Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KÉPZŐMŰVÉSZETI FIGYELŐ
Mikor Strobl Alajos bécsi tanulmányévei után megtelepedett a hatalmas iramban építkező, rohamosan fejlődő városunkban, őt már sokkal kedvezőbb viszonyok fogadták itt, mint úttörő elődeit. Szegény Ferenczy István küzdelmes kora régen elmúlt és eltüntek az Izsó Miklósra nehezedő akadályok, a szükös, a szegényes állapot bajai. A sok készülő és tervbevett középület, sok szép feladatot kínált. Az Andrássy-út palotái is akkor bujtak elő a földből, sürün egymás mellett, majd mind kőhomlokzattal, szobrokkal díszesen. Sőt még a nagyon hézagos körút házsorai is kezdtek akkortájt hirtelen nekilendüléssel megtelni és akadt olyan ház, mely gipszoszlopokkal és gipszszobrokkal versenyre kelni látszott ama palotákkal. Egyre-másra újabb emlékszobrot-állító tervek merültek fel. Huszár Adolf felé fordult a bizalom, ő volt ezen évtized nagy szobrásza. A Petőfit ő fejezte be, báró Eötvös szobra már állt, Deák Ferenc főalakján pedig akkor kezdett dolgozni. Vidéki városainkra is átterjedt ez a szobor-állító kedv. Marosvásárhely után, (Bem) Arad foglalkozott a 13 vértanúnak állítandó emlék kérdésével.
Az 1885-iki kiállítást megelőző években, tehát éppen Strobl Alajos első budapesti éveiben tetőpontján állt az építő-tevékenység és a lázas munkából kivette részét a monumentális festészet és szobrászat is. Nyolcvannégyben elkészült az Operaház, Ybl Miklós alkotása és ezen, az akkor még csak 28 éves fiatal művészünknek már tökéletesen érett alkotásai szerepeltek. A főbejárattól jobbra és balra, fülkében, Liszt és Erkel Ferenc kőszobrai, meg a szfinkszek. Ez a két ülő alak legharmónikusabban sikerült alkotása maradt mindvégig, nemcsak neki, de a szobrokban nem szerencsés Budapestnek, talán máig, jó negyven és egynehány év után is. Különösen a Liszt, melyen nagylendületű mozdulata dacára oly kitünően sikerült a tagok, tehát a kő felosztott tömegeinek a szobrászat örök törvényei szerint való egyensúlyba hozása. Ugyanez elmondható az Erkelről is, csakhogy ennél az ábrázolt egyén jellemzéséhez nem volt szükség a páthoszig fokozott hevű mozdulatra.
Miképpen magyarázhatjuk meg magunknak azt, hogy ez az akadémiáról az imént hazakerült kezdő, oly korán jutott el érettségének befejezett fokára? Könnyü, de nem kielégítő válasz e kérdésre az, hogy Bécsben Kaspar Zumbusch tanítványa volt, kit bízvást tarthatunk amaz idők legjobb szobrászának Közép-Európában. Hildebrand neve akkor még ismeretlen volt, bár Zumbuschnak ifjúkori barátja, munkatársa (a müncheni Maximilian-szobron) kivel együtt utazott először Rómába. Ott együttesen ismerhették fel az akadémiai szobrász-képzés gyarlóságát, mikor a római múzeumok antik-szobor-rengetegében először nyílhatott rá szemük arra, mily hamis irányba viszi a fiatal művészt az örökös gipszmásolatokon való lelkesedés. A gipszöntvényen, mely többnyire görög bronzszobrokról római korban átalakításokkal márványba faragott másolatokról készült, e két átvitelnél nagyrészt elmosódott az eredetinek, anyaga által diktált, formanyelve. A múlt század ifjú szobrásza akadémiai éveiben gondtalanul mintázott az engedékeny agyagban, hiszen munkája a legjobb esetben is csak a gipszig jutott el és példakép is csak gipsz-szobrokat látott maga körül. «A modern faragó és öntő eszközök mindent lehetővé tesznek nekünk, ne törődjünk hát a kivitellel» mondották és vigan gyúrták az agyagot. És nem gondoltak vele, amíg némi nehézségek elől kitértek ugyan, addig elmulasztották azt, ami igazi zamatját adja a szoborműnek, a kiviteli anyagnak már a kompozicióban való érvényesítését és igy anyagnak és formának teljes összhangba olvasztását. Sok-sok művésznek, az én nemzedékemnek is, lett ez fájó sebe, mely akkor szakadt fel, ha Rómába jutott és eredeti antik szobrok előtt állott.
