Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Találkozásról találkozásra monumentálisabban jelenik meg közönsége előtt Móricz Zsigmond. Az alakja is, a jelentősége is. Az alakja Deák Ferencére emlékeztet, a feje Arany Jánoséra. A jelentősége mind a kettőére. Nemrég bejárta Magyarország elszakított országrészeit, járt fönn a Kárpátok és a Beszkidek tövében, és lement utána Erdélybe, hogy megnézze ott a helyeket, melyeken készülő történeti regénye lejátszódik majd. S élményeiről és tapasztalatairól beszámolt szerzői estjén a Zeneakadémiában.
Aki ott volt, sohase fogja szavait elfeledni. Nyugodtan görgő elbeszélését, mely mély szomorúságokból vidám helyzeteken és tréfás ötleteken át a megvigasztalódás partjára vitt. Megnézte Kassát, megnézte Ungvárt, emberekkel érintkezett, szíveket nyitott meg és sugdolódzó bánat hangjait fogta el. Nehéz a sorsa a hazája testéről leszakított magyarnak északon, de nem reménytelen. S még kevésbé az délen, ahol az északinál öntudatosabb, multjára büszkébb, hitében erősebb, magyar fajta él. Milyen keserű, milyen vigasztalanul keserű vigasztalás az itthon élő magyarnak, hogy immár nem rokontalan ebben a világban s ha szűkre szabott határain átlép, rokonok földjére lép és rokonok karja nyílik ki előtte. Milyen büszke erővel teljes Erdély magyarsága és mennyire egy! Magyar és magyar között ott sem osztálybeli különbség nincsen, se rangbeli. Az örökölt vagyon elveszett, de töretlenül megmaradt a jövő életben való hit és az érte való munkálkodás akarata.
Nincsen szívelszorítóbb téma annál, amellyel Móricz szerzői estjét megnyitotta. És kényesebb sem igen van nála. Minden jól meg nem latolt szó mennyi szándékos félreértésre, mennyi rosszhiszemü félremagyarázásra adhat alkalmat. Mekkora érzékenységnek fájó idegvégződései gyűltek össze ezekben a kérdésekben! Móricz Zsigmond Deák Ferenc bölcseségével és mérsékletével bontogatta szét tárgyát és Arany János ember- és fajszeretetével és költői hevületével melegítette át annak minden rostszálát. Előadása írói remekmű és egyben nagy politikai tett. Egy magyar ember, egy nagy magyar ember hitvallása a magyarság szebb jövőjéről. S az ég küldöttjének, a költőnek, felülről hozott vigasztaló izenete a kicsinylelkűek és hitükben megtántorodottak számára.
Ugyanazokból az élményekből, mint a felolvasás, sarjadott egy szép költeménye Móricznak. Ezt Simonyi Mária mondta el a betűképet lélekkel átható érzéssel, és a kimívelt emberhang és a mesteri biztossággal kormányzott lélekzés elragadó müvészetével.
Ami ezután következett, csak fokozása volt az előzményeknek. A költő Móricz sasszárnyai nyíltak és terültek szét a megfeszült levegőben. A nyilvánosságnak soha meg nem mutatott, fájdalomban és boldogságra vágyódásban fogant s fiók sötétjében eltemetett írásaiból olvasott. Az «Odisszeusz bolyongásaiból» s az «Ámor és Pszihé»-ből. Odisszeuszában a férjet önmagához láncoló szerelmes asszonytól menekülő hőst rajzolta meg amint hosszú útjáról hazafelé igyekszik s közben két más nőnek, az otthon szerzetthez hasonlóan mindent követelőnek igézetében pihen meg egy-egy felvonásnyi időre. Az utolsó felvonásból olvasott néhány részletet, köztük azt a jelenetet, amelyben Odisszeusz találkozik Penelopéval és megtörténik a fölismerés. A klasszikai monda alakjaiban Móricz csodálatos életerejével búg fel az örök emberi érzés, stilizálatlanul, arkaizálatlanul, időtlenségében olyan igazon, hogy a mithosz hősei önmagukra ismernének benne.
Az «Ámor és Pszihé»-nek csak egyetlen jelenetét hallottuk, azt a monológust, melyben az ifjú férjétől elhagyott Pszihe bánatát elkesergi és a fényes életből a sötét árnyékú halálba kívánkozik. Mélyen megindító lirai költemény ez, mely hangjának tisztaságával, előadásának dikciótlan egyszerűségével megfogja az ember szívét.
A kedvességében is a lélek rejtekeibe hatoló móriczi humor aranyozta meg az est végét. A magyar emberről és hű barátjáról, a lóról mondott el apró eseteket történetekké kigömbölyített és életkomolysággal megtöltött adomákat.
Mind ennek a hatalmas és sokféle műsornak ő volt a főelőadója, az a fölényes biztosságában is mindig természetes és fontoskodás nélkül való mondathömpölygető művész, akit az előadói pódiumról régen ismernek hívei s kinek a humor számára épp olyan meggyőző hangjai vannak, mint a csöndes szomorúság és a lendülő pátosz számára. Segítője a nagy munkában Simonyi Mária volt. Ő mondta el Pszihé elégiáját ugyanazzal a bensőséggel és érzelemtől megszínesített hangon, melyen előzőleg Móricz költeményét.
Zsenizengzésű hatalmas este volt.