Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / ·
Elérkeztünk a sztrájkig. Ki tudta volna, hogy elbukunk-e, vagy győzni fogunk? A sztrájktanyán jó volt a hangulat. A lányok boldogok voltak ebben a szabadságban, táncoltak és viháncoltak, hiszen ők úgy gondolták ezt a véresen komoly küzdelmet, hogy nekik csak mulatniok kell s ha egyszer majd rászánják magukat, hogy visszamenjenek a gyárba, akkor már meglesz a kevesebb munkaidő és a nagyszerű bérjavítás.
Persze, hogy nem így történtek a dolgok.
A sztrájkot kilencven százalékban letörték, a bizalmiakat kidobták a gyárból s velük együtt a Klárát és engem is.
Ismét benne voltam a munkanélküliségben, a bekövetkezendő nyomorúságok előtt, azzal a különbséggel, hogy most már nem akartam újabb munkát vállalni. Akármilyen nyomorúságot ki állok, de többé nem akarok a satupadhoz visszaállni. Így gondolkodtam: ennivaló majd csak akad otthon valami s a cigarettát és az esetleges kávéházi pénzt is majd előteremti valahonnan az ember. Ha a Kis Károly és a Gödrös megélhetnek már évek óta munka nélkül, mért kellene éppen nekem éhen pusztulnom.
Szörnyű komorsággal kószáltam az utcákon, hittem, aki rámnéz, első pillanatra meglátja a viharfelhőket a fejem körül. Így éldegéltem, mint a rettenetes költő.
Hetenként kétszer-háromszor bementünk a kávéházba, rájöttünk, hogy nem muszáj kávét rendelni, egy vajaskenyér hét krajcárba került csak s ez nagyban előnyére volt pénzügyi helyzetünknek. Időközben asztalról-asztalra vándoroltunk, mindenhol voltak már ismerőseink s ha megéheztünk, óvatosan belenyultunk a kifliskosarakba. Határozottan jó hely volt a Meteor. Ennél talán csak a New-York lehetett jobb, de az kimondottan irodalmi kávéház volt s oda nem mertünk bemenni. Bodrogitól hallottam, voltak odaát költők, akik a diványok alatt aludtak s abból éltek, hogy a tálcákról leemelték a pincérek borravalóit. Mi nem vetemedtünk az ilyesmire, a pincéreket szegény bérmunkásoknak láttuk s mi legalább is annyira szocialisták voltunk, hogy ezeket a szegény ördögöket meg ne lopjuk. Tagadtuk az uralkodó rendszert etikettjével és moráljával együtt, de már élt bennünk egy másik morál, szigorú és következetes törvényei az osztályszolidaritásnak. Ennek az új morálnak a következménye volt az az öntudatlan, az a teóriákkal be nem állított aszkétizmus, amiben most éltem s minden anyagi bajom mellett is jól éltem. Szabad ember voltam a szó, általam elképzelt, legszebb értelmében.
A gyári munkások, ha este bejöttek az Otthonba, fáradtak és életuntak voltak. Én nyugodtan és megelégedetten sakkoztam. A minimálisra redukáltam életem külső gátlásait, megjelenésem fedte belső érzéseimet és elgondolásaimat. Négyen-öten egy kis “bolond" csoportot képeztünk az egyletben és sokszor meggyőződtünk róla, hogy szak- és elvtársaink nem igen szeretnek bennünket. A barátaim mondták, hogy járnak be még néhányan hozzánk hasonló “bolondok" az egyletbe. Egy Nagyné nevű fiatalasszonyt és egy Hegedüs Mária nevű leányt emlegettek. Ezt az utóbbit már én is ismertem. Bizonytalan idős, csúnya kis fekete lány volt, szerette a verseket, roppant hangosan lelkesedett és nagy gesztusokkal kísérte a szavait. Úgy látszatra nem volt semmi szeretni való rajta s engem az orosz regényekben szereplő nihilista nőkre emlékeztetett. Fekete, bozontos szemöldökei alatt mintha állandóan tőröket és bombákat rejtegettek volna a szemei. Sok mindenféle pletykát beszéltek róla az elvtársak s a Nagynéról is, de ki lehetett érezni, hogy a rágalmazó szavak mögött ezeknek a ki nem elégített hímeknek a vágyakozása és irígysége is benne dolgozott.
Az egyik este végre megismertem ezt az asszonyt.
Taggyűlés volt, a zsúfolt teremben alig lehetett észrevenni az érkezőket. A Kis Károly, mint egy elsoványodott fóka nyujtogatta magát a csikorgó ajtó felé. Sohse beszélt úgy, mintha szerelmes lenne az asszonyba, de mégis a többiek cinikusan heccelődtek vele.
- Itt van a Nagyné - mondta csak úgy közömbösen s áttolakodott a nézők között. Odament az asszonyhoz, zsebretett kezekkel beszélt vele.
Az asszony hangját nem hallottam, de nem is érdekelt. A lámpa rávilágított s egészen idegenül csillogtak a nagy, fekete szemei.
