Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám · / ·
Kint, az összekötő híd felé csavarogtunk néhány munkanélküliek. Céltalanul és reménytelenül, csak éppen, hogy kint voltunk a levegőn. Lehet, hogy tudat alatt éreztük, erre jönnek hazafelé a lányok a gyárakból. Lehet, hogy őmiattuk tévedtünk erre. Mostanában ritkán jöttem össze lányokkal, alig is éreztem a nemiségemet. Valami komor magányosság felé sodródtam, nem tudom, egyedül csak az anyagi nyomorúságom volt-e ennek az oka. A szerelmi rajongásokat, amiket könyvekben olvastam, sőt néha a barátaim is ömlengtek az ilyesmiről - nem ismertem. Ilyen érzéseim nem voltak. Ha egy szép lánnyal összekerültem és megkívántam, nem vágyakoztam utána olyan intenzíven, hogy ebből lelki zavaraim származhattak volna. Megkívántam és megpróbáltam nagyobb kerülők és hangulatos ömlengések nélkül hozzáférkőzni. Ha a lány elhúzódott tőlem, se belső, se külső harcot nem kezdtem érte, az ő tartózkodása valami tisztító, kiábránditó erővel is bírt az én számomra. Ha ő nem akart engem, bennem is megszünt az utána való kívánkozás. S bizonyára most is, hogy itt lődörgünk a híd körül, szenvedélyesség nélkül gondoltam a lányokra. Jó lett volna valamelyikkel megismerkedni, mint ahogyan enni is jó, ha éhes az ember, de nem éreztem a szomorúságot, a magányosság tragikumát, ami a fiatalság szekszuális kielégületlenségéből ered.
A többiek már belezökkentek ebbe az örökösen kísértő témába, de én alig is figyeltem a beszélgetésre. Újpest felé mentünk, lomposak és hangosak voltunk, a többiek nyugtalanságában meglátszott a nemi fölgerjedés, én tiszta voltam, jól esett a hűvös szél, ami meg-megcsapott bennünket a Dunáról.
A Juta-gyár elé értünk, csakúgy szokásból bementünk a portáshoz. Egyáltalában nem gondoltam rá, hogy itt munkát lehetne kapni, hiszen az egész gyárban aligha dolgozhatott több három szerszámlakatosnál. S mégis a portás átvette a könyvem, bevitte az irodába.
- Holnap reggel elkezdhetne? - kérdezte, mikor visszajött.
Mosolyogva feleltem:
- El! Mikor kezdenek?
- Hétkor.
Hónapok óta szaladgáltam már, hogy valamiféle munkát fogjak magamnak s végre így, ilyen véletlenül jutottam hozzá. S nem is utolsó szerencse egy ilyen helyen dolgozni. A vasgyárban, ahol tömegmunkához kerül az ember, mint egy géprészt beállítják a rendszerbe és évekig dolgozhatok egy sablonmunkán, ami testben és lélekben kegyetlenül elfárasztja az embert. A szerszámmunka könnyű és változatos. Az embernek nemcsak az izmai, hanem az esze is dolgozik, lekötődik az érdeklődése s így valami élvezetet is találhat a bérmunka különben fárasztó és gyűlöletes egyhangúságában.
