkor gügye egy kicsit, mikor szépen akar beszélni. - A titkár viszont butának és nevetségesnek találta és bosszantotta, hogy a vitában alul maradt. - Miért hagyja menhelyen a törvénytelen porontyát, ha olyan szent előtte a gyereknevelés - mérgelődött magában. Egy epés megjegyzést akart erről a vizsgálóbíróba döfni, de megelőzték.

- Hja, bizony, szép dolog a hajszálgyökéreresztés - sóhajtotta jámborul a csendességbe a patikus.

A fogadósné elfogulatlanul nevetett az urakkal együtt. Zihált a melle, zsíros arcát törölgette és a szemei egy pillanatra dévajul szögeződtek a vézna kis vizsgálóbíróra. Özvegyen maradt gyerek nélkül, az ura volt a hibás benne. - Aztán Károly bácsi jutott megint az eszébe.

A beszélgetésnek itt vége szakadt, de csak rövid időre. A szomszéd sarokban ülő magános fiatalember negyedszer rendelt kovászos uborkát, ami megadta a lökést a tovább-beszélgetéshez: ártalmas-e a sok uborkaevés és miért?

Az uborkaevő fiatalember az Esti Híreknek volt a törvényszéki tudósítója. Egerből vetődött ide. Nem is ismerte más, csak a vizsgálóbíró, aki bejövet igen kedvesen köszöntötte őt egy cikk miatt, melyben nagyon kedvezően foglalkozott vele. - A fiatal ujságíró igen ambiciózus volt, de hiába helyezte el a helyi hatalmasságokról a leghízelgőbb cikkeket, a szerkesztője kasszálta be az értük járó elismerést. El is határozta, hogy itt hagyja ezt a rongy lapot, a szerkesztőségi főhülyét és a többieket. Nem fogja itt elpazarolni az életét a disznótorok és születésnapi leivások között, nem fogja magát majd minden nap uborkával kúrálni. Megírja a novellát, melyet egy előkelő fővárosi lapnak szánt, az ötlet már megvan: egy csellóművész szeret két lányt, akik testvérek, csak ki kell gondolni a részleteket egy csendes helyen, ahol nem zavarják. Ezek a gondolatok foglalkoztatták akkor is, mikor bevetődött az Arany Sasba, mely a városházától csak egy kődobásnyira volt és kívülről igen jó csendes helynek látszott.

A novellából azonban semmi sem lett és nem jutott tovább az idősebbik nővér észbontó szépségének a leírásánál, mert a nagy asztaltól minden szó ihletzavarón áthallatszott. Ez hát az a finom úri társalgás, melynek a könnyedség az egyetlen értéke. A főispáni titkár éppen akkor jelentette ki, hogy az új moziművésznők együttvéve sem érnek annyit, mint ért Henny Porten. Róla eszébe jut a tanácsos úrnak egy szalonvicc. Míg meséli, megtörli a szemüvegét, hogy a hatást a várakozással fokozza. A viccet mindenki ismeri, de lélekzetvisszafojtva figyelnek. Aztán kitör a nevetés. A szemben lévő asztalnál a városi főkertész fia is szolgálatkészen nevet, hangosan, de azért nem tolakodón hahotázik, mert a nyáron majd elvégzi a jogot és az édesapja már beszélt a tanácsos úrral a fogalmazósága végett.

Új vendég jön, a Weiss fűszernagykereskedő cégvezetője, egy kis nőt hoz, alázatosan nagyot köszön a tanácsos úr felé, frankfurtit rendel szafttal, meg sört és leinti a nőt, aki borzasztóan vihog azon az utcáról hozott butaságon, amin a cégvezető a belépéskor még vele együtt nevetett.

Az Esti Hírek tudósítóját pedig fojtogatja a fájdalom. - Tönkreteszik a jövőmet az aljasok. Rohadtak, fűszeresek, titkárok - átkozódik magában -, a fogadósnét elmondja dagadt vastag dögnek, de semmi sem használ: egy sort sem tud írni. Összehajtja az idősebbik nővér szépségének a leírását és zsebre gyűri azzal az elhatározással, hogy ide többet be nem teszi a lábát.