Zumbusch nagyokat szippantott e tanulságokból, visszatért Bécsbe és ott hosszú életén végig az emlékművek egész sorozatát alkotta. Utolsó jeles tagjává vált az akadémiai szobrászok ama sorának, mely még az empire-idők antik-ismeretében gyökerezett és Thornwaldsentól Rauchon és Rietschelen keresztül vezetett őhozzá, mig vele végleg megszakadt.
Hildebrand azonban évtizedekig Olaszországban maradt és antiktanulmányaiban egészen új megértésekig jutott. Ezeket gyakorlatilag és teoretikusan feldolgozva, később, mikor a naturalizmus kátyuba vezetett, ő volt hivatva új útakat mutatni az európai szobrászatnak.
Strobl Alajos korai és gyors eredményeinek tehát némi magyarázatát adja ugyan, ha mesterének életét és eredményeit nézzük, de megnyugodni benne nem lehet. Azért sem, mert első műve, a Perseus, mellyel az akadémián díjat nyert és idehaza is feltünt, bármily kitünően megmintázott férfialak is, mégis tipikus akadémiai munka, mely az anyag tulajdonságaival nem számol. Messze kinyujtja Medusa fejét tartó jobb karját, mintha bronz volna, alatta a nagy levegő-ür, mit kőben kifaragni oly fáradságos. Balkeze, mely a kardot fogja, sem szerkezetileg, sem formailag oda nem tartozó fatörzsfélével van alátámasztva. Egészen olyanná teszi ez, mintha bronz után volna a fentebb említett példák szerint márványba átfaragva. Ennek a Perseusnak ügyeskezű, formaalakító készségű mintázójából néhány rövid év elteltével, feladata magaslatán álló, anyagát és annak kifejező eszközeit hatalmában tartó művész lett. Formaadása most telt és egyszerű, a ruházat ráncvetése az anyaghoz mérten kőszerű. Ebben a hirtelen kifejlődésében pedig kétségtelenül része volt kongeniális munkatársainak, kik közé szerencsés sorsa elvezette és része volt annak a lüktető lendületnek is, mely a hazaérkező ifjút itthon fogadta és ellenállhatatlan hatással ragadta magával. Ime, a folytonosan ismétlődő ellenpéldákkal szemben, megint volt egy esete annak, amikor külföldön nevelkedett művészünk itthon a továbbfejlődésre alkalmas talajt talált. Tarthatjuk ezt az időszakot fordulópontnak is a magyar művészet történetében és nevezhetjük akár hőskorának azt az egy-két évtizedet. Mert a gyönyörű feladatok naggyá növeltek más művészeket is, köztük azokat, kikkel együtt dolgozhatott, az opera építészét és Lotz Károlyt, a freskófestőt.
Ilyen szerencsés kezdet után Strobl Alajos karrierje szokatlanul hamar kialakult. 1855-ben meghalt Huszár Adolf, kinek tanszékét a művész-iskolán ő foglalta el. A reá következő évben pályázaton elnyerte az Arany János-szobor megbízását. Emlékszem egy hűvös estre, mikor a művészeti iskolák ifjúsága fáklyásmenetben végigvonult Budán a művész várbazári műterme elé, hogy a győzelem alkalmából ünnepelje őt és társát, Schickedanz Albert építész-tanárt. Arról is maradt valami elmosódott emlékem, milyen jó volt akkor. Erőteljes termetű, rőtbarna szakállú, szépfejű művész lépett műterme ajtaja elé, hogy fogadja az ifjúság üdvözletét. Mi köréje sereglettünk és én oly szerencsés voltam, hogy a félig kitárt ajtójú helyiségbe bekukkanthattam. A kupolás terem közepén, mintázó állványon Ferenc József agyagmellszobra állt. Mögötte távolabb, polcon egy, az akkori divatnak megfelelően, szorosan összefűzött derekú gyönyörű hölgy mellszobra vált láthatóvá. Kollegáim szerint ez Natália, a szerb királyné képmása volt. Annak a műteremnek már akkor nagyon előkelő látogatói akadtak. De lakója nem sokáig maradt meg benne. Akkortájt alakították ki az epreskertben a három mesteriskolát. Az elsőbe hazahívták Benczur Gyulát, a másodikba kinevezték Lotzot, a harmadik, a szobrászmesteriskola vezetője Strobl lett.
Ettől fogva ez a gyönyörű kerti műterem az állandó, a szünettelen munkálkodás színhelye lett. Odakünn lassúbb lett a tempó. A művészet inkább a szélesség irányában terjedt, szaporodtak a művészek. Új műcsarnok épült, új irányok jöttek, harcok keletkeztek a művészek közt. De ebben a kerti műteremben megszakíttatlanul folyt a munka. Végtelen sora a mellszobroknak készült, szinészekről, művésztársakról, írókról, majd közéletünk minden jeleséről. Miniszterek, főhercegek, tábornokok, főpapok egymás után ültek neki. Állandó jövés-menés volt a művész körül és mellette folytonos működésben az iskolaszolga és a gipszöntő, hogy új munkák agyagját felrakják, a készet leöntsék, agyagját lehordják. Persze nemcsak mellszobrokét, hanem kisebb-nagyobb emlékszobrok, síremlékek alakjaiét is. De ezek már nem követték egymást oly szédületesen gyors iramban. Ezekkel már erősen küzködött. Míg mellszobrait bűvészi könnyedséggel tudta odacsapni és néha, kerti vagy műtermi ünnepélyeken, melyeket rendezni nagyon szeretett, a vendégsereg szemeláttára létrehozott egyet-egyet, addig figuráit a leggyötrőbb önkínzással alkotta. Egy ilyen szobor-alak karját, lábát jobbra-balra eltolni s ha jónak látta, akár az egész nagy munkát újból előlről elkezdeni, ez nála hirtelen elhatározás dolga volt. Fáradságtól vissza nem riadó, kifogyhatatlan, önfeláldozó munkaszeretete példátlan és örökké mintaképül szolgálhat későbbi nemzedékeknek. Ám néha befejezett munkáin is rajtamaradt valami nyoma a konstruáló, a komponáló-módja e bizonytalanságnak. Ez általában az előreelképzelés ki nem elégítő voltán múlik és leginkább az impresszionista módon alkotó művészek tulajdonsága. Felmerül tehát a kérdés, vajjon nem folytonos arcképező munkásságából származik-e e bizonytalanság. Avagy mégis érte volna valami hatása künn a nagyvilágban zajló és egymással csatázó művészeti áramlatoknak, mialatt ő 25 évet töltött műterme világában, kemény munkában és látszólag csak az antik és a renesszanszból merített ideáloknak élt? Csodálkozni ezen sem szabadna, mert hiszen ezen időközben Európában a szecesszió, az impresszionizmus és az expresszionista mozgalmak vonultak végig és ismeretes, hogy szellemi áramlatok mindig találnak utat-módot a terjedésre, még a levegőn keresztül is.
Emlékszobrainak legnagyobb része budapesti köztereken van felállítva. Arany János, Semmelweiss, Szent István, Mátyás király kútja a vár udvarán, melynek nagyon szép egyes alakjaira külön szeretném felhívni a figyelmet, bár az egész kissé kaotikus, és az utolsó, a Jókai, ezek a jelentősebbjei. Továbbá a temetőben a Henneberg és a Szilágyi Dezső-síremlék, valamint a Kossuth-mauzoleum. Van ezeken kívül még igen sok szobra budapesti épületeken, templomokban, köztereken és vidéken, mindenfelé az országban. Nem lehet elhallgatni a Szépművészeti Múzeumban elhelyezett «Anyánk» című életnagyságú márványszobrát, melyet igen sokan élete főművének tartanak és amellyel annak idején (talán 20 év előtt) a Műcsarnok nagy aranyérmét nyerte el.
A háború éveiben a csodálatos életerejű mester munkásságában valami alakulás volt észrevehető. Olyanféle, mintha fiatalkori törekvéseihez kanyarodott volna vissza. Felhagyott a geniális agyagvájkálással, formái most megint megteltek, megegyszerűsödtek, kitisztultak. Kezdett márványfejeinek végső kiformálásával most sajátkezűleg foglalkozni. Művészkörökben nagy lelkesedést keltett «Geniusz» című női feje, szinte klasszikusan egyszerűsített formaadásával. Még a tavalyi, kiállításon mindannyiunk bámulatát hívta ki új munkáival, egy leányfejjel, meg egy «Medusa» című csodálatos faragásával. És most, mikor 70 éves korában hirtelen meghalt, el lehet mondani róla, hogy még nem volt szobrász a magyar glóbuszon, kinek ennyire sikerült volna, mindent ami benne rejlett, minden szunnyadó lehetőséget, magából kiadnia. A sors kiválasztottja volt ebben.