- Szép asszony - súgta a Gödrös és a Klára is megerősítette. - Szép, fiatal asszonyka.
Nem érdekelt, egyáltalában nem találtam olyannak, aki az én természetemnek megfelelne. Beleolvadtam az értekezletbe s késő éjszaka Hegedüs Máriával mentem haza.
Versekről és a műkedvelő előadásokról beszélgettünk. Nem az okossága, hanem a nyers, természetes lelkesedése volt az ennek a lánynak, ami engem megfogott. Nem volt barátja és nem volt, aki szerette volna őt. Megfigyeltem, a munkástársaim között nem tudták értékelni azt, aki közülük való, ahhoz, hogy ők valakit megszeressenek, az illetőnek legalább is egy kellemes polgárhoz kell hasonlítania. Ebben a lányban semmi nem volt a jó polgárból. A csunyasága nem volt érdekes s a hangja kiméletlenül bántott mindenkit, aki nem egy úton járt az ő izgulékony természetével. Velem nagyon jól megegyezett. Valószínűleg fiatalabb volt nálamnál és sokszor úgy beszélt hozzám, mint apjához, hozzám simult és tanácsokat kért tőlem. Nem voltak hozzá szekszuális érzéseim s mégis hatni tudtak rá a szavaim. Lehullottak róla az összeférhetetlenség tüskéi, éreztette, hogy megnyugszik mellettem, hogy hazatalált nálam.
Egy szombaton este valahonnan pénzhez jutottunk a Gödrössel s egy kis kocsmába mentünk vacsorázni. A záróra után elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a Máriát. Egy udvari szobában lakott, egyedül. Be voltunk rugva, nem gondoltunk azzal, hogy mi lehet ennek az elhatározásunknak a következménye. Halkan kopogtattunk az ajtón egyszer, kétszer, többször, aztán hallottuk a lány hangját.
- Ki az?
- Mi vagyunk - válaszoltam. - A Gödrös beteg, nyissa ki az ajtót, hogy lefeküdhessen egy kicsit.
- Mért nem vitte haza, ha beteg? Hogy ereszthetem én be ide magukat éjszaka? - A hangja távolról jött, tudtuk, még mindig nem kelt ki az ágyból.
A Gödrös rögtön beleélte magát a helyzetbe, fájdalmasan nyöszörgött az ajtó előtt.
Bent világosság lett.
- Várjanak. Csak egy pillanatig várjanak - mondta ki a lány s hallottuk, hogy ide-oda tipegett, bizonyára öltözködött. Aztán kinyitotta az ajtót és beengedett bennünket a szobába. Szerényen bútorozott kicsiny kamra-helyiség volt ez. A beteget játszó Gödröst közös erővel ráfektettük a díványra s aztán leültünk mellé, mint a haldoklóhoz. Határozottan tiszta és kellemes volt ez a kis lakás. A falakon szocialista reprodukciók voltak, az asztalon papírernyős petróleumlámpa égett.
Gödrös addig imitálta a beteget, addig nyöszörgött, míg végre a meleg levegőtől csöndben és részegen elaludt.
- Menjen maga is aludni - mondtam -, én majd lehúzom a lámpát s virrasztani fogok.
A lányon látszott, hogy fél tőlünk, kényszeredetten mosolygott.
- Csak vetköződjön le és menjen aludni - biztattam. - Sohase féljen tőlünk. Hiszen, ha akarnék is magától valamit, azt később maga se bánná meg.
Csak úgy tréfából, csak úgy céltalan gazemberkedésből jöttünk ide, de most már éreztem, hogy célom van az ittenmaradásommal. Az ital szédítette a fejemet és izgatta a véremet. Néztem a lányt és kívánkoztam utána. Ezt talán ő is észrevehette, ijedten és mégis valami megmagyarázhatatlan biztatással nézett rám vissza.
- No, menjen szépen aludni - nógattam újra. - Ne féljen tőlem.
Csak ült, ült, nem tudta magát elhatározni s aztán mégis vetköződni kezdett. Annyira szokatlanul és váratlanul érte őt ez a támadás, hogy sehogy se tudta magát a helyzetbe beleélni.
- Lefekszem - mondta. - Igaza van, mért üldögéljünk itt ketten - s úgy tett, mintha egészen közömbös lenne ránézve a mi jelenlétünk. Vetköződni kezdett, szines glott-ing volt rajta, a vékony kelmén átdomborodtak a mellei, mikor felszállt az ágyba, szinte delejesen húztak maguk után a félénk, ügyetlen mozdulatai. Kifelé fordult és hálásan nézett rám, hogy én még mindig ott ülök a széken a diványnál és nem mozdulok.
- Reggel korán kell elmenniök - mondta -, nem akarom, hogy valaki meglássa, hogy itt voltak.
- Hát akkor fujjuk el a lámpát is - fölálltam s még mielőtt tiltakozhatott volna, lehúztam a kanócot. Koromsötét lett. Valami bánya mélyéről hallatszott föl Gödrös szuszogása.
- Ideülök az ágya szélére - súgtam -, még beszélgethetünk egy kicsit.
