Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 2. szám

IGNOTUS: A TÖRTÉNELEM MÖGÜL
A BÉCSVÁROSI SZOCIALIZMUS

A bécsvárosi szocializmus - igazabban szólva: az osztrákországi szocialista pártnak Bécs város és egyben tartomány felett való mindenhatósága annyiban mindenesetre történelem, hogy éppúgy első kísérlete volna egy kapitalizmus környezte nagyváros szocialista módon való igazgatásának, mint volna, ha volna, az orosz bolsevizmus első próbája egy szocialista birodalomszigetnek a kapitalizmus glóbustengerében. Valójában (és természetesen) a bécsi szocializmus nem szocializmus, aminthogy a szovjeturalom sem az. Ám amíg Bécs városa mentségül elmondhatja - ha emiatt mentségre szorulna -, hogy kapitalista országon belül szocialista községet fenntartani lehetetlen (amihez én hozzátenném, hogy annyira lehetetlen, hogy viszont még a mai bécsvárosi szocialistásdi is csak kapitalista országon belül lehetséges, amennyiben a bécsi adópolitika egy kapitalista ország gazdálkodását fölezi le, s e politikát teszem egész Ausztriára, állami adópolitika gyanánt, átvinni lehetetlen volna, mert Osztrákország nem fölezhetné úgy le Európát, mint Bécs fölezi le Ausztriát) - mondom: ha a bécsi szocializmus az ő nemszocialista voltát mentheti azzal, hogy kapitalista világ nem tűr meg magán belül szocialista várost: a szovjeturalom ilyesmivel nem mentegetődzhetik. Mert Oroszország sokkal rengetebb és autarkiásabb, vagyis önmagát eltartani tudó terület, semhogy, ha a szocialista gazdálkodás kisérlete egész világot kiván, ilyen egész világot ne tenne ki. A roppant orosz birodalomnak, melyben egyúttal a kormány keze ma már minden zugba elhat, mindene és mindenkije megvan, ami s aki ahhoz kell, hogy földet míveljen, ipart űzzön s ezeknek termékeit elfogyassza. Hogy tőkéje nincs? Amerikának sem volt; semmi egyebe nem volt, mint földje s ami ennek színén s méhében található, s voltak ott s jöttek oda emberek, akik mindezt megdolgozták s feldolgozták. Ha a bolsevizmusnak ez nem sikerült, akkor nem Oroszország «elszigetelésében» s «boykottáltatásában» volt a hiba, hanem magában a bolsevizmusban; a bolsevizmus nem relatíve, Oroszország 1917-től 1927-ig tartott helyzetében volt lehetetlen, hanem lehetetlen abszolúte, akármikor, akárhol, akármily feltételek között. Rablás, gyilkolás, egész emberrétegeknek kitudása, kisemmizése és kiirtása még nem bolsevizmus, még nem más gazdasági s társadalmi rend a kapitalista termeléshez és jogrendhez képpest. A szocializmus ott kezdődnék, ahol - egyebeket nem nézve s legelébb is - a bérmunkás fogalma esnék ki a gazdálkodásból, a termelésből, a társadalomból. Ez az orosz próbálkozás rendjén elejétől fogva nem történt meg s nem sikerült, - lehet az orosz ipari munkás százszor ura s egyetlen ura az orosz közösségnek, s lehet a közösség százszor tulajdonosa s egyetlen tulajdonosa a «termelés eszközei»-nek: az orosz munkás éppúgy munka-bérese vagy bérmunkása ennek a «vállalkozónak» és «tulajdonosnak», mint volna, ha e tulajdonos részvénytársaság volna vagy volna akár egyetlen ember. Arról kicsinyesség volna szólani, hogy a bérmunkásnak teszem az őskapitalista Amerikában jobb a keresete, a neokapitalista Németországban jobb a szociális ellátottsága, mint a magát szocialistának hirdető Szovjetoroszországban. Ez mellékes ahhoz képpest, hogy a munkásnak fogalma, a mivolta, a munkához s a termeléshez való viszonya Szovjetoroszországban is csak ugyanaz a bérmunkási, mint Amerikában s Németországban. Ha a bolsevizmus majd végképp kikristályosodott: a vége legjobb esetben (egyébként mindenütt kivánatos esetben) egy olyan világország vagy országvilág lesz, hol minden parasztnak meglesz a maga földecskéje, minden munkásnak a maga kertesházacskája, valamint úgy beleszóló, mint hasznavévő részesedése a vállalatban, amelyet szolgál. Olyan világ, hol be fog telni az okos Chestertonnek abbeli követelése, hogy: «magántulajdon? persze, hogy magántulajdon; én a magántulajdon alapján állok; nem kivánok egyebet, mint magántulajdont, csak éppen azt kivánom, hogy ha van tulajdon, hát legyen is; minden embernek legyen tulajdona, nem úgy, mint a mai világban, mely azt állítja, hogy a magántulajdont védi, holott nem azt védi, hanem átlag tízezer ember közzül kettőnek abbeli kiváltságát, hogy van tulajdona»: A bolsevizmus legjobb és igen kivánatos esetben olyan világot fog kialakítani, hol megvalósul a nemes Lynkeus-Poppernak álma, hogy ne kelljen sem genienek, sem gazembernek, sem uzsorásnak lenni, hogy az embernek meglegyen neveltetése, nadrágja, betevője, hajléka, mívelődő s pihenő lehetősége, - ami nem jelenti azt, hogy aki különb és tehetségesebb, annak e legkevesebben fölül a legtöbb is ne juthasson részeül. S ez az eljövendő világ kapitalista világ lesz, magántulajdonon épülő, magánvállalkozástól serkentett, de kapitalizmusa megterhelve s egyben megjavítva szociálpolitikával, s benne a magántulajdon s a magánvállalkozás áttörve azoknál a termelési területeknél, melyek a szociálpolitikus terheket nem bírják el. Ám még a már ma is köztulajdonba kerülő üzemeknél is érdekes, hogy egyre-másra, mint mondani szokás, kommercializálódniok kell, csakhogy a közönség számára beváljanak s mint vállalkozás megállhassanak; úgy a közönség, mint a munkások számára mindegy, hogy a kereskedői elvek szerint vezetett Reichseisenbahnen vállalatnak a német Birodalom-é a tulajdonosa vagy valamely magántársaság, s ha erre azt vetik, hogy nem mindegy, mert a köztulajdonban lévő vállalatnak egész jövedelme a közé, tehát mindnyájunké, erre a tapasztalat azt feleli, hogy nem bizonyos, hogy egyfelől a «köz» nem jár-e jobban, ha egy magántulajdoni vállalatnak jövedelmét fölezi le adóval, másfelől a fogyasztó közönségnek s a munkásnak érdekeit a köz nem biztosíthatja-e jobban, ha csak társrészvényese egy magánvállalkozásnak, semmint ha egyedül maga a tulajdonos s a vállalkozó. Annyi bizonyos, hogy mivel minden ember csak egyszer él és nem mondhatja, hogy: ha ebben az életben dupeje voltam egy emberbaráti álomnak, akkor pardon, tévedtem, lesz még egy másik életem, melyben reálisan élhetek - mondom, mivel minden embernek csak egy élete van, nem lehet az életet másképp berendezni, mint hogy minden embernek lehető egyenesen fussa a számadása. S így a társadalmi s a gazdasági rendet, sőt az altruizmust sem lehet egyébre alapítani, mint az emberállat önző voltára, s formául úgy termelésnél, mint vállalkozásnál azt kell számára megtalálni, amelyben a részvevők reményei, várakozásai s vágyakozásai egyenesen vannak érdekelve. Ezért nem hiszek más jövőben s más lehetőségben, mint nagyjában magános természetű gazdálkodásban, melyben azonban a munkatársa érdekelve van s melyet a közösség lefölez. Emellett szólnak, bár legjobb indulattal magyarázva, a bolsevizmussal eddig tett tapasztalatok. Ha az orosz bolsevizmus nem abszolúte volna lehetetlen, nem azért, mert a bolsevizmus általában s mindenesetre lehetetlen, hanem csak relatíve, csak mert a bolsevista Oroszországot kapitalista világ veszi körül, akkor ez volna az első gazdasági vagy termelési rendszer, melynek ily földtekényi általánosságra van szüksége, hogy e földteke egy területrészletén létrejöhessen. Mikor az európai középkor agrárfeudalizmusából ki kezdett volt fejlődni a pénzesség, a kereskedelmiség, később az ipariság s a kapitalizmus: a kezdő országok - az olasz városok, Hollandia, Anglia - nem vártak, míg az egész világ hozzájuk financializálódik, kommercializálódik, indusztrializálódik s kapitalizálódik, hanem, inkább, boldogan fölezték le fejlettebb voltuk s monopóliumuk hasznát. S viszont ahol ma, nem egy helyütt, visszafordítják a fejlődést s agrárfeudalizmust igyekeznek helyreállítani: ott is bizony megcsinálják s nyélbe tudják sütni, nem zavartatván magukat a környező világ indusztrializált kapitalista voltától.

