Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: NEM NŐSÜLÖK
Szenes Béla vígjátéka a Vígszinházban

A premierről jönnek haza.

A szigorú kritikus: A karzat csakugyan lejött a földszintre, sőt a páholyokba is. Az igényei olyan kicsinyek lettek... azaz hogy nem kicsinyek, hanem olcsók. Sokat és sokfélét követel, de csupa mélyen leszállított ára holmival beéri. Csak sok legyen.

A közönség: Bocsánat, én jól mulattam. Az alvó férj-ben jobban mulattam, de jól mulattam ezen a darabon is. Ez a Szenes tudja, hogy mi kell az embernek.

A szigorú kritikus: Hisz ez az, hogy ezzel a mulatsággal be tudják érni. Egy nagy tömeg élclapi vicc, az összes népszerű színészek, tátrai szálloda, tengerparti nyaralóhely, a Vígszinház foyerja, Róbert bácsi és egy csomó más ismert premier-alak maszkjaival. Mondanivaló egy ujságcikkre sem elegendő, alakok csak úgy nagyjából odavetve...

A közönség: No már kérem, az alakokra ne mondjon rosszat. Hát nem elbájoló a Varsányi Irén az egyszerű ruhájában, okos beszédével...

A szigorú kritikus: Szegény! Az elragadó lényével, csodás asszonyi okosságával Marlitt-injekciókat kell neki beadni a közönségnek. Nem kár ezt a gyönyörű művészetet ilyen guvernantoskodásra pazarolni?

A közönség: És a Gál Franciska? Talán nem tetszett magának a ski-kosztümjében, meg abban a pompás ruhájában... melyben a második felvonásban jött? Az a pár taktus charleston, amit csinál, meg mikor kislánynak öltözve a falovacskát húzogatja...

A szigorú kritikus: Ez a művésznő nagyon kifejlődött. Végleg kiderült róla, hogy mindent tud, ami ma vonzza a közönséget. Szubrett, vagy revue-primadonna. Hátha még énekelni is tudna! Talán tud is.

A közönség: Igenis, ezért meg fogom nézni a darabot még egyszer. Meg a Góthért, milyen mulatságos! Meg a Rajnaiért, milyen elegáns! És az a szép mozgalmasság, mennyi szereplő, sok szép nő!

A szigorú kritikus: Ez az. A közönség egyenesen beleszorítja a színházat a revue-csinálásba. Az lesz a vége, hogy nem lehet egy valamirevaló drámát előadni, rendes, finomabb eszközökkel dolgozó vígjátékkal sikert csinálni, csak revue kell, erőszakos eszközökkel beráncigálni a közönséget a szinházba.

A közönség: Oda megyek, ahol többet kapok a pénzemért. És ebben a Szenes-darabban van társadalmi tanulság is. Jókat odamondogat a mai modern asszonyoknak meg lányoknak, akik félmeztelenül szaladgálnak, festik magukat, flirtölnek, pizsamában udvaroltatnak maguknak, éjjel kiugranak az ablakon, flirtölni a lugasban. Jól megkapják a magukét, úgy kell nekik. Folyton a szomszédom lányára meg feleségére gondoltam.

A szigorú kritikus: Arra nem gondolt, hogy az, a kis Magda, akit Gál Franciska játszik, milyen könnyen megjavul komoly háziasszony-jelöltté? Hogy a darab minden fordulata csinálva van, nem jön magától, a dolgok természetéből? Hogy a szerepek csak éppen szerepek, nincs mögöttük semmi a kulisszákon túl? És amire maga azt mondja, hogy társadalmi szatíra; az csupa olyan dolog, amit ezer ujságcikkben ezerszer elcsépeltek már?

A közönség: Ez nincs elcsépelve, akármennyit csépelik. Mert ez van. Ahová nézek, csak kétféle nőket ismerek az úri társaságban. Olyanokat, akik olyanok, mint ennek a darabnak a női - persze Varsányi kivételével - vagy olyanokat, akiknek nincs pénzük, hogy olyanok legyenek, tehát irigylik, tehát megszólják őket és örülnek, hogy Szenes olyan kedvesen gúnyolódik velük. Az utóbbiak a nagy többség és azért jó színdarabíró ez az író, mert a többség nézetét mondja ki olyan viccesen, hogy az ember nem jön ki a nevetésből.

A szigorú kritikus: Csakugyan, ez érdekes. Ha ezeket a vicceket - például, hogy: aki megházasodik, az vagy elmezavarban vagy pénzzavarban szenved - a társaságban vagy az asztal felett mondanám el, senkise venné észre, hogy vicc volt. Mikor Rajnai a színpadon kimondja, frenetikus hatása van. Milyen külön akusztikája van a színpadi beszédnek! Az bizonyos, hogy Szenes ezt érzi, ösztönnel, nem tudatosan, csak úgy, hogy ilyen az ő eszes járása. Ez az ő tehetsége, sikere, szerencséje.

A közönség: No látja, és mennyi ilyen kis vicc van a darabban! Tele van velük spékelve.

A szigorú kritikus: Csakugyan, ezek a viccek, meg a szinpad mozgalmassága csaknem elfödi, hogy a második felvonásban a cselekvény már nem is érdekel, a harmadik felvonásban pedig sehogysem illik abba a keretbe, melyet a díszlet, a Vígszinház foyerje ad.

A közönség: Az a foyer kitünő. Úgy megtapsoltam, hogy...

A szigorú kritikus: Akkor is megtapsolja, ha bemegy jegyet váltani?

A közönség: Nem vagyok megőrülve. Hát tapsolok én, ha a korzón meglátom a 16-os villamost? Az alvó férjben pedig megtapsoltam azt is. De abban igaza van, hogy a második felvonásban már kezdtem attól félni, hogy unatkozni fogok. De aztán jött egy pár vicc és megint jól mulattam. Csak azt nem tudom, miért nem mulattam jobban, mikor a Gál Franciska mint Marlitt-szűz jött a színre és a Rajnai szerelmes lett bele. Pedig nagyon kedvesek voltak.

A szigorú kritikus: Nyilván azért, mert az író jobban tudja, hogy a szereplőknek mit kell mondani, mint hogy mit kell csinálni. A cselekvény vezetése körül vannak bajok.

A közönség: Lehet. A cselekvény az olyan rosszkedvű kritikusnak való, mint maga. Nekem jókedv kell este, elég rossz kedvem van egész nap. Szenes az egy jókedvű író, már én csak neki adok igazat.

A szigorú kritikus: Úgylátszik igaza van. Mindig annak van igaza, aki fizet.