Eddig csak hírből ismertem ezt a gyárat, most belülről láttam, hogy milyen nagy és sok embert foglalkoztató telep ez. A munkásság kilencven százaléka nő volt, parasztlányok és asszonyok Újpest környékéről. A szerszámműhelyben csupa idősebb ember dolgozott. Asztalosok, lakatosok és szíjgyártók, mintha csak valahonnan a százév előtti céhrendszerből maradtak volna itt. Tempósak voltak, mint a paraszt napszámosok és fecsegők, mint a vénasszonyok. A szervezkedésnek még csak a szele sem járt errefelé. Elég rendes hetifizetésük volt, nyugodtan dolgoztak és sokat ittak. A hétfői nap teljesen az iszákosságé volt. A ruhaszekrényekben állandóan tele üvegek sorakoztak, az emberek, mint a holdkórosok lézengtek a telepen. S ezeken a hétfői napokon a mester se jött közénk. Bent maradt a fülkéjében s ő is ivott - így volt ez rendjén. Én nehezen fanyalodtam rá a szokásaikra. Észrevétlenül mögöttem maradtak az iszákosság évei s mivel természetből sohasem kívántam az alkoholt, most nagyon is megéreztem ezt a változást. Különben kinéztek volna maguk közül. Ittam és barátkoztam velük és közel engedtek magukhoz és olyan szavakkal nyúltam hozzájuk, amik elől eddig elmenekültek, amik előtt esztendőkig süketek tudtak maradni. Esténként átmentünk a közeli kocsmába, beszélgettünk a munkáról és beszélgettünk a munkásember életéről és anélkül, hogy félelem, vagy harag fogta volna el őket, beszélgetni kezdtünk a szervezkedésről is. Nem tárgyilagosan beszéltünk és nem nyiltan agitáltam. Ez egy nyers, kemény talaj volt, egészen elülről kellett kezdeni a munkát. Sokáig egészen egyedül fáradoztam. Később a déli pihenő közben összetalálkoztam egy szövőnővel s ebben a lányban egy nagyon értékes szocialista agitátorral ismerkedtem meg. Balázs Klárának hívták, tagja volt az Ujpesti Munkásotthonnak és az antialkoholista páholynak. Eddig még nem is találkoztam össze a munkások között ilyen komoly és okos nővel.
Kint ültem az udvaron egy zsákkötegen és hivatlanul, kérdezőtlenül hozzám jött.
- Most lépett be a gyárba? - kérdezte.
- Pár nap előtt, - mondtam s elfogadtam a felém nyujtott kezét és megmondtam a nevem.
- Nem tudom elvtárs-e maga, vagy nem. Szeretnék már egy érdemes emberrel is találkozni itt.
- Persze, hogy elvtárs vagyok s örülök neki, hogy maga is az.
- Gyűjjön este az Otthonba, ott kint is szükség lenne még jó elvtársakra.
Megígértem, hogy kimegyek, aztán a gyári helyzetről beszélgettünk, a rendszerről, a munkabérről és arról, hogy hogyan lehetne a szervező munkát megkezdeni. Föltűnően okosan beszélt, látszott, hogy jártassága van ezekben a dolgokban és az is meglátszott rajta, hogy sokat olvasott. Örültem ennek az ismeretségnek, alig vártam az estét, hogy tovább beszélgethessek vele dolgokról, amik engem érdekelnek. Szép tiszta arcú és nagyon ízlésesen öltözött lány volt, de egy pillanatra se gondoltam rá, hogy mint férfi közeledjek hozzá. Csak a kellemes embert és az értelmes, okos elvtársat láttam benne. Egész este szervezeti kérdésekről tanácskoztunk. Megállapodtunk benne, hogy valamit csinálni kell a gyárban, siralmasan nagy volt a nők munkaideje és siralmasan kicsiny a munkabérük. De ezek a nők Ujpest környéki parasztok voltak, akiknek van egy kis földjük, vagy családi gazdaságuk, csak olyan mellékes életük a gyári munka s ezért eddig semmiféle mozgalomba nem lehetett őket bekapcsolni. Úgy határoztuk el, hogy egy tánccal egybekötött kedélyes estét rendezünk az Otthonban és így próbáljuk meg őket először összehozni. De így se ment könnyen a munka. Klára bevitte a gyárba a műsort s szinte emberfeletti erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy pár darabot eladhasson ezeknek a zsugori és érdeklődés nélküli lelkeknek. Mégis eléggé jól sikerült az este. A lányok, akik eljöttek, tarka, kemény szoknyákba öltöztek, mezítelen karjaikból sugárzott az egészség s a fiatal iparos legények, akik az utcán eddig szóba sem álltak volna ezekkel a “Panca Márikkal", lassan beszivárogtak a terembe, belevesztek a táncba, forgatták a kemény, ropogós testeket s a lányok boldogan forogtak és visítottak s ez a számukra szokatlan barátkozás érdeklődést és értelmességet váltott ki belőlük, túlvitte őket mindennapi életükön.
S a gyárban taktikusan, óvatos rábeszélésekkel megkezdődött a szervezkedés.