...Mindezek kifejtése nem volt felesleges, a bécsvárosi szocializmusról szólván. Mert Bécs városa éppen azt közelíti meg már ma, amit fentebb a polgári tulajdonrend ideálja gyanánt láttunk felcsillogni: a megfagyott, békében hagyott, sőt megsegített magánkapitalizmusnak a köz számára való lefölezését s ugyane köznek ugyanezen magánkapitalizmusba történő részvevő betörését. Röviden, mit amúgy is ország-világ tud: Bécs városa erősen megadóztatja az úgynevezett fényüzést, a szinházat, a mulatóhelyet, a jobb vendéglőt s kávéházat, a fogadókat, az autóforgalmat, a több cseléd tartást, - az ipari vállalatoktól szociális gondozó illetéket szed, az üres telek után járandóságot, árverések után hányadot, s mint egész Ausztriában, a szociáldemokrata párt itt sem engedi a házbéreket pénzérővé emelni. A rengeteg jövedelemből, ami ilyen mód pénztárába folyik, segít eltartani a munkátalanokat, vizet, gázt, villamos erőt s közúti közlekedést úgy ad a közönségnek, hogy magának nincs haszna belőle, csak éppen nem fizet rá ez üzemekre; népoktatást ingyen ád, beleértve a szegényebb gyerekeknek étellel, iskolaszerrel, gyakran ruhával való ellátását; sört olcsóbban főz, mint a többi serfőző, takarékpénztára több kamatot fizet, biztosító vállalata olcsóbban s gavallérosabban biztosít, tisztviselőinek nagyobb fizetést ád, munkásnak több bért, mint az állam vagy a magános, - szülőotthontól gyerekgondozón, kórházakon át sínlők házáig nem is a bölcsőtől, hanem az anyja méhétől a sírjáig, szemmel tartja s gondozza minden lakosát és, ami fő, házakat épít, jó és olcsó lakásokkal, most, mikor a magános vállalkozás ezt nem bírja s még sokáig nem fogja bírni. Mindezt pedig megcselekszi anélkül, hogy eddig kölcsönt vett volna föl, - amiért ugyan sokat szidják, de amiben igaza van, valameddig a kölcsönpénz egyfelől drága, másfelől pedig, mivel Ausztrián belül kölcsönadó pénz nem találtatik: a rengeteg kamat külföldi zsebekbe folynék s elveszne Ausztria számára. Mindezeket nem kell részletezni, mert, mondom, közönségesen tudottak, - inkább arra mutatni rá, hogy valamint a kölcsöntől való húzódásában mindeddig igaza volt Breitner tanácsnoknak, a bécsvárosi pénzügyminiszternek, úgy nem áll meg a vád, hogy, ő ugyan a beszedett pénzekkel nagy és szép dolgokat mívelt, de viszont e rettentő dézsmával megöli az ipart, a szinházat, a mulatságot, a fogadókat s ezzel az idegenforgalmat, vagyis úgy feji a tehenet, hogy a tehén beledöglik. Való, hogy fáj annyit leadni a keresetből, amennyit itt Bécsben kell. Való, hogy könnyebbség volna, ha nem kellene. Való, hogy olyan vergődő ipar s vállalkozás, mint az osztrák s a bécsi, nehezen visel ekkora terheket - de az is való, hogy általában minden terhet nehezen visel, s hogy, míg egyrészt nincs egy vállalat, üzlet, szinház, mulatóhely vagy fogadó, amely csakis abba ment volna tönkre, hogy Breitner tanácsnok megdézsmálja, másrészt nincs egy sem, mely, ha egyébként bukandó, meg tudna maradni pusztán azzal, ha Breitner nem venne rajta dézsmát. A teljes valóság az, hogy egész Ausztria s kivált Bécs nyolcadik esztendeje sínli s még jó néhány esztendeig, a teljes összezsugorodásig fogja megsínleni, hogy Ausztria ötven milliós világbirodalomból hatmilliós pásztorországgá csökkent, hol hiába gyártanak, mert nincs, aki megvegye, hiába