Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Olyan könyvről van szó, mely fölött nyilvánvalóan eljárt az idő: eljárt nem csupán azért, mert már 1912-ben megjelent a firenzei Sansoni kiadásában, hanem azért is, mert Jézus «pöre», bármennyire mesterien tárgyalta is Giovanni Rosadi, az 1900-as évek és az azokat megelőző esztendők témája. Maga Rosadi megmondja ezt az előszavában: az előadást, mely e könyv alapjául szolgált, 1896-ban tartottam. Mindez azonban puszta számadat, keveset mond és legfölebb azt az érzésemet igazolja, hogy Papininak az Athenaeum kiadásában megjelent «Krisztus története» és annak sikere ösztönözte a kiadót arra, hogy közreadja ezt a «Krisztus pöré»-t, melynek hogy amazéhoz hasonlatos sikert kívánjunk, annál kevésbé lehet akadálya, mert olyan könyvről van szó, amely kétségtelenül a velejéig becsületes írás.
Giovanni Rosadi annak a lelki atmoszférának terméke, melyet az e századeleji Firenzében az úgynevezett «Voce-mozgalom» teremtett. Az 1908-ban megindult «Voce» heti folyóirat volt, melyből olyan szellemek pályája indult el, mint Giuseppe Prezzolini, Giovanni Amendola, Emilio Cecchi, Clemente Rébora, G. P. Lucini, G. Lombardo-Radice, Giovanni Boine, Giovanni Papini, kik - akár élnek még, akár meghaltak, akár más csoportokba tömörültek, akár széjjelszóródtak, akár istentagadók, akár megtértek - azon szellemek közé tartoznak, kiknek nagy részük volt a függetlenségért vívott háborúkból alig hogy kikerült Itália szellemi haladásában; annak az Olaszországnak, melyet teljesen elfoglalt küzdelmes vajudása, melyből mai földrajzi és intellektuális formái támadtak. A «Voce» Itália szellemi megújhodásának hirdetője volt. A «Voce» folyóirat köré gyült csoportban az irodalom, a politika, a művészet minden elképzelhető iránya képviselve volt és mindannyi megegyezett egy közös nevezőben: annak szükséges voltában, hogy Olaszországot Európa többi kultúrájának szintjére emeljék, hogy ellene tudjon állni a külföldi nyomásnak és meg tudja szerezni azt a tekintélyt, melyhez, úgy látszik, elkerülhetetlen volt a háború. És valóban a «Voce» minden tagja meggyőződéses híve volt a legutóbbi háborúnak, mely Olaszországra nézve jóval mélyebb értelmű volt, mint a többi népre nézve: hiszen láttuk, hogy Olaszország minden más népnél kevésbé gondolt területhódításra; helyette «önmaga meghódítására» törekedett oly módon, amelyben ha nem is telhetik mindeneknek kedve, - a nyers és kegyetlen őszinteség jeleit viseli önmagán és minden nyilvánulásában, olyan őszinteségéit, mely annak fáj legjobban, aki gyakorolja.
Ebben a megújhodás akaratával megtelült légkörben élt a kor követeléseivel teljesen egyező felfogásával Giovanni Rosadi. A «Voce» mozgalmaiban nem vett részt. Magános jellem volt, ki mindig a maga kedves művészeti, jogi, vallási tanulmányainak szentelte magát. Kivette részét a közéletből - a művészeti ügyek főigazgatója volt - mikor úgy hitte, tere nyílik annak nagyszabású megvalósítására, amit a «Voce»-beliek folyóiratukban hirdettek. A jogtudomány tanulmányozása és hozzá való nagy szeretete juttatta el annak a könyvnek a tárgyához, amely ime magyarul is megjelent most.
Jézus ma mint élő hit érdekel bennünket, mint eleven hit, melyet magunkban kell megtalálnunk, azokban a pillanatokban, melyekben kigyulad bennünk a vígasztaló szellem lámpása, hogy fényénél a mindennapi élet sötétjében megtaláljuk az útat, mely a csillagremegésen túl az Úr létének tiszta valósága felé visz. Hogy Jézus «pörét» a zsidók, vagy a rómaiak törvényei szerint folytatták-e le, hogy a paragrafusokat többé, vagy kevésbé alkalmazták-e, hogy volt-e lehetőség a védelemre, vagy a vádra, igen, vagy nem, mindez olyan dolog, mely Jézus életével való összefüggésében ma nem azzal a szenvedéllyel foglalkoztat bennünket, mellyel a bennünket megelőzött nemzedéket foglalkoztatta.
Rosadi azt mondja előszavában: «Itt ugyanis Jézus életét a legemberibb vonások közt tárgyalom, a bíró és a vádlott közt levő viszonylatban.» Azonban a szerzőt nem pusztán a tudás tárgyilagossága vezette, hanem a művész ihlete is - különösen könyvének leíró helyein.
Határozottsággal kell rámutatnunk, hogy Rosadi könyve nem hasonlítható össze Papiniéval. Az előbbi fölöttébb jellemző terméke századunk elejének, annak a testiség és lelkiség, valóság és ideál, föld és ég közt hullámzó korszaknak; az utóbbi viszont a háború utáni korszak jellemző terméke, annak a formák és mozgások, igazság és hazugság között a legnyersebb relativizmus levegőjében hullámzó korszaknak. Az előbbi a formuláiban hívő tudós nyugalmával van tele, kiben azonban az ahhoz való képesség is megvan, hogy a képzelet világába emelkedjék; az utóbbi költő műve, ki fantasztikus látomásától lenyűgözve, megalkotja a maga Istenét és ennek az ő ideáljának ígéretébe kívánja zárni a világot, mely körülveszi; eszébe sem jut az a föltevés, hogy talán nálánál sokkal erősebb akadály áll előtte, amelyen el is bukhatik. Az előbbi a tudomány megmozdíthatatlan alapján nyugvó hit, az utóbbi gyötrelem, mely a költészet lebegő szárnyain vergődik. Rosadi megmagyaráz és buzdít, Papini indítványoz és kényszerít. Rosadi könyvét örömmel olvassa az ember, mint valami felséges regényt; Papini könyvét fájó érzéssel, mint olyan bűnnek a történetét, amelyet csupán az Isten tudott megbocsátani. A két könyv, látnivaló, két ellentétes végletet képvisel: az egyik a tudományos, a másik a romantikus elágazása ugyanannak a motívumnak: annak a spirituális szellemnek, mely a «Voce» korszakában Firenzét megülte. A két időbeli távolság között, mely - Magyarországon túl - ezt a két könyvet elválasztja, zajlott le a háború tragédiája. És omlott össze a világ, amely Rosadi életlátomásának hátteréül szolgált, és kelt föl a másik világ, mely Papininek az élet látomását adja. Összeomlott a bizonyosság világa és megszületett - nyilvánvalóbban, mint a történelemben valaha is - a relatívizmus világa.
A könyv fordítója munkájával tanuságot tett arról, hogy alaposan ismeri az olasz nyelvet és hogy fáradsága méltó volt a műhöz, amelyet kezébe vett. De azonfelül minden mondatából lelkesedés csattan ki. Nem csupán azt érte el, amit akart - kívánsága túlságosan szerény volt, mindössze annyi, hogy köszönetet mondjon Firenzének a szépért, amivel fogadta -, hanem olyan művel ajándékozta meg a magyar vallásos irodalmat, amelynek nem volt szabad hiányoznia belőle, bármilyen szemszögből vizsgáljuk is Krisztus problémáját. A jegyzeteket is nagy szakértelemmel fordította magyarra Halász Ernő dr. és Zoltán Vilmos.