Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Papírkosár: ennél szerényebb címet igazán nehéz volna kitalálni. És a kötet olvasása után az ember önkénytelenül is protestál ellene. Igaz, hogy többnyire apró humoreszkekből áll Heltai legújabb kötete, de ép a «humoreszk» szót járatták le nálunk savatlan, borsatlan, ízetlen elmejátékokkal. Heltai Papírkosarában nem ilyen, a napi szükséglet céljára gyártott irka-firkákkal állunk szemben. Ezek inkább széljegyzetek a mindennapi élethez és ami bennök csillog, nem üres és hideg elmejáték, hanem sokszor meleg emberi könny, amelyet csak a groteszk megvilágítás tesz humorossá. El tudom gondolni, hogy ugyanazokat a témákat, amelyeket itt Heltai könnyedén odavet, valaki véres kézzel írhatná föl a pesszimizmus sötét falára. Heltai a komoran fenyegető témát egy demokritoszi mozdulattal löki az ellenkező irányba, a groteszkség és nevetség megvilágításába. A nevető filozófus, Demokritosz jut az ember eszébe minduntalan. Annyi baj van a világon! Minek sírni? Eh, nevessünk együtt a tragikomédián, amely annál mulatságosabban lepleződik le az ember előtt, mennél inkább közeledik az ember a negyven vagy ötven felé és mennél jobban túljut rajta. E könnyeken túl mosolygó filozófia nem csal meg senkit. Hallgatag megegyezés író és olvasó közt: te is tudod az igazat, én is tudom, nevessünk hát össze. Olyan, mint a keserű pezsgő: a sok édesség után fölvillanyozza és megvígasztalja az embert. Igazi ízére csak az jut rá, aki megúnta az életet hazudó dolcezzákat.
A legújabb irodalmi irányok egyike a «szürrealizmus» feliratot viseli. Úgy hangzik, mint valami reklámtábla: itt kapható a le nem konkurrálható igazság!! Heltai humorának egyik alkotó eleme az, amire a legtalálóbb szó ép a szürrealizmus volna. Ilyen például «Fürdőkádban» című humoreszkje. Az ember vele érzi a langyos fürdő keltette illuziókat, amikor a nyitott ablakon át behangzik valamely gyereket fürdető nevelőnő hangja:
- Ha nem hagyja magát szépen mosdatni, mingyárt behívom a Heltai bácsit az ő nagy hasával, aki megeszi a rossz gyerekeket...
Ha ez nem szürrealizmus, akkor semmise az. De egyszersmind a szürrealizmus karrikaturája is. Heltai kötetének a gépies humoreszkekkel szemben az az írói ereje, hogy a kis humoreszkekből épúgy megkapjuk az író lelki konstrukciójának képét, mintha valami önmarcangoló «én»-regényben tárta volna föl önmagát. Lélektani humor: mondanám, ha kedvelője volnék a mondvacsinált kifejezéseknek.
Némelyik ilyen apró humoreszk valóságos kis chef d'oeuvre. Elmondok egy példát. A világháború idején történik. («Egyszerű történet» a címe.) Menetszázad. Egy nő a templom kapuja előtt áll ép, amikor egy katona feléje kiáltja:
- Imádkozzék értünk is, kisasszony!
A fiatal nő elpirul. Hiszen nem a templomba igyekezett, hanem életében először meg akarta csalni az urát és randevúra sietett. Valami ellenállhatatlanul beviszi a templomba és csak egy óra mulva jön ki onnan.
És az író így folytatja:
«Csak otthon jutott eszébe, hogy a barátja még mindig várja a Veress Pálné-utcában, az ura pedig már régóta az ebédlőben ül és idegesen dobog az asztalon. Elnevette magát és - mert nem akart jobbnak látszani, mint amilyen és mert szégyelte is egy kicsit azt, ami vele történt és mert úgysem hiszik el - azt mondta:
- Azt fogom nekik hazudni, hogy templomban voltam.»
Egy egyszerű kis történet epigrammájába szorítva mennyi emberi vonás, psychologia humana. És mily szellemes variánsa a Montaigne mondásának: «Les hommes se font pires qu'ils ne peuvent pas.» Aminek magyarul körülbelül az az értelme, hogy az emberek sokkal rosszabbaknak hiszik magukat, mint amilyenek.
Kerekszámban harminc kis írás sorakozik egymás mellé Heltai legújabb könyvében. És nincs köztük egy se, amelynek ne volna egy értékes gondolatként villanó csattanója, vagy amelynek ne volna mélyebb értelme. Nem az ötletek uborkafájáról leszaggatott ötletek csak. Papírkosár ugyan, de a mese tündére fakasztja belőle a kacagó szájú virágokat.
Ezekkel a megjegyzésekkel azonban nem akarok egyszerre két hibát is elkövetni. Nem akarom fölfedezni Heltai Jenőt mint humoristát vagy revideálni azt, amit egy ország tapsai már eldöntöttek. Másodszor nem akarom úgy beállítani Heltai Jenőt mint par excellence humoristát.
Hiszen a «Papírkosár» fedőlapján föl vannak sorolva Heltai munkái. Versei a «Modern dalok»-tól «Az obsitos»-ig, regényei a «Hoffmanné meséi»-től «A 111-es»-ig, novellás kötetei a «Kalandos történek»-től a «Papírkosár»-ig, szinművei az «Egyiptom gyöngyé»-től az «Arcok és álarcok»-ig.
A «Papírkosár» Heltai sok arca közül az egyiket mutatja csak, a legderűsebbet, szinte azt mondhatnám: a legfranciásabbat. A poentbe kicsengő történetek francia iskolát jelentenek: Navarrai Margittól Maupassantig. De mit jelent a «francia iskola»? Csak annyit, hogy a latin utódok, a franciák emelték a legtökéletesebb fokra a derűs, világos gondolatépítést. Aki, mint Heltai, a kikristályosodott formák mestere, ezért emlékeztet a novella francia klasszikusaira. A franciaság tehát nem vád, hanem a legnagyobb dícséret.
A «Papírkosár» élén egy félig előszóként hangzó, tréfás formájában is tépelődő írást találunk, amelyben az író a halhatatlansággal állítja magát szembe és humoros fordulattal jelenti ki, hogy nem érdemes halhatatlannak lenni, amióta egy közönséges grammofónlemez halhatatlanná tudja tenni egy kéményseprő vagy egy kritikus hangját is.
De a magyar lemez csak magyar halhatatlanságot jelent. És a grammofon nemzetközi jelentősége révén az embernek önkénytelenül eszébe jut: mi volna, ha Heltai nem magyar, hanem francia nyelven szólhatna a világhoz?... Heltainak már nem egy könyve talált utat - ha a fordítás mindig rövidzárlattal fenyegető áramdrótjain keresztül is - a francia közönséghez. És talán egy nap ép a franciák fogják nekünk megmondani, hogy mit jelent nekünk voltakép Heltai Jenő. Az a Heltai Jenő, aki - a már említett «Fürdőkád»-ban mondja - büszkén gondolt arra, hogy egyetlenegyszer sem akart képviselő lenni és hogy egyetlenegyszer sem ajánlották tagnak az irodalmi társaságokba.