a bank, mert nincs, amin keressen, hiába a szinház, mert nincs, aki járjon bele, hiába a fogadó, mert nincs, aki megszálljon benne. Nekem 1923-ban s 1924-ben volt módomban két-három bécsi szinházba egészen belülről belelátnom, s azt láttam, hogy ha egy-egy darab beütött, potomság volt Breitnernak leadni a dézsmát, ha a darab nem ütött be, akkor Breitner nélkül is be kellett volna csukni a szinházat. S így lesz ez az egész soron, egészen addig, hogy akinek két-három cselédre telik, az bátran fizetheti a cselédadót, mert ugyan hány bécsi családnak telik csak egyetlen cselédre is, holott ez után nem jár adó? Még hogy Bécs városában két millió lélek él együtt s hogy ezeknek tulajdonképp meg kéne élni tudniok egymástól: az is csak módjával áll, mert két millió koldus nehezen tud megélni egyik a másikból. Nem a Breitner adói szerzik a nyomorúságot, - ellenben az adók révén pénzessé lett Bécs város, ha nem is tudja az ő két millió lakosát koldusból úrrá tenni, de tud számukra biztosítani olyan támogatást, nevelést, közlekedést, tanyát, közegészséget, mely legalább a koldusság velejárójától, a testi és lelki elsenyvedéstől óvja meg e népet.

S ha erre azt mondják, hogy, feltéve, hogy mindez így volna, akkor ez mégis csak szocializmus: akkor én szavakon nem rágódom, de annyit mégis megmondok, hogy nincs e remekül kiépült gondozó rendszernek egy intézménye vagy mozzanata, mely vagy így, vagy csírájában valahol meg ne volna egyebütt is, nem szocialista vezetésű községekben, sőt legtöbbje megvolt itt Bécsben már Lueger alatt is, ki nem volt szocialista csak éppen ily tökéletesen, ily kiépítetten, ily egymásba illesztetten nem volt meg. Bizonyos, hogy Bécs városa vagy tartománya nem szocializálja az üzemeket nem szünteti meg sem a magántulajdont, sem a magánvállalkozást, viszont maga is vállalkozó és tőkés, ahol van miben és miből s alkalmazottai és munkásai éppúgy fizetéses alkalmazottak és bérmunkások, mint az államnál s a magánvállalatoknál. Igaz: a házak és telkek tervszerű elértéktelenítésével s olcsó pénzen való megszerzésével annyira jutott, hogy ma már a bécsi földnek s házbirtoknak jó fele az övé. De ez sem szocialistább eljárás, mint a legkonzervatívabb államoknak vagy egyéb közösségeknek az a helyes törekvése, hogy mindenütt betörnek a magánbirtok, a magánvállalkozás s a magántermelés gyűrűjébe s e versennyel rákényszerítik, hogy árait ne emelhesse a végsőkig s a fogyasztó közönséget meg ne nyúzhassa. Ha a város lesz Bécs városában a legnagyobb háziúr, akkor tisztára verseny útján, a pénzérő házbér helyreállítása után is rákényszeritheti majd a háziurakat, hogy ne szedjenek uzsoralakbért, - éppúgy, mint ahogy serfőzőjével, takarékjával s biztositójával már ma is megzavarja e vállalatágak fosztogatóterveit. Amily okos, hogy ezt egy-egy ilyen intézetnek vagy vállalatnak fenntartásával megteszi, olyan bolond volna, ha minden gyárat s vállalatot magához rántana, mert ebben a percben a mindenki jószága senkié se volna, mindenki csak élősködni akarna rajta, senki nem tenne érte, a vége az volna, hogy a város ráfizetne, hogy csődöt vallana nem csupán pénzben, de mindenképp, és, mint most az orosz bolsevizmus egyre-másra rákényszerül, valami formában megint vissza kellene állítania a magántulajdont s a magánvállalkozást.