Nem felelt s én se beszéltem többet. Úgy ülve levetköződtem és bebújtam az ágyba.
Egy olyan nővel kerültem össze, aki mástól még érintetlen volt.
Reggel, mikor elmentünk, ő még az ágyban maradt... kezet fogtunk vele s úgy tett, mintha nagyon álmos volna, rám se nézett.
Hazamentem aludni kicsit, s ebéd után újra kigyalogoltam Újpestre. Az egyletben átnéztük a vasárnapi lapokat, jobban mondva az irodalmi rovatot, mert hiszen ezek most inkább érdekeltek, mint a politika. De alig akadt valami, ami mellett érdemes lett volna megállni. A Budapesti Naplón és a Független Magyarországon kívül csupa szürkeséggel, érdektelenséggel voltak megtöltve a lapok. Időnként a Népszavában szokott valami érdemesebb megjelenni. Révész Béla nevű írótól közöltek novellákat, érdeklődéssel vártam és olvastam el ezeket az írásokat. Úgynevezett proletárnovellák voltak ezek is, mint amilyenek a Népszavában általában meg szoktak jelenni, - de mégis volt bennük valami, ami a többiektől az első pillantásra megkülönböztette őket. Nem szebbek vagy erősebbek voltak ezek az írások amazoknál, hanem
A “Huszadik Század"-ban mostanában jelentek meg Hatvany Lajos Ady-tanulmányai. Estére Kláráéknál jöttünk össze és hangosan felolvastuk a cikkeket. Hárman voltunk együtt s később még jöttek hárman. Miklós Móric, az “Ujpest" szerkesztője, Kis Károly s a Nagynét is magukkal hozták. Személy szerint most ismerkedtem meg ezzel az asszonnyal. Nem igen változott meg felőle a véleményem. Nagyon kimérten, szinte komolykodón viselkedett. De mégis, nem hatott antipatikusan s határozottan szép volt. Ez a szépség azonban hideg és idegen volt nekem. Gyári munkásnő volt s mégis a túlszolid, testhezálló ruhája, a kigöndörített frizurája nagyon is a kispolgárt mutatták. Csak úgy pillanatokra rá-ránéztem s egészen hideg fejjel értékeltem.
Kis Károly olvasott föl, jól hangsúlyozott, de mégis voltak részei a cikknek, amiket meg kellett ismételnie.
- A cikkek jól vannak megírva - mondta Miklós Móric. - De azért Ady aligha lesz ezektől nagyobb költő.
Megindult a vita szenvedélyesen és ügyetlenül. Miklós egyedül maradt. A cikkben idézve volt “A Paraszt Nyár" című vers s ezt a különben Ady-ellenes Kis Károly is nagyon szépnek találta.
Nagyné is a mi pártunkra állt. Nem tudtam valóban, mennyit ért ő a dolgokhoz, de mégis jólesett, hogy egy nézeten van velünk. Ezen a témán keresztül megkezdődött köztünk a komolyabb ismerkedés.
Klára, aki már szavalt néhány Ady-verset, fölállt az asztalnál s a Paraszt Nyarat is fölolvasta szinte már szavalva.
Éreztük, hogy nagy robbanó erők élnek ebben a versben s a Hatvany cikke jó volt ahhoz, hogy az ő fogalmazásának segítségével mi is könnyebben kifejezhessük a mondanivalónkat.
- Bolondok vagytok valamennyien - mondta a Miklós Móric is cinikus belenyugvással. - Csak firkáljatok, ezen az alapon még belőletek is lehet valami. De kár lesz érte, ha ezt a szép fiatalasszonyt is elbolondítjátok.
Ezeket ő már nem komolyan gondolta. Már csak az ellentmondás kedvéért erősködött.
- Ne hallgasson rá - mondtam az asszonynak -, maga csak maradjon meg a mi pártunkon.
- Ne magázzátok egymást - mondta a Klára még mindig szónoki pózban. - Fogjatok kezet, gyerekek, mind! Szervusztok!
A fiatal asszony nyujtotta a kezét, látszott rajta, hogy jól esik neki ez a barátkozás.
- Szervusz, Kasi. Én így foglak hívni, jó?
- Szervusz, Jolán! Én se fogom neked mondani, hogy Nagyné. Hallottam, már nem is élsz az uraddal.
Ez a beszélgetés félben maradt. Zajongva készülődtünk elmenni. Kint az uccán azt mondta:
- Ha nem félsz tőlem, belém karolhatsz.
Nem várta meg, hogy mit válaszolok, elvette a karomat és magához szorított.
Nem egyeztek a lépéseink, ide-oda bicegtünk és beszélt és beszélt, hogy szóhoz se jutottam mellette.
De nem is volt semmi különösebb mondanivalóm. Nem tudom miért, valamiféle remegés fogta el az egész testem. Hideg és nedves volt ugyan az éjszaka, de máskor mégsem szoktam ennyire fázni. Vagy talán nem is fáztam.
Mit akarhat velem ez az asszony, hogy ilyen egyszerűen és szigorúan belémkapaszkodott?