Megint új vendégek jönnek. A gimnázium fiatal magyartanárja széles tisztességadással üdvözölte a tanácsost, megdícsérte a fogadósné szép öltözékét és odaült a vizsgálóbíró és a titkár közé. Két megyeházi hivatalnok, Károly bácsi partnerei, csak kurta üdvözlésre járultak az asztalhoz és egy csendes sarokban foglaltak helyet. A pincér szó nélkül hozta nekik a kártyát.

A fogadósné reményevesztetten hallgatta a tanár urat, aki a leányklub műkedvelő-előadását bírálta. Szeretett volna kérdezősködni Károly bácsiról, de félt a mocskos szájú patikustól, hogy nyelvelni talál valamit.

- Kiszerkesztem őket - fogadkozott az ujságíró -, hagy tudják meg, kivel van dolguk. - És figyelemmel jegyezte egy cédulára a témák változását.

Közben mult az idő, a vendéglő ürült, csak a két kártyás és a nagy asztalnál ülők érezték jól magukat. A tudósító már únta az egészet.

A tanácsos úr, aki nem sokkal előbb állapította meg magáról, hogy atyai jóindulattal kezeli az alantasai ügyét, de a szolgálatban nem ismer tréfát, - egy rendőrt vett észre a söntésben. Azonnal kiküldte érte a pincért. - Szolgálatban van a betyár - szitkozódott, hogy az erélyességének előre megvesse az ágyát - majd adok én neki.

A rendőr feszesen szalutált és alázatosan jelentette, hogy egy ember összeesett, itt a Protestáns köz sarkán. Magához tért - mesélte - és mikor le akartunk vinni a kórházba, maga mondta, hogy csak éhes, attól esett össze. - Jelentette még, hogy az iratai rendben vannak, orosz fogságból jött, diákféle, nem tud állást kapni. - Igen, lakása van, két hete tartózkodik itt, nem tud tovább utazni... Derék embernek látszott, - magyarázta a végén, aztán megesett a felügyelő úr szíve rajta és átküldött ide egy kis tejért vagy levesért.

- De hogy éhesen esett össze, az borzasztó - mondogatta résztvevőn a titkár.

A kis törvényszéki tudósítónak eszébe jutottak az orosz regényekben szenvedő hősök. Az émelyítő finom urak után vad, keserű emberekre vágyott. - A csellóművészeknek a története szürke kis emberi bajjá törpült. - Hirtelen a részletek meggondolása nélkül felkelt, bemutatkozott a tanácsosnak és megkérte, ha különben rendőri kifogás alá nem esik, hogy azt az embert megvendégelhesse.

- Nagyon derék gondolat - lelkendezett a titkár és szorongatta az ujságíró kezeit. - Annyira el volt ragadtatva a “derék" gondolattól, hogy megkérte, hogy vállalják az urakkal közösen az eszme kivitelét. Szólt és leültette az ujságírót az asztalukhoz.

A tanácsos nem volt annyira elragadtatva az eszmétől, mint a titkár, de a kedvét se akarta elvenni. Visszaküldte az ágrólszakadtért a rendőrt és később megvigasztalta az a gondolat, hogy az ujságíró biztos megírja az egészet és nem árt az embernek, ha ilyen jótékonysági dolgokkal kapcsolatban forog a neve egy kicsit. A titkár boldog volt. Igen lelkesen és félbeszakítást nem tűrőn magyarázta a helyes jótékonykodásra vonatkozó ötleteit és azt szerette volna, ha az ujságíró tüstént lejegyzi a holnapi cikk élére. A többiek ünnepélyes hallgatásba merültek, szellemes kérdéseken és megállapításokon törték a fejüket, közben növekvő szomorúsággal hallgatták a titkárt, ki elsőnek mondhatta el e tárgyat érintő összes gondolataikat.

A fogások összeállítása hangos vitával történt, mindenki beleszólt és felsorolta a kedvenc eledeleit. A tanár úr, aki járatos volt a fiziológiában - a részletekre kiterjeszkedőn, ami a vitatkozó alapos tudását mutatta -, bizonyította be, hogy az ajánlott borjú-, malac- és marhapecsenyék, gulyások és sültek az éhen összeesettet egyenesen a halálba vinnék. Végül a folyékony, híg táplálkozás előnyeit bizonyította.

A fogadósné nem értett ugyan a természettudományokhoz, de belátta a könnyű táplálkozás előnyeit és mivel helyes ösztönnel megérezte, hogy az urak most mind megbolondultak, maga kelt fel, hogy “híg és folyós" melegítendő táplálék után lásson.

