Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Édes Anna egy Pestre került falusi lány, ki a mostohaanyja miatt elhagyta otthonát. Itt cselédnek szegődik el, mindenesnek, előbb szegény emberekhez, végül a gazdag Vizyék házába. Ebben a környezetben ismerkedik meg vele az olvasó, az egyemeletes keskeny házban, melyben Vizyéken túl még csak két család él egy-egy cselédlánnyal, azután a házmesterpár. Ez a szinhely, az idő pedig az aligmult közelmult, a kommunizmus után következett esztendő. Mi történik Édes Annával új környezetében, nehéz lenne újra elbeszélni. A hétköznapi életnek lesz szótalan szereplője. Egyetlen gondja a munka s azt úgy végzi el, hogy abban a megromlott időben mindenki csodájára jár. Minden fáradtságot elfáradás nélkül meggyőz, soha nem panaszkodik, soha nem örül, soha semmit sem kíván. Olyan, mint Flaubert «Un coeur simple»-jének a hőse: mindent odaadó, semmit nem kérő. Mozog-e benne szív, nem tudjuk. A léte olyan gépre emlékeztet, amelyet egyetlenegyszer kell megindítani, hogy soha többé meg ne álljon. Semmi nem történik vele, még csak a szerelem érzése sem kerülgeti. Mígnem szemet vet rá egyszer a méltóságos asszony unokaöccse, a romlott ficsúr Jancsi és elcsábítja. Néhány forró éjszaka az egész, azután szemlátomást ez is elmúlik. Édes Anna végzi a dolgát, hideg és szívtelen gazdái, a miniszteri tanácsos Vizy Kornél és sovány, fanyar felesége körül. Jancsi a megadó szerelmet hamar elfelejti és szó nélkül cserben hagyta Annát. Mi történik a leány lelkében? Az író nem világít rajta keresztül, nem elemez érzéseket, nem beszélteti hősét, nem magyarázza cselekedeteit. Egyszerűen csak leír: apró húzásokkal a kisváros életét, mely a leány körül szövődik; a házbeliek dolgait, pletykáit, gazdáinak apró bajait és óhajait s ebben a szűk körben az egész korszaknak történetét. Mindezt gyors és könnyed ecsethúzásokkal. Erre a háttérre azután sötétebb színnel, mint a hímzett mintát a kanavászra, ráfesti silhouette-ben Édes Anna alakját, egy derék, jólelkű, az önfeláldozásig kötelességtudó, az öntudatlanságig önfeláldozó falusi leány megfoghatatlan és láthatatlan bánattal átitatott alakját. Még nem tudni, mit akar véle s hogy egyáltalán miért választotta könyve hősének.
Ekkor valami végzetes történik. Vizy Kornélt helyettes államtitkárrá léptetik elő. A kinevezés örömére Vizyék ünnepet csapnak. Eljön reá a miniszter is, ott vannak a jó barátok és a rokonok. Hajnal felé ér véget a cécó s Vizyék nyugodni térnek. Anna nem. Ő az egész estét a konyhában töltötte, főzte és sütötte a lakoma ételeit s arról, hogy benn a teremben mi történik, csak cselédtársai hordták a hirt neki. Egy pillanatnyi időre azonban megpillantotta az előszoba ajtajából Jancsit, aki megismertette a szerelemmel, annak gyötrelmes következményével, aztán megvetően elhagyta. A ficsúr egy fiatal dámával járta a táncot. A házban nagy a csöndesség és a sötétség. Anna besurran gazdáinak hálószobájába és leül a méltóságos asszony ágyára. Vizyné fölébred, megriad, küzdelemre kél a cselédlánnyal. Az szívébe döfi a nagy konyhakést. A zajra fölriad Vizy, gyilkost kiált, a menekülő lány után veti magát, birokra kél vele, de elbotlik s Anna őt is össze-vissza szurkálja. Meggyilkolt két embert, aki szemlátomást semmit sem vétett ellene, meggyilkolta őket, maga sem tudja, mért. Az olvasó sem tudja. Az író pedig nem magyarázza. Amilyen hallgatagon vonul át az egész regényen Édes Anna, olyan hallgatag a fogságban is, a bíróság előtt is. Őrült? Hisztériás? Az orvosi vizsgálat semmi rendelleneset sem észlel rajta. Alattomos bosszúálló? Maga mondja és a tanuk is bizonygatják, hogy semmi oka sem lett volna reá. Egyetlenegy tanu, a halálosan beteg öreg orvos, véli megérteni a szörnyű tett okát. Gazdáinak lelketlenségét emlegeti, azt a szívet fagyasztó levegőt, mellyel a szegény parasztlányt körülvették. A bíróság tizenötévi fegyházra ítéli a leányt. S Annát elviszik Márianosztrára.
