Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ · / · RABINOVSZKY MÁRIUS: RIPPL-RÓNAI INDULÁSA
A francia művészeti romanticizmus kora körülbelül egybeesik a francia irodaloméval. Mind a kettő a klasszicisztikus irányra következett, reakcióképpen, de alapjában mégis lassú átmenettel. Mert ha például André Chénier, irányának legkíválóbb lyrikusa, az ókori vers formáiért lelkesedett és az ókori költők képtárából szedte is képzeletvilágának rekvizitumait, az
Ami a művészetet illeti, az előző korstílus és a romantikus művészeti stílus között való különbséget így lehetne meghatározni: míg a klasszicisztikus művészek az ókor művészetén át tanulmányozták a természetet és igyekeztek az egyéni stílus felé a romantikusok közvetlenül fordultak a természethez. A művészeti korstílusok örök váltakozásának sokszor megfigyelt példája ez: az egyik kor hátrább vonul a természettől, a maga ideális törekvéseinek magasságából néz reá és alakítgatja önmaga képére; a következő viszont közelebb húzódik a természethez, fokról-fokra közelebb. A hátrálásnak, vagy a közeledésnek fokai jelentik a művészet történetében az egyes korstílusokat.
A Szépművészeti Múzeum grafikai kiállítása metszeteken, karcokon, kőnyomatokon érzékelhető módon bemutatja azt a lassú folyamatot, ahogyan az egyik korstílusból fokonként kifejlődik a másik. Az anyag időrend szerint és azonfelül tárgykör szerint való csoportosítása ideális módon szolgálja a szemléltetve magyarázásnak ezt a célját.
A legjellemzőbb példát Carle Vernet mutatja. Ez a féllábbal még tizennyolcadik századi festő a ló mozdulatéletének volt szenvedélyes tanulmányozója. A lovat nem úgy ábrázolja, mint kortársai: a római szobrok és reliefek stilizált és megállított mozdulatában, hanem eliramodott mivoltában. Kőnyomatain látnivaló, hogy egészen közelről tanulmányozta a ló életét, még pedig nem nyugalmi állapotában hanem legszenvedélyesebb mozdulatai közben. Ágaskodó paripát ábrázoló kőnyomata csupa szenvedélyesség - csupa romantikus szubjektivitás.
Algir meghódítása s még előbb Napoleon egyiptomi hadjárata, fedezte föl a művészet számára azt a lovat, mely a klasszikai művészet lótípusától különböző eleven valóság volt. Azok a mozgalmas évtizedek általában annyi megábrázolásra alkalmas eseménnyel és új motívummal szolgáltak a művészeknek, hogy érthető, ha figyelmük végre elfordult a klasszikai művészet példatárától. Az európaiak érdeklődése számára megnyilt Amerika szűzi titokzata, az őserdők, a prairiek, a vörösbőrűek Amerikája. Rousseau, Bernardin de Saint-Pierre és Chateaubriand voltak előkészítői a romanticizmusnak. Ők azonban csak az érzelmes romantikának képviselői. Az évtizedes szörnyű háborúk megtermették azután a hősi romantika képviselőit is. Az irodalom és az ábrázoló művészet ebben az időben mindjobban összejátszik. Különösen az előbbi hat az utóbbira. Miként a középkorban és renaissanceban a Szentírás és a Szentek legendáriuma, a klasszicizmus korában pedig a görög-római mythológia és történelem szolgáltatta az ábrázoló művészet számára a motívumokat, most a kor híres regényírói és korábbi századoknak olyan írói lesznek megihletői, kik műveikben régebbi korok életét és szokásait elevenítik meg. Lord Byron, Walter Scott, Shakespeare a motívumbányái a francia romantika művészeinek.
Két magasra felnyúló alakja, két főművésze pedig Géricault és Delacroix. Géricault az idősebbik és egyben fiatalabbik, mert annyira fiatalon halt meg, hogy művészetének csupán ifjúkora lett. Lázadó és féktelen temperamentum, ki a klasszicisztikus művészet merev schematizmusában el sem képzelhető. Az ilyen temperamentumoknak, ha időnek előtte születnek, meg kell fulladniok, vagy el kell senyvedniök az olyan szabadságellenes művészeti korszakban, mint aminő a klasszicizmus koráé volt. Carle Vernet műtermében ismerkedett meg Géricault a lóval, eljövendő művészetének főmotívumával. Attól fogva a lovat festi és rajzolja élete minden változatában, de legörömestebb a vad lovat, mely senkinek sem engedelmeskedik, mely eltépi kötőfékét, mely az istállóban beleharap társa marjába, - s ezt akkora hévvel és átérzéssel, hogy lehetetlen rá nem ismerni benne a művész önnön hevületére. A lázadó művész a lázadó állatban érzékíti meg önnön indulatát. A művész szubjektivitásának ennyire szabadjára eresztése, temperamentumának, önkényének ennyire leplezetlen érvényesítése új jelenség volt a klasszicisztikus fegyelmezettség kora után. Ami Géricault után következett az impresszionizmusig, sőt azon túl egészen az expresszionizmusig, mind ennek a föléledt szabadságérzetnek műve.