Az ágrólszakadt láthatóan erőltette magára a közömbösséget, amivel belépett. - Igen rossz bőrben volt, de kemény, szürke tekintete és az első kis zavarát követő merev közömbössége ellenszenves volt, különösen a tanácsosnak. Csökkentette a hangulatot az is, hogy csalódtak benne. A tanácsos jómodorú finom fiatalembernek képzelte, aki egy báró előkelőségével viseli nélkülözése napjait, az ujságíró kócos szenvedő Raszkolnyikovnak, a titkár gyámoltalannak, összetörtnek, akivel kedvére kijótékonykodhatja majd magát.

Mikor a tanácsos elmagyarázta a szándékukat, az ágrólszakadt illemtudón végighallgatta és csak aztán jegyezte meg, hogy a rendőr elmondotta már neki útközben. - Komisz bántó csend támadt mindjárt az elején. Ezt az elsőt a fogadósné szakította félbe. Ő maga hozta a teát, fiamnak szólította, mentegetőzött, hogy levest vagy tejet nem tud adni, biztatta, hogy amije van, mindent odaad, kérjen csak, amit kíván. - Az ágrólszakadt külön cukrot kért, amire a tanár megjegyezte, hogy a cukor a legkönnyebben felszívódó táplálékok egyike. A titkár rögtön tíz adaggal rendelt és cukrászsüteményt rakatott az asztalra.

Az ágrólszakadt a természeténél fogva hallgatag volt vagy elszokott a beszédtől, szóval - szó nélkül kanalazta a teáját és így lassanként sorra kerültek az urak filozófiai gondolatai az éhségről. Az ágrólszakadt nem szólt bele semmibe, szigorúan nézett az ennivalójára; le nem vette volna a szemeit arról, amit eléje raktak. A patikusnak az volt a benyomása, hogy csak pózból eszik ilyen lassan, nyugodtan, mintha útközben ezt előre elhatározta volna.

Közben megjött Károly bácsi is. Egy szék volt csak üres, az ágrólszakadt mellett levő, oda ült le és nem mutatott különösebb megilletődést, mikor a titkártól megtudta, hogy egy sír szélén álló megmentéséről van szó.

A sír szélén álló nyugodtan kanalazta a harmadik lágytojást. Így evés közben látszott csak meg ijesztő soványsága. A rágás és nyelés közben meztelenül mutogatták magukat az arcán a csontok. A válla tele volt kihullott hajjal. Hosszú betegségből felkelt öregebb orvostanhallgató benyomását keltette.

A harmadik lágytojás után eltolja maga elől a tányért. A titkár hiába unszolja. Nem kér semmit... Igen, köszöni... Semmit... Igen, cigarettázik... igen, köszöni...

A főispán titkárja elsőnek vágta ki nagy ezüst cigarettatárcáját, majd előhúzott egy kisebb címeres lapos arany cigarettatárcát is. - Parancsoljon, ez egyiptomi, ez albán. - Az ágrólszakadt mosolygott és kivett egy cigarettát az albánnak mondottak közül. A tárca azután az urak közt körben járt, mert a titkár cigarettáit mindnyájan igen sokra becsülték.

Előbb a cigarettáról beszélgettek. A titkár kérdésére az ágrólszakadt elmondotta, hogy reggel dohányzott utoljára... Nem... nem régebben. Egy öreg pap üldögélt reggelije után a püspöki kertben és szivarozott. Elkérte a szivarját, de már akkor nem esett jól, mert nagyon üres volt a gyomra.

- Miért nem kenyeret kért tőle - szólt rá anyai feddéssel a fogadósné - a büdös szivar helyett?

Az ágrólszakadt vállat vont. Az emberek, akiknek soha semmi bajuk nem volt, nem érzik, hogy kenyeret kérni nehezebb, mint szivarvéget. Az emberek azt hiszik, mikor süt a nap, villamosok, kocsik tele lármázzák az utcát, a hídon alig férnek el az emberek, annyira sietnek, hogy a kenyérkérés könnyű, a munka pedig nehéz. Nappal, napsütésben nehéz kérni. Be kell menni a házakba, a világtól falakkal elrekesztett konyhákba vagy sötét előszobákba. Aztán mikor az ember bemegy egy olyan házba, melyben a lépcsőre piros szőnyeg van rézrudakkal leerősítve, az úr elment hazulról, az asszony, vagy cseléd, vagy nem tudom ki megijed, azt kiabálja, rendőrt hív. Az ember ott áll mozdulatlanul tovább, néz le a lába elé a piros szőnyegre, arra gondol, hogy milyen rettenetes messze van a másik ház, talán sehol sincsenek otthon, aztán nem megy el, konokan hallgat és vár. Várja a rendőrt... A tanácsoson megakad a tekintete. Elhallgat, cigarettát kér és nem beszéli tovább. Csendesség lesz. A titkár megjegyzi: tagadhatatlanul dícséretes, hogy inkább éhen esett össze, semhogy lopott volna. Ez becsületes szívre vall.