Keresetem minden fillérét hazaadtam, az egész család mintha hirtelen levegőhöz jutott volna. Föllobbant az életkedvünk, de az anyám már ismerhetett volna engem, tudhatta volna, hogy milyen keveset jelent az, ha én munkába állok. De ő a végletekig optimista természetű volt s a legkisebb lehetőség is elég volt neki ahhoz, hogy egy egész újélet elkövetkezését várja. Keveset tartózkodtam otthon. Reggel korán mentem munkába, este kimentem Újpestre s csak későn éjjel vetődtem megint haza. Ők ilyenkor már aludtak, volt úgy, hogy én is rögtön lefeküdtem, volt, hogy egyedül fönt maradtam és írtam. Néha szinte kényszerítő erőket éreztem magamban az írásra. Egészen magamnak dolgoztam, senkivel sem találkozhattam, akivel újabb írásaimról beszélhettem volna. Egy-egy verset beküldtem a “Független Magyarország"-nak s azok meg is jelentek. De alig hatott rám a nyomtatásban viszontlátásuk. Kiközösítettnek és megbüntetettnek éreztem magam. Klárának nem mertem erről az írói mániámról szólni, szóba se mertem hozni előtte az irodalmat.
S egyszerre ő váratlanul megkérdezte tőlem:
- Mondd csak, nem te vagy az a Kassák, akinek versei jelennek meg a “Független Magyarország"-ban?
Fejembe szaladt a vér, alig tudtam válaszolni:
- De igen - dadogtam. - Megjelent benne néhány versem.
A lány kedvesen, örömmel nevetett:
- Milyen érdekes gyerek vagy! Mért nem mondtad ezt nekem? Szeretem a verseket s szavalni is szoktam az Otthonban. Szavaltam már Csizmadiától, Alba Nevistől, Erdős Renétől és Adytól is. Szereted te Ady verseit?
S most megindult közöttünk a soha megszűnni nem akaró vitatkozás a művészetről. Most láttam csak át, hogy milyen értékes barátot találtam magamban ebben a kültelki gyárilányban. Megmutattam neki még kéziratban levő dolgaimat és okos, megszívlelendő kritikát mondott róluk. Végre egy ember a környezetemből, aki nem túlmodernnek, hanem itt-ott maradiaknak és laposaknak tartotta a verseimet. Ady volt a mértéke s ő, aki, mint szocialista, szerette Csizmadiát, hevesen nekem támadt ott, ahol Csizmadiás-sorokat vett nálam észre. Mondhatnám, ő volt az első kritikusom, akinek megértése és jóakarata is volt számomra. Kiléptem az egyre inkább kétségbe ejtő magányosságból. A gyár megszervezésével és az irodalommal foglalkoztam egész erőmmel, hitemmel és lelkesedésemmel. A világosság útjain jártam. Szerettem volna, ha még sokáig ebben a kerékvágásban futhattam volna tovább. De nálam ezt már így rendezte meg a sors: ha egy lépést előre mentem, kettőt visszacsúsztam. Hinni se mertem, hogy ilyen könnyen tudunk eredményeket elérni a gyárban. Ezek a paraszti emberek még teljesen szűz talaj voltak a szocializmusnak s hogy nem tudományos érvekkel, hanem érzelmi alapon közeledtünk hozzájuk, hajlottak a szavunkra, beiratkoztak a szervezetbe és esténként kezdtek beszivárogni az Otthonba. Eddig csak buta, fafejű kuliknak vettük ezeket a parasztokat, senki még arra sem tartotta őket érdemeseknek, hogy a megszervezés szándékával közeledjék hozzájuk s most látnunk kellett, hogy akad köztük sok gondolkodó és fejlődésre képes ember. Engem általában szerettek a gyárban, szívesen meghallgatták a beszédemet s élni tudtam köztük anélkül, hogy a köztem és köztük levő különbségekből valamit is észrevettek volna. A központi szakszervezet titkárát és elnökét, akik göndörhajú és egész megjelenésükben tipikus zsidó emberkék voltak, nem engedtük közéjük. Ők ezért nem is igen haragudtak, betegsegélyzői alkalmazottak voltak, tudták, hogy a megszaporodott taglétszám úgyis az ő érdemeikre írandó. Hagytak bennünket szabadon dolgozni. A vasasoktól, ahol úgyis sok kellemetlen összeütközésem volt már a vezetőséggel, átléptem a textilesekhez és Klárával együtt tagja lettem a központi szervezőbizottságnak. Kitartó energiával munkálkodtunk s hatalmas eredményeket értünk el. Pár hét alatt kilencszáz új tagot szerveztünk be az egyletbe. A huligán gyárból a szervezet legerősebb telepe lett. Olyan hirtelen következett be a változás, hogy a gyárvezetőség a védekezés alkalmas módját se tudta megtalálni ez alatt az idő alatt. Becitáltak bennünket az irodába, megrendszabályozással fenyegettek, de mi biztosak voltunk benne, hogy most semmit sem tehetnek ellenünk. A hangulat teljesen mellettünk volt. Talán majd egy rosszul sikerült sztrájk után, akkor biztosan kidobnak bennünket.
