Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Ennek a könyvnek a címe sokat árul el és érdekes dolgokat igér. Trianon után hogyan látja Párist és Franciaországot egy magyar, aki még hozzá a magyar állam egyik funkcionáriusa. «Quatre Alsace»-szal a szívében közeledett Szúdy Elemér ama versaillesi palota felé, hol a ránk nézve oly szomorú békeokmányt aláírták... Trianon, Versailles, Saint-Germain, Sévres: ezek a helynevek, amelyek a «központi hatalmak» történetében még sokáig gyászosan fognak hangzani, Páris tőszomszédságában vannak. A Gloire nemzete vállalta, talán kissé túlságosan theatrális érzékkel, hogy a véres színjáték zárójelenetei Páris falain kívül, de mégis a Fény és Dícsőség városának sugárkörében peregjenek le. Ha a mai francia politikusokon múlna, Páris aligha kérne ebből a szimbólikus dicsőségből. Talán négyszemközt azt is bevallanák, hogy szövetségeseik kissé visszaéltek a francia nemzeti hiúsággal. Szúdy a frank-baisse hullámai közt járt Párisban és láthatta, hogy a siker mámora rég lelohadt ott, hogy helyet adjon a józan, üzletileg ridegebb megítélésnek. A nacionalizmus nagyon sokrétű komplexum - nemcsak Tolsztoj, hanem a nacionalista Shakespeare is kimutatta belső antithéziseit - és épp ezért ugrik ki elbűvölőn, ha nem is szándékosan Szúdy könyvéből az a francia paraszt, akivel nem lehet elhitetni, hogy más nyelv is van a világon, mint a francia és aki váltig azt hiszi, hogy a magyar is csak «patois»-ja a francia nyelvnek. A gyermekek és a gyermeklelkek bölcsesége néha megrázó.
Szúdyból néha, jobb akarata ellenére kitör a sovinizmus és szinte gyermekesen tud örülni egy cseh parvenű nyilvános felsülésének egy párisi vendéglőben. De általában türelmesebb, mint a francia soviniszták, akik most is odaépítik Maurice Barres síremlékét, ahol farkasszemet nézhet a verduni csatatérrel. Lotharingia nagy fia még 1917-ben is irtó hadjáratot hirdetett a Franciaországban bujkáló kémek és «embusqué»-k ellen, mikor még a csehek is ijedtükben angoloknak mondták magukat.
De hát a lőporfüstös felhő, mint Szúdy könyvéből is megállapítható, mégis oszladozóban van és Franciaország régebbi, beszédes kőemlékeiről újra a humanizmus fénye kezd ömleni a világra. Érdekes Szúdy könyvében megfigyelni, hogy «történelmi» hangulataiból mint eseng ki mind erősebben a humanizmus szelleme, amelynek legnagyobb képviselői Franciaországban éltek. Aki a «lac d'Annecy» partján el tud merengeni Taine sírja fölött, aki érzi a levegőben Theuriet virágos tavaszát, aki tudja, hogy a két «halhatatlan», Albert Besnard, a festő és Henry Bordeaux, a regényíró közeli szomszédok e tó partján, a tudásnak és érdeklődésnek olyan fegyverzetével ment ki, amely meg fogja óvni a sovinizmus túlságaitól. Dícsérnem kell érte a magyar iskolát, hogy a művelt magyarban a humanisztikus tudás oly alapját rakja le, amelyen biztosan eljuthat az igazi francia szellem megértéséhez. Még a franciák is tudják rólunk, hogy valaha nálunk az előkelők latinul beszéltek és így történt, sok évvel ezelőtt, hogy egy művelt francia, aki egy magyar emberrel került szembe, aki egy kukkot se tudott franciául, latinul próbált vele diskurálni. De hát térjünk vissza Szúdy könyvére.