Az ágrólszakadt arcán fanyar mosoly csúfolódik. Talán soha az életben nem látja többé az urakat. Mindegyik igen finom nevelést kapott, jóllakottak és a kártya-adósságért fejbe lövik magukat. Vajjon mit magyarázzon nekik a lopásról, a koldulásról? Csak mosolyog. Az emberek minél gazdagabbak, annál nagyobb bűnnek tartják a lopást. Egyszer egy gazdag mészárost a húspiacon két font ellopott hús miatt a guta ütötte. Pedig kutya lopta el, nem ember. Az különben is nagyon érdekes volt. A bárdját hajította utána, azt még látta, hogy nem találta el, aztán a szívéhez kapott. Ha most, tegyük fel, egy ember a kutya után oson - ez nagyon érdekes - és valahogyan elkapja előle a húst, vagy leüti, aztán otthagyja a húst, mert a kutyán meglátja, hogy ha erősebb lenne, most az emberek módjára igazságot szolgáltatna. Ezt nehéz így megmagyarázni. Gondolják csak meg, kétujjnyira vágódott le a bárd a gerince mellett, az élete volt kockán érte, szóval...

A fogadósné szánakozva nézi a dadogó ágrólszakadtat, aki nem tudja a mondatot befejezni. - Az éhség megzavarta az eszét - gondolja -, attól beszél ilyen furcsákat.

- Ez az ember lopott már, csak a tapintat kötelezi, hogy ne dicsekedjen el vele - gondolja a tanácsos. Károly bácsi únja az egészet, átűl a másik asztalhoz kártyázni. A vizsgálóbíró ostobaságnak érzi az egész esetet. Miért nem adnak neki pénzt, aztán menjen isten hírével. - Utóvégre az állásom is kötelez, nem ülhetek le mindenkivel...

Az ujságírónak novellatéma jutott az eszébe, azt jegyzi a noteszébe, hogy el ne felejtse. Károly bácsi áthívja a fogadósnét szerencsehozónak. A fogadósné szélesre szétboldogult szájjal hagyja ott az asztalt, ahol mind nyomottabb lesz a levegő. A könnyed társalgás megakadt, az ágrólszakadt soknak találta azt is, amit elmondott, nem akart többet beszélni, ha kérdezték; s kimerültségével, mentette magát. A titkár elhatározta magában, hogy tapintatosan haza fogja küldeni. A kimerültségére tereli a szót. Míg beszél, elgondolja, hogy alkalmas pillanatban szól majd, hogy csomagoljanak be neki ennivalót, a markába nyom egy csomó cigarettát, abból majd megérti. Keresi a tárcáit, a nagy ezüst a tanácsos előtt van, a kisebbik arany nincs sehol. Végignézi a zsebeit, az arca enyhén megpirosodik.

- Izé... a tárcám nem tudjátok hol van? - Senki sem tud róla. - Meg kell nézni, talán valaki szórakozottságból zsebre tette. - Hogy jó példával járjon elő, másodszor is végig kutatja a zsebeit. A patikus itt megjegyezte, hogy úgy emlékszik, mintha a titkár maga tette volna el. A titkár rázta a fejét. - Az nem lehet, akkor nálam lenne. - Aztán az asztal alá is néztek. A titkár mindig bosszúsabb és idegesebb lesz. Nem csinálna ilyen nagy dolgot az egészből, ha nem volna az a tárca nevezetes családi emlék: udvari bálon kapta az édesapja. - A tanár vigasztalja: a tárca nem veszhet el innen, meglesz, csak keresni kell. - Tíz perc tellik el hasztalan kereséssel. Végre a tanácsos a kínos keresés és találgatás közben az ágrólszakadt felé fordulva lehetőleg könnyed hangon kijelenti: úgylátszik, csak a házimotozás segít.

