Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám
A mai ember élete vaktában botorkálás: így látja Wells, a jövő logikus álmodója. És ezt a kort, mely úgy feszül hatalmas szellemén, mint a szűkreszabott ruha, a Zürzavarok korának nevezi.
Néha találomra bepillantok ebbe a káoszba és homályosan felmerül előttem egy-egy Forma, mely már születni kezd.
A valóság mindig túlságosan elégedett önmagával. Milyen kevesen - költők és hóbortosak - ütköznek meg azon, hogy az
Egyike azoknak a «természetes» dolgoknak, melyek kissé tapintatlan elemzés alatt ledobják természetes színüket és kérdések sorát vetik felszínre.
Mi egyéb a mai ember élete, mint önmagának szertelen tékozlása? ezt a percet eladod a következőért - azt mindjárt, maradéktalanul tovább adod: a rákövetkezőt kapod cserébe (már kettőt adtál egyért!). És végül, valamennyit odaadtad az utolsóért, mely kezeid közt az ismeretlenbe vész el.
Ez így volt az élet teremtése óta - hallom emlegetni - a mult elröpül, visszahozhatatlanul; induktív törvény, de pontos, mint a halál.
Ilyen fajtájú dogmákon is keresztüllép az idő. A társadalom multja egyre frissebb szinekkel lép a társadalom öntudatába; Schliemanntól Wellsig lázas munka folyik, az emberiség életútjának felmérése. Ez a munka akkor fejeződik be, ha majd a jövő iskolájában fehér lapra vetítik a catalaunumi harcokat; úgy, amint azok bizonyíthatóan lefolytak. És amikor őskorszakok buja növényeinek visszahozott illatát érzékelhetik a boldoggá fejlett emberi érzékek.
*
Egyelőre elénk kínálkozik a kérdés: hogyan állunk az egyéni életek történetével? Mindaz, ami a gyermek életmenetéből az ifjúnak, a férfiből az agg számára éber marad, elenyészően csekély. Annyi, amennyire az ember éppen visszaemlékezik: érzelmileg erősen ható vagy úgynevezett «fontos» életváltozások, csapások, fordulatok és szenvedélyek halvány nyomai; néhány fénykép, mások levelei, naplójegyzetek. Semmi olyan, amit a mult, az élet megőrzésének lehetne nevezni.
És mégis, mindnyájan megőrizzük saját életünk hiánytalan történetét. Nem a valóságos életviszonyokat, természetesen, ez lehetetlen és céltalan is - hanem mindannak a benyomását, lelki képét, amiben a környezet ránk hatott, amiben reagáltunk s aztán visszahatottunk a környezetre: a milieu külső változásait, gondolatainkat és tetteinket.
Ritka ember gondol arra (pedig egyike az első és ránézve döntő tényeknek), hogy élete minden pillanatában az események, formaváltozások, testi és lelki alakulások, egy összefüggő láncolatának végpontjában áll és, úgy, ahogy van, azok összességét reprezentálja. Holott ezt az egész láncolatot - élete külső és belső lefolyását, mindent, ami idegrendszerén át megnyilvánult - ott őrzi agyveleje a «tudattalan» óriási arzenáljában, zsúfoltan és rendezetlenül.
Ebből a rengeteg lomtárból - a születésünk és jelenünk közt elfolyt valóság összes emlékeiből - csak egyet-mást, nagyritkán, elszórtan és szabálytalanul emelünk ki az öntudat világára.
*
A multat nem hozhatjuk vissza, de megjeleníthetjük (mily finoman utal a nyelv a multból jelent formáló tevékenységre!). Csak meg kell találnunk a módot ahhoz, hogy az öntudatlan lélekben feltorlódott emlékkincset felhasználhassuk, hogy elmult élete emlékeiből mindenki annyit és azt emelhesse öntudatába, amit akar. Valóra ébreszteni azt a különös és még tartalmatlan szólásmódot, mely úgy hangzik; hogy egy élet, magunké vagy másoké, nyitott könyvként hever előttünk.
Mindeddig kár volt ilyesmiről szólni. Az életemlékek elmerülése valami egyetemes sötét háttérbe, bevégzett dolognak tünt. Azokra az eseményekre, képekre és mozdulatokra, melyek csak hangulatilag hatottak - s ez az élet összes «közömbös»-nek mondott dolgaira érvényes - ritkán emlékszik vissza az ember. Valami természetes kiválasztódás megy végbe összes, a külső életet tükröző élményeink között. Nagy részük a «tudattalan»-ba sűlyed, csak egyesek - mindenesetre az életfejlődés céljára legfontosabbak - tapadnak tovább is az öntudathoz.
Fel kell vetnem határozottan a kérdést: hogy a feledésbe merült (nem végleg megsemmisült, csak látszólag hozzáférhetetlenné vált), nagyrészt «közömbös» életemlékek végkép való eltünése és holt anyagként az agyban való tömörítése célszerű, szükséges és meg nem változtatható tény-e? Nem volna-e lehető a közömbösnek és értéktelennek tartott, de valójában mindig hangulattelt életemlékek nagy tömegeinek az egyén, társaság és kultúra javára hasznát venni?
*
Az első, kiméletlen ellenvetést - hogy mindez érdektelen, mivel puszta teória volt és marad - szeretném mindjárt gyöngíteni azzal, hogy rámutatok esetekre, ahol rendes körülmények között eltemetett emlékeket ma is mesterségesen felhoznak az öntudat világára.
A rendszeres memorizálás, amire naplók és önéletírások szerzői gyakran kényszerülnek - látszólag haszontalan részletek, régi, feledésbe ment impressziók tömegét hozza napfényre.
A fényképező technika olcsóbbá, tehát népszerűbbé válása divatossá tette az úgynevezett fénykép-napló használatát. Az emberek sorozatos felvételeket készítenek mindennapos életük epizódjairól. E sorozatok hathatósan elősegítik egy-egy életszak történetének minden apró és finom részletére való visszaemlékezést.
Művészek és költők, termő munkájuk közben, sokszor élnek tudattalan élménykincsből felhozott, gyökérvesztett életmomentumoknak hangulati érzékeltetésével.
A freudi pszichoanalizis lélekgyógyító módszere «lefojtott» élménycsoportoknak módszeres öntudatra emelésével dolgozik.
Végül, hogy visszatérjünk a praktikus élethez, filmező vállalatok alakulnak gazdag emberek életfolyásának kellő üzleti haszon mellett való megrögzítésére. Egy-egy híresség életének számtalan mozzanata örökítődik meg riporteri feljegyzésekben, fényképeken, vásznon, sőt hangfelvevő lemezeken is.
Mindez összefüggő és rokon jelenség; tünetek, melyek az egyéni életek történetének egyre kiterjedtebb felhasználása és megőrzése felé mutatnak. És kellően bizonyítják, hogy az imént felvetett kérdés nem lóg a levegőben, sőt hogy az alapjában véve nem is új. Csak eddigi, szándéktalan és tervtelen kezdéseket próbál nagyobb koncepciójú rendszerbe illeszteni.
*
Foglalkozhatunk tehát a messzebb eső konzekvenciákkal. Mindenekelőtt mit jelentene az egyénre nézve az összes életmozzanatok folytonos és a lehetőségig hézagtalan felgyüjtése, - a rendszeres visszaemlékezés és az elmult élet mindenkor való könnyű, gyors és aprólékos áttekintése céljára?
Nem áll az, hogy mindazt, ami érdekes volt, megőrzi az emlékezet és csak az megy feledésbe, ami mellékes járuléka az életviszonyoknak. Amint a modern iparban egyre fontosabb szerep jut a régebben haszontalannak tekintett hulladékok feldolgozásának, éppen úgy megtalálják lassankint a lelki élet hulladékai - gazdag hulladékok! - számára is a termékeny felhasználás módjait. Az ökonómia elvének mind teljesebb érvényesülése nemcsak gazdasági, hanem egyetemes élettörvény.
A hétköznapokra való visszaemlékezés, ha módszeressé bővül, egészen új lelki formálódások alapját vetheti meg. Mindenekelőtt: összegyüjti, felszínre hozza az emlékezés finom hangulatainak légióját, emóciókat szórva szét az emberek között, amelyeket eddig csak kivételes, művészi hajlamú lények éltek át és éreztettek. A hangulatélet gazdagsága átlagembernél is rendkívüli módon megnövekedhetik. Hiszen életünk bármelyik, halkan és szintelenül elfolyt mozzanata, ha az emlékezésben felújul, sajátságos hangulatköntösbe burkolózik. Az élmények minden, kicsiny és nagy csoportjának megvan a maga hangulati szinezete, melyet az életérdekek háttérbe szorítanak akkor, amikor az élmények aktuálisan vannak jelen bennünk; de ez a hangulati szín kristályos tisztaságában jelen meg akkor, ha az élményeket az elfeledés egy periódusa után idézzük fel.
Mindenki ismeri az emlékezés gyönyörét - a finom szenzációt, mellyel elfog a mult és néha ismeretlen mámorba ringat. Zenei motívumoknak, dallamtöredékeknek jellemző szerepe van itt - hozzátapadnak az életmozzanatok tömegeihez, egész életszakaszokhoz; s ha felmerülnek, gyöngéd élvezet kíséretében mindent magukkal hozhatnak az öntudatba. Milyen zsibbasztó érdekességgel hat ránk egy-egy rég elfelejtett arc, ha újra feltűnik, hogy megragad minden illat, vagy akár bűz - ha a mult egy letört darabját képes magával hozni!
Talán a gyönyörök egy új, ma alig ismert osztályát formálhatjuk meg azáltal, hogy az egyéni élet elhagyott útjait emlék-kövekből kiépítjük. És felkínálhatjuk azt az öregkor felderítésére, friss érzelmi tónusokkal való átfestésére.
A saját életünk anyagában való buvárkodás - ezer apró szál kibogozása s az életépület lelki újraépítése: felemelő foglalkozás, mely az előrehaladott években különös jelentőséget nyer. Egyetlen emberélet végtelen sok alkalmat nyujt a kutatásra és elmélkedésre. Ez a kutatás legfőbb forrása lenne az igazi élettapasztalatnak és életbölcsességnek: amit meséink után manapság, valljuk meg, legtöbbször hiába keresünk az öregség kíséretében.
Az aggok, most is, szemlélődnek és emlékeznek. De mindaz, az életmegőrzés mai primitív fokánál csak bágyadt keresés, találomra való szedegetés a tudat alá halmozott kincsek óriási tárából. Rendezetlen emlékek felvillanása - botorkálás néhány levél és fénykép roncsai között. Az öreg ember emlékezési ösztönének teljes kiélési lehetőséget kell nyujtani. S ezt éppen azáltal valósíthatjuk meg, hogy módot adunk neki élete történetének betekintésére, leolvasására a bölcső napjaitól egészen az életpihenés borús-csendes szakáig.
De az érettkorú és már a fiatal ember részére is az élettartalom rendszeres felgyüjtése fokozott érzelmi élés és gazdagodás forrása. Akár egész életkorszakot fest egy-egy melódia határkövén maga elé, akár felbontja azt ezer boldog, fáradt vagy borús perc hangulat-nuanszaira; emóciókat ismer meg, melyek eddig csak egyesek termékeny fantáziáját jutalmazták (aminthogy a kiemelkedő szellemek átélései mindig azok, amelyek évszázadok mulva a tömegegyénben is megvalósulnak).
*
A rendszeres életőrzés új ígéretei közül találomra választok ki még egyet: az életkritikát.
Mint minden kultúrtervnek, ennek gyökereit is megtaláljuk a multban és jelenben. Egyéni sorsok és regények hőseitől halljuk: elhibáztam az életemet - az élet mostoha volt hozzám - jól rendezte be az életét. Hasonló utalást rejt ez a mondás: új életet kezd. Minden új életet kezdő kimondja a maga csöndes vagy hangos kritikáját elfolyt élete fölött.
Elmult dolgokat más lélekkel nézünk, mint a ma aktualitásait. Nagy távlatok halványabb, de egyetemesebb képet formálnak: rajta van ezen a képen a «tudattalan» alkotó munkájának nyoma is. Ezért a gyakori visszatekintés az önkritikára való hajlamot erősíti.
Az életbírálat jelentősége akkor lép éles világításba, ha a tömegben jelenik meg - és nem elszórtan, hanem mint a magasabb önfejlesztés eszköze. Amikor majd az embernek saját életmenete fölött gyakorolt kritikája megszokottá válik - ha már a gyermek tudni fogja, hogy mindazt, amit a jelen pontjáig tapasztalt, szenvedett és élvezett, vélt és cselekedett, folyton ellenőrízni és bírálni kell, akkor az
Az ember pedig, aki élettervet alkot, életrendezést és életkritikát gyakorol : az új ember, a felsőbbrendű ember.
*
Feltéve, hogy az életmegőrzés, az emlékkapcsok és asszociációs támpontok felgyűjtése kellő gonddal történik, úgy az élet vége felé lehetővé válik a teljes emlékkincs fokozatos felébresztése. Ez persze jórészt csak közvetve, eszmetársítással, emlékeztető jelek útján történik; csak kisebb részben közvetlen érzékeltetéssel. Ha azonban sikerül, úgy ez annyit jelent, hogy az emberi élet
Talán méltó jutalma volna ez az élet erőfeszítésének és az egyéni lét természetes tetőződése, melyben az élet a halál előtt mint
(Ma, alig érzünk valami közösséget a férfival, az ifjúval és a gyermekkel, aki
Hogy mit cselekszik az egyetemes fejlődés szolgálatában az, aki az egyéni életek idői megszervezésén munkálkodik, egy más kor távlatából lehet majd csak értékelni. Hogy azonban ez az egység a világfejlődés egyik, nem is nagyon távoli, célja, azt belátja mindenki, aki megszokta a dolgok nyilvánulásait az evolució modern szemüvegén át nézni. Kétségtelen, hogy a társadalom élete -minden emberi társaságé - egyéni életekből felépülő működési organizmus. A társas életnek természetes eleme az individuális élet: mint a társaságnak az egyén. Ha tehát minden egyéni életet magában zárt, tömör egésszé tudunk formálni, ezáltal tán új, értékesebb alapot vetünk a
*
Közbevetőleg: ha az úgynevezett közönyös életmozzanatokat erősebb figyelem éri, megindulhat (szerintem előbb-utóbb szükségszerűen) az egyetemes lélekfejlődés egy új irányulása: az élet úgynevezett közönbös tartalmának fokozott érzelmi értékelése felé.
Mellőzöm ennek a fogalomnak messzebb menő elemzését. De hogy az olvasó világosan lássa, mit gondolok, gondoljon vissza a gyermekkorra, amikor mindent vagy úgyszólván mindent
Nemcsak egységformálást nyújt az élettartalom módszeres felgyűjtése, hanem talán egy, az élet közvetlen mélyeibe nyúló eredményt is: az élettartam kedvezőbb megítélését.
Pszichológiai törvény, hogy egy átélt időszakot, utólag, annál hosszabbnak érzünk, minél több részletre, mozzanatra tudunk belőle visszaemlékezni. A ma kultúrembere ha megöregszik, láttuk, csak emléktorzókat produkál. Tegyük fel azonban, hogy az emlékek szegényes káosza helyett, melyben fontos események, derűs és sötét epizódok tolakodón és fegyelem nélkül keverednek - miniatürösen felrajzolhatja életét és felrakhatja rá az összes színeket; akkor egy valamiképpen
Ime, egy módja az élet pszichológiai - nem időbeli, mégis tényleges - meghosszabbításának. Korunk emberének a halál előtt való, nézetem szerint
Érzem és tudom, hogy az élet meghosszabbítását ezen az úton kell keresni; nem mirígyek átültetésével és hasonlókkal. Hogy az ember rövidnek látja az életet, ennek elvileg legalább is kétféle oka lehet. Vagy tényleg rövid az számára; vagy valami lelki alaphiba rejlik mindnyájunkban, ami az élettartam
Ma még az élet nem tud lezárulni, csak mesterkélten és erőszakosan. Az elmúlás értelmének és jogosságának átérzése s a vele való megbékülés, talán legszebb ajándéka volna mindannak az újnak, amit az életmegőrzés nyujtana számunkra. Hiszen az ösztönös demonstrációt a halál ellen csak az öntudat egy új fegyverével nyomhatjuk el. És az öntudat sok ily fegyvert rejteget még részünkre.
*
Ez a kis tanulmány nem ad gyakorlati tervezetet, vagy valami kézenfekvő javaslatot. Alig több, mint egy a kultúra rendezetlen mélyeiről feltörő mozgalom első kezdeteinek regisztrálása. Ma legfeljebb irányt jelölhet és később is csak lépésről-lépésre haladhat előre.
Állandó, bár kifelé egyre lazuló korlát itt az életmegőrző technikák pillanatnyi állása.
Kultúránk egyelőre csak a látható formák, a hangok és - lelki oldalon - a gondolatok megőrzésére rendelkezik mechanikai és gépi módszerekkel. Állandó formákat fényképen és művészi ábrázoláson, formaváltozásokat filmen rögzítünk meg. Hangok felvételére fonográf-lemezek és, később talán, elektrómagnetikus dróttekercsek szolgálnak. Gondolatok tartós felrögzítésére már évezredek óta rendelkezünk az
Emellett a már meglevő módszerek között is különleges szempontunkból erős rostálás kívánatos. A hangíró lemezek és mozgóképfelvevő készülékek használata még sokáig drága és nehézkes marad. Époly nehézkes a kézírás is, lassúsága miatt.
Jelen formájában talán csak a fényképezés meg a naplóvezetés az, amivel már mai nap megpróbálkozhatunk a rendszeres életmegőrzés irányában. S minthogy a fénykép az életmozzanatok legkifejezőbb, optikai oldalát képes reprodukálni, ez legalább annyit jelent, hogy a gyakorlati felkészülésnek kézzelfogható eszközei állnak már rendelkezésre. Ezenfelül céltudatosan felhasználhatjuk a zene melódiáinak emlékidéző és emlékgyűjtő képességét. Ha nem hangzanék, ma még, nagyon is furcsán, azt mondanám, minden ember gondosan őrízze meg, papíron vagy lemezen, az összes dallamokat és egyéb zenei motívumokat, melyek valaha jelentettek ránézve valamit az életben.
Ne felejtsük azt sem, hogy az
Bizonyos, hogy azok, akik a kellő anyagi feltételeket nem nélkülözik, máris energikus kísérletet tehetnek az élet megtervezése, kritikai organizációja, lelki kitöltése és egységes lezárása felé. Csak kevesen, a magasabb csúcsokon levők, jöhetnek ma a terv gyakorlati kivitelénél számításba, Ezért az egyelőre nem a nagy tömegek ügye, hanem azoké a vagyonos keveseké, akik a fent megrajzolt kultúrterv mögött rejtőző nagyszabású
A többi a jövő feladata. Ízek, illatok, sőt tapintási minőségek megrögzítése, újrajelenítése, bármily messze essék még a manap reálisnak nevezett fantáziától is: kétségkivül az
Vannak azután momentumok, sokkal közelebb esők.
Ma ugyanannak az embernek, aki felvevőkészülékkel kezében róná végig az utcákat, közfeltűnés miatt a hatóságokkal gyűlne meg a baja. Egy későbbi generációt már el tudok képzelni, amint valami, övére erősített, fényrögzítő gépecskével (és, mellesleg, rádió-felvevővel) járja hétköznapi útjait is; amint egy futó gombnyomással megörökít minden figyelmet keltő mozzanatot, mindent, ami kikívánkozik az elmúlt dolgok temetőjéből, abból a mérhetetlen birodalomból, melyet a Világ Tudattalanjának lehetne nevezni. - Egy-egy gombnyomás, vagy kis fogantyú elfordítása; parányi dolgok, melyek gyakorlatilag időt nem fogyasztanak és nem térítik el az egyén figyelmét a dolgok folyásától.
Hogy a pedagógia miféle új szókat mondhat ki ebben a kérdésben, - hogy mit jelentene a gyermekeknek rendes naplóvitelre és életkritika gyakorlására való szoktatása meg egyéb, teóriában könnyen bővíthető, de a prakszist visszadöbbentő javaslatok: - annak megvitatása rosszul illenék utópiám keretei közé.
A szülőkre, ezen a ponton, érdekes és fontos feladatok várnak. Fejletlen gyermeki öntudatunk időszakát, a legboldogabb, mert gondolattalan kort, nem őrízhetjük meg magunk. Természetes támaszai, a szülők segélyével elérheti a modern ember, hogy gyermekéveinek egypár szegényes emlékmaradványát tisztult benyomások rendszere váltsa fel. Jelszavam rövid és világos: fényképezd gyermekeidet! Ami alatt nem évente történő «családi fotografiák» értendők, hanem az életterv és életbírálat magasabb szempontjai által irányított rendszeres optikai kontroll.
Gyermekeinknél már ma is eléggé teljes kísérletet hajthatunk végre, ha azt korán kezdjük. Talán az eredmény be fogja igazolni azt a hitemet, hogy az egyéni élet szüntelen
Nem mellőzhetek itt egy másik meggondolást, mely az életmegőrzés tervének szociálpszichológiai kihatásait esetleges új irányban mutatja.
Az úgynevezett tudattalan lelki élet nagy részét éppen azok az élménytömegek alkotják, melyeket az életgyűjtés révén szakadatlanul felszínre hozni, tudatossá tenni törekszünk. Míg egyrészt a tudatos lelki élet ezt az új terhet könnyű szerrel venné át, viszont a tudattalan benyomásrendszer nagy mértékben
Nem adok a probléma rajzának formai lezárást. S ezzel is éreztetni kívánom, hogy azt pillanatfelvételben akartam csak megrögzíteni: úgy, amint az a kultúrfejlődés mai szakán, differenciálatlanul, gyámoltalanul és ígéretekkel telten, elénk tárul.