Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Hetek óta hajolnak egymás füléhez az intimpisták és kéjesen rágcsálják a készülő botrányt: Hatvany Lajos óriási pamfletet ír a családja ellen és a Hatvany-dinasztiát alaposan kiszerkeszti benne. Mohó éhség várta a könyvet, mint a legpikánsabb csemegét: a hetilapokat majszoló bubifrizurák nagyon fenték a fogukat, miket fognak megtudni az érdekes család benső életéről.
A könyv most itt van és súlyos csalódást okozott. A Hatvanyakról semmi leleplezés nincs benne. Sőt a Hatvanyak egyáltalában elő sem fordulnak benne. Nem kulcsregény, az írónak eszeágában sem volt a családja történetét megírni. A Bondy-család történetében, amelyről a könyv szól, csak annyi a hasonlatosság bármely élő familiával, hogy itt is gyermekek születnek, felnőnek (és vagyont szereznek). Ettől még a Rothschildokról, vagy a Fuldokról is szólhatna. Az egyetlen családi dolog a könyvben, hogy a boritékrajzot Hatvanyné Marton Erzsébet rajzolta, de ő hites felesége lévén az írónak, ebben sincs semmi izgató. A botrány elmaradt.
Általában valami beteges személyeskedés dühe vett erőt a magyar közéleten és ennek tükrén, a sajtón. A majdani kutatók számára feljegyezhetjük azt a kortörténeti adatot, hogy soha még a társaséletben annyi érzékenységi affér nem volt, mint mostanában, ami pedig a sajtót illeti, különösen annak időszaki részét, az egyenesen hajmeresztő.
De hogy a könyvről beszéljünk, arról nem könnyű ítéletet mondani. Az esztétikust általában zavarja, ha a szépíró helyett, akit ítélete elé vár, egyszerre két ember áll oda: a szépírón kívül még egy publicista is. Aki egy Brieux-darabról akar kritikát mondani, az kénytelen-kelletlen belesodródik egy zavaros határsértésbe, mert ő is azt mondja, hogy beszéljünk a tárgyról, de a dráma művészi értékét érti alatta, és a szerző is azt mondja, hogy beszéljünk a tárgyról, de ő meg azt érti tárgy alatt, hogy hogyan állunk a társadalomban, a vörös talár, meg a bölcső kérdésével. Kétségtelen, hogy az írónak akarnia kell valami megfoghatót az oevre-jében, a l'art pour l'art wildeizmusa elszaladt, ahogy jött, és ma már körülbelül mindnyájan egyetértünk abban, hogy igazi író az eszmei irány tartalma nélkül nem képzelhető el. De ennek az eszmei iránynak szintjei is vannak, és ha a legalsó lépcsőn valaki egy óriási programm-regényt ír a rákbetegség kórokozójának megtalálása céljából, annak nagyon magasra kell nézni, míg a legfelső fokon meglátja Ady Endrét, aki kötetekre szóló verseket írt a magyar fajta európai berendezkedésének világtörténelmi átépítése érdekében.
Ha hibát akarok keresni a Hatvany Lajos könyvében, akkor éppen a programmszerűség dolgában kell egy megjegyzést tennem: tendenciája erősen színes, tétele erősen kimondott, motívumait gyakran rajta lehet kapni, és általában erősebben hallom a publicistát beszélni, mint az írót. De itt az igazság érdekében mindjárt meg kell mondani, hogy sok írói értéke is van: egy-két figurája plasztikus, környezetrajza levegős, és stílusa, amely valaha nem nélkülözött bizonyos ritmizálgató, ismételgető keresettséget, most higgadtabb és könnyebb.
Hatvany publicisztikai témája a magyarországi zsidókérdés. Az egész munkát nagyra tervezi, ami most megjelent, csak bevezető két kötete egy nagyobb koncepciónak. Ebben a két kötetben négy generáció szerepel. Kezdődik a dolog a Morvaországból bevándorolt és 1790 táján Miskolcra vetődött szegény zsidógyerekkel, Bondy Simonnal, és végződik a mult század második felében a még siheder, de már dúsgazdag Bondy Zsigával, aki nyilván az egész munka főhősének indul, egyelőre addig jut el, hogy a második kötet végén kimegy Berlinbe prakszist szerezni egy nagy cégnél, mert kapzsi sógoraival majdan meg akar birkózni az apai örökségért.
Most persze bele kellene menni a zsidókérdés tárgyalásába és megmérni, hol van igaza a szerzőnek, hol nincs. Erről azonban nem rövidre szabott könyvismertetést, hanem egy nagy könyvet kellene írni. A leghelyesebb kritikát ilyenkor az írja, aki nem értvén esetleg egyet az íróval, a maga ellentétes véleményét megírja egy ellenregényben. A magam részéről a zsidókérdésben ezzel a könyvvel körülbelül egyetértek. Ott is, ahol antiszemita, ott is, ahol filoszemita. Vannak ugyanis oldalai, amelyek a zsidósággal szemben kiméletlenül őszinték a született hibák feltárásában. De amikor elmondja, hogy a csak németül beszélő és meggyőződésből hazátlan Bondy Hermann fiában hogyan csirázik ki a magyarság meleg gondolata és hogyan válik az a fiatalember, akinek a nagyapja még csak nem is németül, hanem zsargon-nyelven beszélt, meggyőződéses magyarrá: ez szép és érdekes védőbeszéd a zsidóság magyarul érző részének az érdekében.
A folytatás iránt föltétlenül érdeklődést kelt a Hatvany könyve. Mert ha megköveznek is érte, hogy az átkos hazaáruló könyvéről nem átallok jót mondani, ami igaz, az igaz. Ez a könyv nagyon érdekes. Sőt mit csináljak, ha így van: hazafias.