A törvényszéki tudósító örömmel fogadja az ötletet. Attól félt, hogyha lanyhán kezelik az egész ügyet, nem lesz meg a tárca és utólag még rá fognak gyanakodni. A titkár is milyen sokatjelentően fixirozta az előbb...

- Nem vitted át véletlenül az arany cigarettatárcát Károly? - kiált át a vizsgálóbíró.

A titkár egy pillanat alatt beleélte magát az új lehetőségbe: Károly bácsi szórakozottságában tette a tárcát a zsebébe. Fel is kelt rögtön, meg se várva a játszma végét, megkérte Károly bácsit, hogy nézze végig a zsebeit. - Lehet, hogy a tárcáért való aggodása miatt volt a hangjában egy kis sürgető íz is. Ha Károly bácsinak akkor történetesen jó lapja van, végigjátssza a pártit és megnézi a zsebeit. De egy menthetetlen rekontra parti közepében történt ez. Mikor a titkár másodszor szólította fel, akkor vitték el egyetlen biztosnak hitt fogó lapját. Vörös arccal vágta le a kártyát és úgy látszott, hogy baj lesz. De Károly bácsinak eszébe jutott a főispán, akivel mégis baráti viszonyban van ez a taknyos. Lenyelt egyet a dühéből, szótlanul rángatta zsebeiből az apróságokat a lecsapott kártyák közé, kirakta mindenét, aztán nagy komolyan kijelentette, hogy nem találja meg a tárcát a dolgai között.

A titkár elszégyelte magát, mert érezte, hogy a tárcáért való aggódásában, legalább is Károly bácsival szemben, tapintatlan és nevetséges volt. A tanácsos békítőleg átszól, hogy azt hiszi, hogy látta a cigarettatárcát még azután, hogy Károly bácsi átűlt kártyázni.

- De hát hol lehet akkor - sóhajtozik félhangon magába és visszaül a helyére. - Innen nem veszhet el... nézzék meg mégegyszer az urak.

A tanácsos most már igen furcsállja az esetet, kémlelő pillantással figyeli az ágrólszakadtat. Az ujságíró, aki mellette űl, azt érzi, hogy mindenki rá gyanakszik, ideges lesz, már negyedszer tapogatja végig a zsebeit. Közben szeretne sürgős dolgára kimenni, de nem mer, mert azt gondolják az urak, hogy a tárcát ment biztos helyre rejteni és evvel végleg magára rántja a gyanut. Az ágrólszakadt közömbösen figyeli a megváltozott hangulatot, szívja a komisz cigarettát, amivel a patikus kínálta meg és nem titkolja el, hogy mulatságosnak találja a titkárt, aki úgy viselkedik, mint akinek az esze van elmenőben. A tanácsost ez nagyon felbőszíti. - Nincs magánál a tárca? - kérdezte végre kertelés nélkül. - Megnézte jól?

A titkár megörül, hogy a tanácsos katonás keménységgel rátér arra az útra, amin ő nem mert elindulni. Biztosította az ágrólszakadtat, hogy nem csinál semmi bajt, ha megkapja a tárcát, hiszen “véletlenségből rakhat csak el az ember ilyesmit". Az ágrólszakadt ingatja a fejét. Nincsen nála. A tanácsos vésztjóslóan hallgat és dühös. Bosszantja a tolvaj szemtelensége, aki egy rendőrtanácsos asztalánál is lopni merészel. A gyanúja is mindjobban erősödik. Végre durván, az esetleges visszavonulásra se vigyázva, rászól az ágrólszakadtra, az csak ingatja a fejét. Nem tud a tárcáról, nincs nála. A tanácsos határtalannak találja a konokságát. Hát jó, ő nem fogja kérni az ágrólszakadtat. Átküldi a pincért a rendőrért, aztán gőgösen fordítja el a fejét. Csönd lesz, most már senki sem szól az ágrólszakadthoz.

- Egy kis logikával rájöhetne az ember - jegyezte meg nagyobb szünet után -, hogy már az okvetlen rámeső gyanú miatt sem tettem el a tárcát.

Majd elválik.