Úgyszólva egy lélekzetre jut el az olvasó idáig, a regény végéig. Az író olyan gyorsan pergeti apró eseteit, hogy azok szinte egymásba fogódzkodnak, egyetlen mozdulattá folynak össze. A film-járás hatására emlékeztetnek. A figyelemnek nem jut alkalma az ellankadásra. Közönséges dolgokról esik szó, de minden szóban élet lüktet és az olvasó a szavak életében részt vesz a maga életével. Sokáig nem tudja, mi az, ami annyira fogva tartja a figyelmét. Az író művészete, mesemondó lendülete, a belőle halkan szikrázó élet? Ez is, de ennél is inkább a várakozás. Észrevétlenül feszülni kezd a figyelme, egyre erősebben feszülni. Ekkora elektromossággal telült levegőben valaminek végül ki kell sülnie. A rémes gyilkolás mégis teljesen váratlanul éri. Semmi sem készítette elő reá. Az író semmivel sem sejttette, hogy Édes Annában bestiális indulatok szunnyadnak. Ilyen előkészítetlenül, ilyen váratlanul csak a végzet csap szét az emberi sorsok között. A végzetnek olyanféle rettenetes zúgását érzi az olvasó, mint Móricz Zsigmond «Szegény emberek»-jében. Elkábulva teszi le a könyvet és néz maga elé.
Itt, úgy látszik, - gondolja magában - egyébről is, többről is van szó, mint egy kis cselédlány tragédiájáról. Ez a személytelen Édes Anna és személytelen környezete: az Attila-utcai egész kis ház és benne minden lakója, a sok ember, ki mind emberformájú, de azért valójában csak a maga tipusának megszemélyesítője; s a históriai adatokkal megszínesített kor, melynek minden eseményecskéje olyan jó ismerősünk, mint akár az emberek, kiket az író benne mozgat - az egész korrajz is személytelen és időtlen. Szimboluma valami ősinek és valami öröknek. Az egész életnek, melyben egymás iránt olyan közömbösen forognak az emberek; a társadalmi megoszlások fonákságának, annak, amit szaknyelven osztálykülönbségnek, osztálygőgnek, osztályneheztelésnek, osztálygyűlöletnek és osztálybosszúnak neveznek. És szimboluma talán egy históriai korszaknak is, melynek szereplői olyanok voltak, mint Kosztolányi e regényének mellékalakjai, ugyanazokat a jelszavakat lobogtatták és alapjában époly közömbösen mentek el minden ideál mellett, mint azok.
Az olvasó végül megdöbbenve eszmél rá, hogy ebben a könyvben a végzet dübörgését hallotta, a vaslovagét, ki síri hazájából kikelt és az emberek közé lépett. És ahová letette nehéz lábát, ott emberi életek és emberi sorsok törtek össze.
Régen csukott be az olvasó olyan megrendülten könyvet, mint Kosztolányi Dezsőnek ezt a regényét. És régen mozdult meg benne annyi, mint e könyv elolvasása után. Régen érezte magát a világegyetem nagy gondolatáramainak, az örök gondolatvonulatoknak annyira a közelségében.