Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ · / · RABINOVSZKY MÁRIUS: RIPPL-RÓNAI INDULÁSA

RABINOVSZKY MÁRIUS: RIPPL-RÓNAI INDULÁSA
II.

A kilencvenes évek elején Gauguin gyakorolta a fiatal szintétikus festőkre a legerősebb hatást, míg van Gogh és Cézanne útmutatása a kilencvenes évek végén kezdte inkább a figyelmet magára vonni.

A «szintézis» a gyakorlatban nagyjában a következő stíljegyekkel bírt. (Hangsúlyozom, hogy éppen a vezető egyéniségek tették túl magukat leginkább e stíljegyek korlátain.) A szintézis két dimenzionálisan ábrázolt, tehát a mélységet a síkra vetitette, a rövidüléseket, melyek mindig a mélység hatását váltják ki, lehetőleg kerülte. A színeket dekorativen szétválasztotta, tehát nem rakott különféle színpettyeket egymás mellé, mint az impresszionizmus, hanem nagy, egynemű színsíkokat helyezett egymástól többé-kevésbé élesen elkülönítve a vászonra. Az egyes szín- és formasíkokat körsávval zárta be, végletes formájában úgy, mint ahogy az üvegablakkészítő ólomkerettel, vagy a zománcműves fémgáttal választja el egymástól a színes üveg- vagy zománccsíkokat (innen a «cloisonnisme»). Ezek a körsávok puhán, bizarrul gördülnek. (Belőlük korrumpálódott rosszul felfogott japán hatás alatt a későbbi émelygős «szecessziós» dekoráció.) És ezek a körsávok tartják szigorúan síkban a testet. Mivel az akadémiákon külsőségessé vált a forma, a szintétikusok elsősorban a formának akartak jelentőséget és önmagában való szépséget kölcsönözni. Innen a dekoratív jelleg, mely néha már-már az iparművészet határán mozog. Innen az érdeklődés az új iparművészeti mozgalom iránt, melynek hullámai össze-összecsapnak a képzőművészeti mozgalom árjával.

A mozgalom periferiáin ott a szimbolizmus, mely végértelemben az akadémiai elvekkel tart fenn akaratlan kapcsolatot. A szimbolizmus problémája szerencsésen kívül esik Rippl-Rónai fejlődési vonalán.

A szintétikusok belső rokonságot fedeztek fel mindazon művészetekkel, melyek szintén kizárólag, vagy viszonylagosan két dimenzióban gondolkoztak. Ekkor nyomult az európai művészi köztudatba az egyiptomi, perzsa, keletázsiai, középkori művészet sajátos jelentősége. A modern festő és szobrász Párisban most már nem a Louvre földszinti antik vagy emeleti barokk termeit, hanem a Musé Guimet ázsiai csodáit bujja.