És ért a helyzet. Egy általános sztrájkot terveztünk, de a vezetőség az első kísérletezésnél határozottan lefujta ezt. Ők megvoltak elégedve a taglétszám szaporodásával, óva intettek bennünket minden mozgolódástól. De ez az okosnak látszó politika már későn jött a mi számunkra. Egy bérjavítás lehetőségével agitáltunk a gyárban s ha most szabotálni kezdtük volna ennek a kérdésnek a megoldását, az egész eddigi munkánk eredménye szétfoszlott volna. Mert hiszen ezek az emberek nem voltak meggyőződéses szocialisták, beléptek az egyletbe, mert azt ígértük nekik, hogy ezáltal pénzben kifejezhetően megjavul a helyzetük. Ha szavazásra tettük volna föl a kérdést: sztrájkolni vagy nem - egyhangulag igennel döntöttek volna. Nem volt tehát kérdéses: hamarosan sztrájkba fogunk lépni. Hogy a harc szerencsés kimenetelét minél inkább biztosítsuk, megszerveztük a bizalmi rendszert. Nőkből és férfiakból vegyesen állítottuk össze a bizottságot s úgy láttuk, mennél több embernek adunk valami kötelező és kifelé állást foglalást jelentő címet, annál inkább kötelezve lesz az összesség a kitartásra. Arra is vigyáztunk, hogy a jobb, szinte nélkülözhetetlennek látszó munkaerők benne legyenek a bizottságban. Ezzel a taktikával a gyárvezetőség kezét akartuk megkötni.
Klára, aki a többiekkel együtt dolgozott a szövőben, azt indítványozta, hogy állítsunk fel egy házi bíróságot, ahol a munkások között fölmerülő személyes ellentéteket békés úton el lehetne intézni. Én is helyesnek gondoltam ezt a tervet és meg is csináltuk a bizottságot. Hetenként kétszer összeültünk az Otthonban és éppen elegendő munkánk akadt. Nők és férfiak, meglett emberek jöttek el kis panaszaikkal, mi komolyan a lelkükre beszéltünk, megértő és békés szavakkal kiszedtük a méregfogaikat s ez a módszer általában nagyon jó agitációs lehetőségnek bizonyult. Valósággal egy egészséges, nagy családot formáltunk a gyárból.
Az Otthon többi szakmái is el voltak ragadtatva a mi munkamódszerünktől s engemet, akit eddig csak bolond költőnek ismertek, módfelett megbecsültek. Ekkorjában ismertetett össze Klára egy Gödrös nevű faszobrásszal, aki nagyszerűen sakkozott és titokban szintén verseket írt. A nevezetessége azonban mégis az volt az egyletben, hogy kitünően tudott hazudni. Voltak olyanok is, akik hallották róla, hogy verseket is ír s ezek szentül meg voltak győződve róla, hogy ezeket a dolgokat valakitől lopta s csak a nevét hamisította alájuk. Eddig valóban írt új és érdekes verseket. Klára mellé én egy újabb barátot találtam benne. Most már hármasban vitatkoztunk a művészetről és lelkesedtünk minden új dologért. Gödrös technikai ügyességben előbbre volt nálam, de az írásaiban mindig volt valami felületes, valami ügyesség, nagyon is meglátszott rajtuk a csináltság. A Klára egyszer beküldött tőle valamit a “Független Magyarország"-hoz, nem fogadták el. Ő szégyenkezve azt mondta, hogy többé sehol sem fog próbálkozni a dolgaival - de persze, hogy pár hét mulva egy verse, amit még mi sem ismertünk, megjelent a “Független Magyarország"-ban a hírek között. Mikor találkoztunk vele, úgy tett, mintha semmit sem tudna a dologról. A Klára is játszott vele. Elővette a lapot, nézegette, nézegette s egyszer csak felkiáltott:
- Nini Goli (így neveztük), egy vers van benne a te neveddel!