Érdekes, bár nem egészen helytálló, amit a Montparnasse és különösen a «Rotonde» irodalmi és művészeti forrongóiról mond. A Montparnasse ma az, ami a háború küszöbéig a Montmartre volt. A világnak mindenféle nyugtalansága, újító törekvése itt ad most találkozót. A Montmartre túlságosan nyárspolgári lett és minden angol ismeri azt a könyvet, amely Baedeker-szerűen tárja föl az «élvhajhászó» montmartrei éjszakát. Giccs lett a Montmartreból és a független művészek elmenekültek a Parnasszus hegyére. A kávéházak, sőt lebujok oduiból röppennek ki azok az «izmus»-ok, amelyek elképpesztik mindig az embereket, de a sikoltó jelszavak mögött ott van a becsületes, nemes törekvés: a tökéletesedés. Csak nálunk ülnek fel jelszavaknak. Párisban ott van az impozáns szellemi mult, amely mindig leleplezi a hamis jelszavakat. Ahol kitombolhatják magukat az «izmus»-ok, ott végre is egymásra találnak és megadják a szellemi életnek azt az irányát, amelynek neve: haladás. A montmartrei bazilika tövében ott van a tüntető szobra annak, akit azért öltek meg, mert nem vette le kalapját egy processzió előtt. A jelszavak Párisban nem egymás ellen, hanem egymás mellett élnek és inkább vitatkoznak, mint verekednek.
És itt mindjárt rá kell mutatnom azokra az érdekes sorokra, amelyekben Szúdy az új thomisták túlzásaira mutat rá. Henri Massisa meg is nevezi. Akvinói Szt. Tamás elveire visszatérni ma: túlzás, ha savonarolai dühvel történik. De hát ezek a francia thomisták, Maritain, Gonzague Truc, Massis, Max Jacob és az irány Saulus-Paulusa: Jean Cocteau a kitünő francia iskola szellemi rapirjaival tanulták meg a vívást. Ha ezek visszanyúlnak a régi aquinói szenthez: ez nagyon figyelemreméltó jelenség. Aki érdeklődéssel kíséri Európa szellemi életét, jogos kíváncsisággal fordul e neokatholikus írók felé, akik közül nem egy a jazz-band hangjaiból menekült az orgona sípjai mellé. És egyike a legérdekesebb, legizgatóbb kérdéseknek: hova fog vezetni ez az irány abban a Franciaországban, ahol az egyház és állam szétválasztása élő törvény?
Szúdy meglátogatta a legújabb katholikus szent: lisieuxi Teréz helyét: Lisieux-t is. Erről jut eszembe, hogy a szent életírója az az akadémikus, akit Maurice Barrés helyére választottak meg: Louis Bertrand. Megírta legújabban Szent Ágoston életét is. Ebből már nálunk megcsinálnák az ő írói gyorsfényképét: konzervatív, hagiografus és akadémikus. Ezzel szemben Bertrand, aki Flaubert késői tanítványa, akadémiai székfoglalójában és még néhány tanulmányában úgy kikészítette kiváló elődjét, Maurice Barres-t - mint nacionalistát, úgyis mint katholikust -, hogy kritikai boncolásához még az ellentáborból is gratuláltak. Ahol oly kitünően vívnak szellemi fegyverekkel, mint Franciaországban, ott már szinte mindegy, hogy milyen jelszó maszkjával állnak ki a tornára. Az ember lege artis a tőrhegyek csillogó játékában gyönyörködik. Párisban, ha valaki akadémikus vagy hagiografus lesz, még nem következik, hogy paralizisben szenved.
Ezeket a széljegyzeteket óhajtottam Szúdy Elemér könyvéhez írni. De ebből nyilvánvaló, hogy érdeklődéssel és élvezettel olvastam végig utinaplójának tarka mozaikját. Franciaországi útra kevesen mennek annyi felkészültséggel, mint Szúdy. Ízlésében inkább konzervatív, de jóleső melegséggel emlékezik meg Adyról, aki «Páris Bakonyában» is élt és aki neki «megmagyarázta az éjszakát s az aradi Maros-parton bemutatta a hajnalnak.» Szúdy könyve tanulságos, kedves utitársa lehet a vonaton annak, aki «Trianon után Páris felé» utazik.