Mindent összevéve és nagyjában: jó ez így, ahogy van, minden kisebb-nagyobb szépséghibájával együtt. Nem mondom, hogy egy kicsit nem gyerekes a szándékosság, mellyel Bécs városa főhercegi palotákat s parkokat ragad magához s rendez be: nem is lelencházakká, hanem gyerekelhelyezés átmeneti stációjává, - egyenesen erre a célra épített ház mindenképp jobb volna, viszont igaz, hogy e paloták üresen tátonganak, s ha nem gyerek-otthon, hát hivatal kerülne beléjük. Az meg egyenesen bántó, sőt kötelességszegő, hogy a rengeteg területű városban a földalatti s a legtöbb villamos csak tizenegyig jár s a belvárost átszelő autobusz este 8-tól éjfélig s vasárnap s ünnepnapon egyáltalában nem jár, mivel, úgy látszik, a munkásközönségnek ilyenkor nem kell, tehát ki sem fizetődik. Tisztelet-becsület a munkásnak, de Bécsben más is él, nemcsak munkás; a város az ő városa is, nemcsak a munkásé, s őt is köteles szolgálni, ha a szolgálatot vállalta, nemcsak a munkást. S hogy ki nem fizetődik s a hosszabb és teljes szolgálat még egy garnitúra személyzetet kivánna? Bizonyára, s ha a magánvállalat fukarkodnék ehhez képpest, az ellen nem is lehetne szólani. Ám a közlekedés éppen azért és csakis azért városi vállalkozás, hogy ellássa a város közönségét s ha rá kell fizetni ez ellátásra, a város, kivált olyan város, mely ekkora dézsmákat szed, arra való, hogy ráfizessen s a többköltséget behozza másutt. Amily remek egyébként a bécsi közlekedés: e főbenjáró hiányosságaival annyira megölője a város nagyvárosi, pláne világvárosi feltámadásának, s ez, természetesen, nem szocializmus, mert a szocializmus nem abban áll, hogy az embert meztélábassá tegye, hanem hogy a meztélábast is emberré.

S itt szeretnék himnuszt írni Bécs városáról azért, amért legtöbbet szidják és piszkálják: hogy a polgárságból kisajtolt pénzen egyre-másra fürdőket épít a proletárok számára. Ennél nagyobbat, dicsőbbet, mélyebbet, okosabbat nem tehet. Nemcsak közegészség, emberség s mi egyéb okából, mi végső soron minden egyesnek egyenes haszna, hanem nép- és embernevelés gyanánt, pszichológiai genialitással. Mert egészen bizonyos, hogy a tiszta, a tisztálkodó, a tisztaságára ügyelő s a tisztálkodásra gondoló ember jobb, különb, magasabbrendű ember, mint a piszokban rothadó; egészen bizonyos, hogy a testi tisztaság áttevődik lelki finyássággá, s minden fogadást állok s minden statisztikát eleve vállalok, hogy fürdőző népben, bármily szegény külömben, több az önérzet s kevesebb a bestialitás, kevesebb legalább is a gyilkosság, a rablás, a rossz szomszédság, a gyerekkínzás, a házassági verekedés, az italban való elpusztulás, több a lélekbeli éhség és fogékonyság, mint a fürdetlenben. Aki ezen nevet s figyelmeztet, hogy Európa vagy ezer esztendeig nem fürdött, mégis Európa volt, annak csak azt felelem, hogy olyan is volt. A bécsi közfürdők nemcsak tények, hanem szimbolumok is, - szimbolumai egy felvilágosodott politikának, mellyel a munkásság a polgári világrendet nem borítja fel, de megtisztogatja.