A Gödrös szőke, vékony arcbőrű ember volt s ha kellemetlen helyzetbe került, fejébe tódult a vér, az arca elvörösödött, majd kicsattant az izgalomtól.
- Mi, egy vers az én nevemmel? - kérdezte szörnyen ártatlanul. - Ne mondd, az én nevemmel - és átvette a lapot és csodálkozott s úgy tett, mintha nem hinne a szemeinek.
- Te küldted be? - kérdezte nevetve.
- Nem, szó sincs róla!
- Akkor valaki a te neveddel akar érvényesülni - mondta Klára szintén nevetve. - Majd én írok egy levelet a szerkesztőségbe, ezt nem hagyhatjuk ennyiben.
Hümmögött valamit, aztán szép csöndben eloldalgott. Elég volt a játékból, tudtuk, hogy ő küldte be a verset s a Klárának eszébe se jutott a levél megírása. Mindenki komikus, jelentéktelen figurának tartotta ezt az embert, nekem sokkal többet jelentett. Nem befolyásoltak közismert hazugságai, volt benne valami romantikus rajongás dolgok és helyzetek iránt, ami józan ésszel elérhetetlennek látszott a mi részünkre. Ő jobban szerette Adyt nálamnál, sokat beszélt róla s így önkéntelenül engemet is közelebb vitt hozzá. Vele és Klárával közösen elértük az Otthonban, hogy megrendelték a “Budapesti Napló"-t, ahol szombatonként Ady- és Kosztolányi-verseket közöltek. Ital és kávéházi zene nélkül, milyen nagyszerű, idegeinket és gondolatainkat lefoglaló esték voltak ezek! Éreztük, ahogy szinte versenyfutást tart előttünk a két költő. Hétről-hétre Adynak adtuk a pálmát, Kosztolányi még mindig nem tudott engem egészen megfogni. Az erőt szerettem és ennek a megnyilatkozását kerestem mindenben, a szép versek mellett elmentem, mint ahogyan a virágok és csipkék mellett is el tudtam menni minden különösebb belső változás nélkül. Gödrös érzelmesebb lélek volt nálamnál, ő minden “szépért" egyformán tudott lelkesedni.
Így szinte extátikus lázban éltem meg a Népszavában lezajló Ady-ellenes vitát. Leolvadtak rólam a kötelező párt-dogmák s ebben a harcban nagyon nem adtam igazat elvtársaimnak.
És az egyik napon megjelent Ady versben írt üzenete:
“Küldöm a szívem, ezt az ó-frigyládát."
És az alázatosan köszöntő szavak páncélba voltak burkolva és kihallatszott mögöttük a fegyverek csörgése. Mondhattak nekem az egyletben, amit akartak, vállaltam a rokonságot ezzel az emberrel. A könyvtár-fülke előtt olvastam el a verset és mégegyszer és mégegyszer.
Hogy mi tetszett benne ennyire? A gondolat? Nem! Az az elszánt erő, az a megfoghatatlan, értelemmel lemérhetetlen élet, ami a sorok közül áradt ki.
Klárával együtt mentünk haza ezen az estén. Nagy vitában voltunk, még be is mentünk hozzájuk. A családja már aludt, a konyhában maradtunk.
- Ady, ha nem is szocialista, mégis vaknak kell annak lennie, aki nem látja meg benne a vérbeli forradalmárt - mondtam. - Ő egy egészen más embertípus, mint akik ellene köpködnek.
Később Klára is vetköződni kezdett, egészen szabadon, mintha én ott se lennék. És lehet, hogy lényegében ott se voltam. Derékig levetkőzött a mosdáshoz és láttam a gömbölyű karjait és láttam a fehér, szinte asszonyosan megtelt melleit - és nem láttam semmit.
Kint esett az eső. Gyalog mentem hazafelé, boldogan és gondtalanul.