Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ
MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ
JELENETEK
MÁSODIK FELVONÁS.
Este van. A szobában unalmas rend, amelytől lakatlan, rideg benyomást kap. A bolt nyitott ajtajából behallani az órák gyors, változatos ketyegését. Csattanás, - bezárták az uccai ajtót. Az üzletből kilép Sztogov, cigarettával fogai között, és Jákovlev, kezében kulcsokkal, izgatottan, kapkodó mozdulatokkal.
Jákovlev (körülnéz; halkan): Senki. Senki sincs itt. Feleségem és unokahugom elmentek a templomba, leányom és keresztapja sétálnak. (Sztogov nesztelenül jár, hallgat. Jákovlev kérdőn, aggódva.) Nos hogy leszünk?
Sztogov (odaveti): Határozzon.
Jákovlev: Veszélyes dolog...
Sztogov (mint előbb): Veszélyes.
Jákovlev: Pedig a munka - kitünő!
Sztogov: Kitünő munka.
Jákovlev: Hadd nézzem meg mégegyszer.
Sztogov (anélkül, hogy megállna, egy aranypénzt dob az asztalra).
Jákovlev (nagyítón keresztül vizsgálja, kezei remegnek): Sárgaszínű fém... a neve -a-rany. Két kongás - egy szó... Jó és gonosz rejtőzik benne... és boldogság... nem igaz? Minden attól függ, milyen szempontból nézzük, - mert hiszen, ha meggondoljuk...
Sztogov: Az élet rövid, nem érdemes gondolkodni.
Jákovlev (ábrándozik): Komámat, Kemszkojt, megfricskázhatnám... Vőmet, akit ő jelölt ki, ő erőszakolt rám, megfricskázhatnám...
Sztogov (mosolyogva): Gondtalan életet biztosíthat leányának...
Jákovlev: Pénzzel sok jót tehetünk.
Sztogov: Gramofont vehet. Automobilt... (ásítozik).
Jákovlev: Én bizony egy énekesrigót vennék; ismerek egy borbélyt, akinek a rigója eladó. (Felsóhajt.) Pompás rigó - két éve gyönyörködöm benne. Mesébe illő madár! (Leteszi a pénzt az asztalra.) Igen... de megcsalni az embereket - bűn.
Sztogov (közömbösen): A maga dolga. Ajánlatot tettem, de rábeszélni nem fogom.
Jákovlev: Bűn...
Sztogov: Nincs ember, aki ne vétkezne, csak maga akar becsületes lenni. Megúnja, egyedül marad.
Jákovlev (ismét felveszi a pénzt és mérlegeli a tenyerén. Áthatóan nézi Sztogovot): Na igen... csak tréfál... Érthetetlen tréfa. És mi az oka, hogy egyszerre ilyesmiről kezdett el velem beszélni?
Sztogov (megáll; nyugodtan): Valamikor és valakivel el kellett kezdenem ezt a témát. Látom - szegény ember, küzködik a megélhetésért, - noshát belekezdtem...
Jákovlev: És nem fél?
Sztogov: Én? Ugyan mitől?
Jákovlev (halkan): És ha feljelentem a rendőrségen?
Sztogov: Maga? Mért tenné?
Jákovlev: Már régóta keresik itt ennek az árúnak a gyárosait!
Sztogov: Tudom. (Közvetlenül közel lép Jákovlevhez.) És mit mondana a rendőrségnek? Beszélgetésünknek nincsenek tanui. Az arany pedig - talán valódi.
Jákovlev (felugrik a székről): Mit... hogyan? Valódi? Engedje meg - de hát akkor miért?... Csodálkozom...
Sztogov: A csodálkozás - üres foglalatosság.
Jákovlev: De ha a pénz valódi, akkor hát?...
Sztogov: Akkor hát?...
Jákovlev (leül): A megtestesült ördög!
Sztogov (felsóhajt, elmosolyodik): Ugyan, dehogy...
Jákovlev: Maga nem... rendőrkém?
Sztogov (arrébb megy mellőle): Céltalan ez a beszélgetés. (A konyhaajtó felé indul.)
Jákovlev (nyugtalanul): Ne menjen, álljon meg... Oh, Istenem! Nézze, - nekem meg kell tudnom az igazat! Hogy tehetnénk bármit is, ha nem tudjuk, hogy mi igaz? Az igazságra - nemde, szükség van?
Sztogov (kérdő tekintet vet rá és hallgat).
Jákovlev (panaszosan): És... és aztán: ha az Úr a bűnt nem engedné meg, az emberek nem is vétkeznének! Nem vétkeznének, ugye?
Sztogov (kissé durván): Ezt nem tudom. De tudom a következőt: Kírovra emlékszik?
Jákovlev (megrémülve): Én? Engedelmet! Kire? Ki az?
Sztogov: Ismert név. Ő fosztotta ki a nyizsnyij-novgorodi múzeumot, a régi-pénz-gyüjteményt, - emlékszik? Bobóvánál volt szálláson - elfelejtette volna? Bobóva pedig nem húzódik a lopott holmitól; ezt magának tudnia kell, hiszen sajátkezüleg hamisít számára régiségeket.
Jákovlev (zavarba jött, megijedt, mosolyog, kezeit dörzsöli): O-ó... igen, hát úgy vagyunk? Szóval, maga tényleg?... Ahá! De akkor minek ez a játék velem? Megmondhatta volna egyenesen... ha Kírov - a barátja! Barátja, vagy maga... detektív? Mi célja van ennek a játéknak?
Sztogov (új cigarettát sodor): Próbára kell tenni az embert... Komoly dologról van szó.
Jákovlev: Noshát? Tehát - a kezében vagyok magának?
Sztogov: És érdekes látni, hogy rugdalózik, kapálózik a sarokba szorított ember...
Jákovlev: Csak egyszer vétkeztem...
Sztogov: Nekem mindegy, hogy egyszer, vagy tizenegyszer. (Leül az asztalhoz és a pénzt önkéntelenül a viaszosvászon-körlap alá löki könyökével, amelyen a lámpa áll.)
Jákovlev: Másokért, leányomért vetemedtem bűnre... Rosszra, jóért... Az Úr is jó... Nem fog megbüntetni.
Sztogov: Persze; miért is büntetné meg, ha másokért vétkezik?
Jákovlev: Maga tréfál!
Sztogov: Nem. Én nem értek a tréfához. (A konyhaajtó felé indul.)
Jákovlev (nyomában): Bocsánat... hát hogyan döntöttünk? Ki maga voltaképpen? Hiszen ennyiben nem maradhat a dolog... beszéltünk - de a végére nem jutottunk...
(Elmennek. A lépcsőn lejön Glinkin, iratokkal kezében. Az asztalhoz megy, ledobja az írásokat, kivesz egy cigarettát. Dünnyög: «Bugrisság... Bugrisok.» Anélkül, hogy odanézne, gyufát keres az asztalon, kitapogatja a pénzt, felveszi, olyan mozdulatot tesz, mintha monoklit csíptetne a szemébe, kinyujtott lábakkal hátraveti magát egy széken, vizsgálni kezdi az aranyat. «Különös... Hm... nagyon különös»... A pénzt zsebredugja; ujból előveszi, mosolyogva nézegeti. «Nagyszerű.» A konyhaajtóból Luzgin és Jefímov léptek be. Glinkin úgy tesz, mintha a cigarettáját igazítaná meg és az aranyat gyorsan bedugja a szájába.)
Luzgin (mintha csipkelődne): És a gyerekek... a gyerekek is Jefímovok lesznek, - Jefímovok...
Jefímov (határozottan): