Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / ·
Nem tudom, mi lehetett az oka, dacára annak, hogy rendületlenül írtam újabb verseket, sőt több dolgom már nyomtatásban is megjelent, még mindig semmit sem küldtem be a Népszavának. Lehet, hogy ez az én megkülönböztetett tiszteletem volt a lap iránt, lehet, hogy ez egy rosszul értelmezett rátartiság volt tőlem azokkal szemben, akiket az összes szerkesztőségek közül a legközelebb állóknak tudtam magamhoz. Az ismerőseim kitartóan biztattak, hogy küldjek be valamit és végre rászántam magam. Izgatottan vártuk az eredményt.
- Biztosan közölni fogják - mondta a Klára. - Hiszen te már egy ismert költő vagy.
Én nem voltam ilyen biztos a dolgomban. Úgy tettem, mintha ez egész közömbös lenne a részemre, magamban azonban izgatottan szűköltem, legjobban szerettem volna az ügyet elfeledtetni. Vagy három hét mulva megkaptam az üzenetet. A lap szerkesztői üzeneteinek volt egy része, ahol:
S néha a Máriánál írtam s néha meleg, főtt húsokat vacsoráztam nála. Olyan lázadozó természetű jó szolgáló volt ez a lány. Ha valahol rosszul éreztem magam, ha valamiben elfáradtam, elmentem hozzá és fentartás nélkül enyém volt az asztala és ágya. Szerelem volt ez? Nem. Még annyira se jutottunk, hogy tegeződtünk volna. A szegénységünk és kitagadottságunk vezetett el bennünket egymáshoz s egy a természetünkből eredő szolidaritás tartott bennünket össze. Ha elmentem tőle, elfelejtettem, nem voltak érte élő érzéseim és gondolataim. A másik asszonnyal egész máskép voltam. Úgy éreztem, hogy hozzá még a szolidaritás se köt, mégis gyerekesen félszeggé és megmagyarázhatatlanul izgatottá lettem, ha mellé kerültem. Máriához majdnem mindig kettesben mentünk el Gödrössel. Ő ide járt a díványra aludni.
Egyszer reggel Máriától jövet elhatároztuk, hogy meglátogatjuk Jolánt. Korán volt még, az egész családot otthon találtuk. Az asszony két öccse felöltözötten munkába készülődött, de ő még feküdt, beteg volt. Úgy tett, mintha meglepődött volna korai látogatásunkon, de mégsem tudta eltitkolni, hogy mennyire jól esik neki a jelenlétünk.
- Hol voltatok? - kérdezte.
- A Hegedüsnél.
Gödrös mindjárt hozzátoldta:
- Ittunk, barátom! Nagyszerűen muriztunk egész éjjel, még most is alig látok.
Valószínűleg minden különösebb tendencia nélkül, csak úgy szokásból mondta ezt, én átvettem s anélkül, hogy előzőleg összebeszéltünk volna, hazudoztunk össze-vissza s játszottuk a mámoros embert.
Az asszony öccsei csakúgy félvállról szóltak hozzánk néhány szót s aztán elmentek. Jó munkában voltak ezek a fiúk, tele voltak az urat pózoló munkás ember szimpla finomkodásaival és gőgjével, nagyon lenézően bántak velünk. De fontos volt, hogy mégis csak nekik dudál a gyár, el kellett menniök s mi ott maradhattunk az asszonnyal. Az anyja tipegve járt ki a konyhába és vissza a szobába, szeretett volna mindent szemmel kísérni és nem mert ránk nézni.
Egészen jól játszottuk a szerepünket. Gödrös leült az asztalra, én pedig észrevétlenül letelepedtem az asszony ágyára és úgy tettem, mintha a fejemet fájdítanám.
- Neked mi bajod van? - kérdeztem.
- Talán a tüdőm - mondta. - A gyárban savakkal égetjük rá a számokat a lámpákra s ezek a gőzök megeszik a tüdőmet.
A takaró gyűrődésein át láttam, amint össze van gömbölyödve, elképzeltem a fekvő test csalogató formáit és láttam a mereven szabályos és szinte vértelenül sápadt arcát. Sohase szerettem az erős, nagytestű asszonyokat. Már észre kellett vennem, hogy a nálamnál gyöngébb testűek és puhább természetűek voltak azok, akik magukhoz tudtak vonzani. Megsimítottam a homlokát s egészen máskép, mint ahogyan azt a Máriánál szoktam. Melegség és jóság volt a kezemben.
Átfogta a nyakam és odahúzott magához a párnára.
- Majd meglátod, Kasi, hogy meghalok.
- Majd egyszer - mondtam és odabujtam hozzá s a kezeim, mintha külön életre keltek volna, kezdtek elnyújtózkodni tőlem.
- Maradj - mondta. - Maradj békével - s nem engedett magához nyúlni.
Sokáig vergődtem ott az ágyra dűlten s már valóban részeg voltam kicsit. Később felöltözött és elmentünk sétálni.
Gyorsan és könnyen úsztak el fölöttem a napok. Ismertem munkásokat, akik belebetegedtek a heti egynapi pihenőbe. Hat napig dolgoztak keserűség és panasz nélkül s az egy szabad vasárnap testben és lélekben tönkretette őket. Egész nap mosdatlanul heverésztek vagy ittak és kártyáztak és várták a hétfő reggelt, ami megváltja őket önmaguktól. Én nem voltam terhére magamnak. Különös élvezettel használtam ki azt a kis világot, amiben éltem. Mintha a kamaszkor második szakaszát kezdtem volna meg. Semmi sem riasztott el terveim keresztülvitelétől s úgy éreztem, minden csak miattam és értem való. Intenzív nemi életet éltem. De nem szaladtam a nők után. Az egész fiatalságom lezajlott anélkül, hogy valakinek halálos szerelemmel udvaroltam volna.
Így lett az enyém a sápadt és szép fiatalasszony is.
Már hetek óta pajtáskodtunk, de azóta a reggel óta, hogy a vánkosán hevertem, egyáltalában nem közeledtem hozzá meghódító szándékkal. Hármasban csavarogtunk, tréfálkoztunk s az alkalom se volt meg ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
Egyszer megkérdezte:
- Mért hozod mindig magaddal Gólit? Hidd el, hogy nélküle is el tudnánk lenni egy-egy órára.
- Hadd csak, jó gyerek az öreg! - mondtam, de magamban mégis gondolkodni kezdtem, mért is jár ő mindig velem a Máriához és ide is. Furcsa teremtés, rámcsimpeszkedik, ha az asszonyhoz megyek, de a saját részére még soha se próbált meg semmit elérni. Mintha az árnyékom lett volna. Közömbös, szinte testetlen volt. Az én dolgaimat tehát nem zavarta. A Jolánnak sikerült mégis úgy játszania, hogy egyszer kettesben maradtunk.
Hétköznap este volt. Az utcán csavarogtunk karonfogva, tréfálkoztunk, nevetgéltünk, megálltunk a kivilágított üzletek előtt és csibészkedtünk, mint az utcai kamaszok.
Egy ócska suszter-bolt előtt álltunk s hangosan, föltűnő pózban csodálkoztam a kirakatba állított holmik fölött.
- Nézd meg, milyen gyönyörű - szónokoltam -, hát ilyen nagyszerű cipőket sohasem láttam s ha jobban megnézi az ember, piskótából meg sürgönyoszlopból vannak csinálva.
Az asszony cincogott és köhécselt a visszafojtott nevetéstől.
- Nézd csak, nézd, az orrán kijön az elefánt, úgy néz ki, mintha bársonyból lenne és az egész csak hat koronába kerül.
Mikor már elég bámészkodó gyűlt körénk, megfontoltan azt mondtam:
- Légy nyugodt, barátom, holnap az egész boltot megveszem - s vitatkozva szépen tovább léptünk. Sokáig csináltuk ezt a játékot, egyik üzlettől a másikhoz vándoroltunk s végre az utca végére értünk.
Még mindig nevetgélve mentünk tovább, ki a határba. A temető mellett haladtunk el valami töltésen. Senki nem járt erre. Csillagos volt az ég, a koratavaszi szél erősen egymáshoz bujtatott bennünket.
Nem akartam semmit, nem gondoltam semmire.
- Tudod mit! - mondta az asszony váratlanul és megállt, hogy a szemeimbe lásson - te az én szeretőm leszel!
- Jó! - válaszoltam olyan egyszerűen, mintha azt mondtam volna: káposzta.
- Tudnál te szeretni engem?
- Mért ne?
Mentünk pár lépést, aztán megint megállított. Átfogta a nyakamat és megcsókolt hosszan, hosszan.
- Jól van - mondta még egyszer - a szeretőm leszel...
Nem is válaszoltam. Együgyű vicceket mondtam, nem tudtam magam beletalálni a helyzetbe. Az ilyen lehetőségre igazán nem gondoltam. Úgy indultunk el, mint a pajtások s most csakúgy egyszerűen kinevezett a szeretőjének. Nem tudtam egészen komolyan venni a dolgot. Féltem tőle, hogy az egész csak egy vakmerő asszonyi tréfa, nagyon flegmatikusan viselkedtem.
Nagy kerülővel a Fő-út kezdetéhez értünk. Erre sem voltak emberek. Éreztem, hogy lehet velem még valami célja, valósággal kötélen vezetett maga mellett. Közömbös dolgokról fecsegtünk. Hirtelen megálltunk.
- Csukd be a szemed és találd ki, mi az a ház, ahol most állunk?
Körülnéztem és azt mondtam:
- Egy szálloda.
Csöndesen nevetett.
- Nem igaz! Ez a pokol. Be mernél ide jönni velem?
Én is nevettem és nem válaszoltam.
- No, csöngess be, ha van bátorságod.
- Nem, én nem csöngetek.
Még mindig nevetett:
- Nem mersz bejönni?
- Nekem nincs egy vasam se - mondtam végre.
- Nekem van.
Egy pillanatig tétováztam.
- Csöngessek?
- Csöngess!
A portás beeresztett bennünket, fölírta a nevünket és az asszony kifizette a szoba árát.
Forró, ízes és emlékezetes éjszaka volt ez.
Reggel, hogy hazafelé mentünk, nézegettük egymást a szürkületben. Szürkék és ijesztően karikásszeműek voltunk.
Ezentúl gyakran eljártunk a pokolba, de azért a Máriáról se feledkeztem meg egészen. Csütörtökön esténként nála aludtam. Az egyik nő tudott a másikáról, de csak könnyű, távoli célzásokban emlékeztek meg egymásról. Én is csak tréfálkoztam fölötte, ha ez szóba jött. Semmi titkolni valót nem láttam a dologban. Boldogan éltünk, mért kellett volna ide valami elszomorító okoskodás? Hiszen nem ígértünk mi egymásnak semmit és nem is vártunk egymástól semmit. Úgy voltunk jók és egymásnak valók, ahogyan voltunk. És egyre inkább összeszoktunk, hatottunk egymásra elveinkkel és szokásainkkal.
Jolán, aki eddig mintaképe lehetett volna a takaros, kispolgári asszonynak, egy napon azzal lepett meg, hogy levágatta a haját. Nagy családi megbotránkozások következtek, de őt nem lehetett többé visszapörölni a szalagokkal föltornyozott kalap alá és a vak, négy fal közé. De ez a szokatlan frizura az uccát se hagyta békességben, ha együtt mentünk valahová, a kültelki emberek megfordultak utánunk s a gyerekek utánunk küldtek egy-egy kődarabot. Később a Gödrös is kecskeszakállat növesztett s mint valami megszelidített Lucifer élt közöttünk a vörös pamaccsal az állán. Kétségtelenül Újpest és Angyalföld legkülönlegesebb figurái voltunk.
Az asszonynak sem ízlett már a gyárbajárás. Később ki is maradt a munkából s egy festő ismerősünk Gödrössel együtt beajánlotta modellnek. Gödröst Judásnak, őt pedig Krisztusnak állították be az epreskerti akadémián. Most már ő is egészen közénk tartozott. Együtt jártunk be az egyletbe és együtt jártunk be a kávéházba. Itt, ahol akadtak hozzánk hasonló alakok, jól éreztük magunkat, de az egyletben alig is álltak velünk szóba. De hiszen milyen tág és sokszinűen boldogító volt körülöttünk a világ. A buta, szemforgató embereken kívül még voltak nagyszerű könyvek, regények és versek és mi összehangoltan és értelmesen tudtunk együttélni a könyvekkel.
A szabók egyik csoportjának a matinéján, ahol Kosztolányi is felolvasott, kezembe került a költő “Négy fal között" című verseskönyve. Eddig alig éreztem valamit ez iránt az író iránt. De most, hogy a “Ballatorhoz" című versét elolvastam, megváltozott róla a véleményem. Erős és komoly vers volt ez. Később a magyar szonettek sorozatban is találtam olyant, ami tetszett nekem. A könyv újabb vitaanyagot adott elénk és sokáig foglalkoztunk ezzel a részünkre újonnan felfedezett költővel.
De mégis Ady, ő volt a legnagyobb mind között.
Egyik este nagy disputa közben azt mondta a Jolán:
- Lássátok, fiúk, ha én nektek lennék, elmennék Párisba. Ott mégis csak más élet lehet, mint nálunk.
Megindult a szabad és vakmerő fantáziálás.
- Páris. Páris.
- Embersűrű gigászi vadon - szavalta a Gödrös s a vörös kecskeszakálla lobogott az éjszakában.
- Menjetek fiúk - mondta az asszony újra. - Aztán írjatok és én is elmegyek utánatok.
Már nem volt mit okoskodnunk.
- Elmegyünk! - mondtam. - Aztán írunk és te is jöhetsz.
A Gödrös gyerekesen lelkesedett.
- Holnap elindulunk.
Ennyi volt az egész.
S másnap délben hármasban kimentünk a hajóállomáshoz. Csomagok nélkül és minden nélkül. Nyolcvanhárom krajcár volt a zsebemben.
Jegyet váltottunk Pozsonyig - úgy határoztunk, hogy onnan aztán gyalog megyünk tovább.
Elbúcsúztunk az asszonytól, aki a Gödröst is megcsókolta. A hajóból integettünk és kiabáltunk ki a partra. Úgy láttuk, hogy sír.
Aztán harangoztak és sípoltak és a hajó lomha, nehézkes mozgással megindult velünk a Dunán fölfelé.
Csütörtök délután 6 óra volt.