A tanácsos meghagyja a belépő rendőrnek, hogy vigye be az őrszobára, kutassa át a zsebeit. Akár a bőre alól is keressék elő a tárcát, aztán tegyenek neki azonnal jelentést. A rendőr feszesen szalutál. A tanácsos utána szól, hogy útközben nagyon vigyázzon rá, különösen a zsebeire... Később bíztatja a titkárt: lehetetlen, hogy öt percen belül ne legyen meg a tárca. Lehetetlen. Viszont a patikus meg van győződve, hogy az ágrólszakadt ártatlan. De hallgat. Miért izgassa a kedélyeket?

A titkár előbb még holtbizonyosra vette az ágrólszakadt bűnösségét és most azon töprengett, hogy kit is vehetne gyanúba, ha mégsem találják meg a rendőrök a tárcát. Keserűséggel telt ábrázattal az előbbi gondolattól szorongattatva ment ki a folyosóra, a toilette-fülke felé. Az ujságírónak később jutott csak eszébe, hogy vele mehetett volna. Szidja az élhetetlenségét, hogy a legjobb pillanatokat elszalasztja. Majd, ha a tanácsos kimegy - vigasztalja később magát.

Az elkeseredett titkár a félreeső helyiségben gondterhelten szedte elő a zsebeit megtöltő dolgokat. Gondosan végigtapogatja a bélést is és a kabátja aljában hátul kemény tárgyat tapint. Istenem... remegett a keze, míg a zsebe lyukján keresztül erőlteti. A szivarzsebén keresztül csúszott le... Milyen kellemetlen. Látta magát, amint égő arccal hadonászik, mintha az életéről lett volna szó. A Károly bácsival is milyen tapintatlan volt. Az ujságíró bele van habarodva az éhenkórászba, megírja majd, hogy milyen csunyán viselkedtek vele. Vagy ami még rosszabb, csúfolódó krokit ír az egészről. Igen félt a nevetségességtől. Holnap azt fogom mondani, hogy a lakásomra küldte valaki, aki felületesen nézte meg a zsebeit. Vagy feladom magamnak postán, ez biztosabb... Így latolgatta a tennivalókat, közben korholta magát, hogy felületesen nézte meg a zsebeit. Lépések hallatszottak a folyosón, nem maradt sok idő a tünődésre, hirtelen hátsó zsebébe dugta a tárcát. Szótlanul ült vissza a helyére és tele volt lelkiismeretfurdalással, mikor megállapította, hogy gyalázatosan jól játssza a szerepét. A tanácsos még mindig azt bizonyította, lehetetlen, hogy a rendőrei elő ne kerítsék a tárcát.

A rendőr visszajött és alázatosan jelentette, hogy az ember zsebeiben a dolgain kívül csak egy darab kenyeret találtak.

- Az lehetetlen - vágta rá mérgesen. Aztán kérdően nézett a titkárra és félrehívta.

Az ujságíró keresztbe szorított lábakkal feszeng a helyén, és érzi, hogy róla suttognak. Egy szót sem bír kivenni a suttogásból, csak azt látja, hogy a titkár igen rázza a fejét. A tanácsos visszaküldte a rendőrt, csak annyit mondott neki, hogy vigyázzanak rá, majd ő még egyszer megnézi.

- Lehet, hogy eldobta útközben - töri meg a csendet a tanár. - A titkár nem szól rá semmit, iszik.

- El szeretnék menni - kezdte el akadozva a tudósító bizonytalanul - és előzőleg szeretném az esetleg személyemre eső gyanút eloszlatni. - Készséggel veti alá magát az urakkal együtt a motozásnak. - A vizsgálóbíró, ki igen érzékeny lélek volt e tekintetben, ijedten néz a titkárra. - Ez az ember annyira oda van a tárcájáért, hogy képes ilyesmit kívánni... De a titkár be se engedi fejezni a mondatot, becsületszavára biztosítja a szerkesztő urat, hogy a jelenlevők abszolut korrektségében egy pillanatra sem kételkedik és hogy megsérti őt a szerkesztő úr, ha ilyeneket mond.

Az ujságíró elmegy, együtt vannak, ahogy szoktak, idegen elem nélkül. A vizsgálóbíró megelégedetten állapítja meg magában, hogy a hebrencs titkár alapjában véve jó fiú, korrekt igazi úr, és nem hozza kényelmetlen helyzetbe a barátait.

A titkár sűrűn emelgeti a poharát.

Tíz perc mulva a tanácsos úr egy veszélyes kasszafúró kézrekerítését meséli...