Delacroix sok tekintetben közvetetlen folytatója és fejlesztője Géricault félbenmaradt élete művének. Nem kevésbbé szenvedélyes temperamentum nála, de művésznek tudatosabb, tehát fegyelmezettebb is. Jobban tudja nála, hogy hol végződik művészetének határa, a túlság és szertelenség vágyát megfékezi benne jóval biztosabb ízlése. Habozás nélkül átvállalja Géricault kedvelt motívumait: a ló és a sivatagi fenevadak ábrázolását. Villámcsapásra felszökő lovát huszonhat éves korában festette. Akkora mértékű mozgalmasság ábrázolását kísérelte meg ezen a híres vízfestményén, amilyenre az ábrázoló művészet eszközei talán lehetőséget sem adnak. A felágaskodó paripa mintha szétszakadni készülne, ahogy tagjait az ijedtség önkívületében széjjelhányja. Az ember azokra a robbanásokra gondol előtte, melyeket a szétvetődő gránát exploziója okoz. A ló anatómiájával közben önkényesen bánt el Delacroix, ki a látszati igazságnak utóbb is nem egyszer alárendelte a tárgyi valóságot.
Delacroix dolgozta ki Géricault másik híres motívumát is, a pihenő, lesben álló vagy más állatot marcangoló oroszlán és tigris motívumát. A romantikus kor francia festői mind megfordultak Afrikában és többé-kevésbbé kivették részüket az oroszlán- és tigrisvadászat izgalmaiból, melyeket Gérard, a híres oroszlánvadász leírásai tettek a regényes képzeletűek számára kívánatosakká. A romantikusok erőmutogató vágya hálás motívumra talált a sivatag urának ábrázolásában. Nyugvó királytigrisének macskaszerűen lágy mozdulatába, puhán elömlő és mégis minden pillanatban megfeszülni készülő tömegébe mennyire bele tudta vinni a lekötött erő szertelenségének érzetét és a gyilkolásra kész bestia égve figyelő tekintetébe az őserdei élet minden kegyetlenségét és vérszomjúságát!
A kőnyomat volt a francia romantikusok korszakának kedvelt sokszorosító eljárása. Akkoriban volt virágjában ez az eljárás, mely lehetővé teszi, hogy a művész duktusa átvitel nélkül a maga hamisítatlan mivoltában sokszorosodjék meg a lapoknak akár határtalan számán. Bizonyára ez az eljárás csábította rá Delacroix-t az illusztrálására. Ilyen munkái között mindig is híresek voltak a Shakespeare Hamletjéhez készült kőrajzai. Nagyon érdekes példái a romantikus képzeletjárásnak, mely az irodalmi sugallást csak megindítónak fogadta el, az irodalmi tárgyhoz simulni nem volt képes. Delacroix meg sem kisérli az önként kínálkozó archaizálást, hanem megy a maga érzése szerint. Shakespeare elképzeléseit inkább önmagához hasonlóknak ábrázolja meg, semmint Shakespearehez hasonlóknak. Bámulatos azonban kifejező eszközeinek bősége, komponáló könnyedsége, mozdulatbeli változatossága és keze húzásának a lendülete.
Delacroix megfelelője a francia irodalomban Victor Hugo volt. Csodálatosnak látszik, hogy noha kortársak voltak, nem hatottak egymásra, legalább is Hugo nem a korának irodalma iránt különben annyira fogékony Delacroix-ra. Ez a minden nyilvánulásában puritáni tisztaságú művész, ki azért volt olyan, amilyen, mert másmilyen nem is lehetett volna, nagy költő-kortársában nyilván megérezte a nem mindig tiszta érzésű és gyakran nem őszinte művészt, kinek hevülete sokszor mesterséges fölhevülés volt és nagy lobogása nem egyszer szemfényvesztő játék. Victor Hugónak több rajzát őrzi gyűjteményünk. Aki nem ismeri a rajzok testvéreit, melyeket a párizsi Victor Hugo-múzeum őríz, az is elégséges fogalmat szerezhet belőlük a költő Hugo rendkívüli ábrázoló-művészi tehetségéről. Java férfikorából valók ezek a lapjai. Megrázó vizionárius erő alkot rajtok szenvedélyes lendületű komor képeket. Minden jel szerint ábrázoló művésznek is nagy egyéniséggé fejlődött volna Hugo, ha teljes erejével arra adja magát. Hozzá fogható gazdag és fantasztikus képzeletjárású művésze még csak egy termett a francia művészetnek: Gustave Doré. Őt azonban ezen a kiállításon csak a «Contes drolatiques» illusztrációs könyve képviseli.
E nagyok köré a kisebbeknek csapatai sorakoznak. A szapora és népszerű Charlet és a szintén könnyedén alkotó Raffet, a napoleoni éposznak voltak leleményes illusztrátorai. Különálló valaki a maga korában a spanyol származású Diaz, az életöröm és a színragyogás képviselője a barbizoni művészek csoportjában. Lágy előadású, egymásba folyó tónusú kőnyomatain szinte szikrázik az alig leplezett érzékiesség. Merő ellentéte volt Chassériau, ki legérzékibb hatású motívumaiban is szűzies érzésű festő. A grafikust benne szintén Shakespeare indította alkotásra, nyilván Delacroix példája nyomán. Egy sorozatnyi rézkarccal illusztrálta Shakespeare Otellóját. Karcai inkább rézlemezre futtatott vonalas rajzok, semmint a fényes és sötét foltok harmóniája vagy disharmóniája, ami lényege szerint minden igazi rézkarc. Karcai különösen érett és megkapó komponáló tehetségének szép bizonyságai. Általában megható gyöngédségű lapok.
Ezt a szép és tanulságos kiállítást dr. Hoffmann Edith rendezte el és ő írta meg a katalógusát is tárgyának önfeláldozó szeretetével és tudósi gondossággal.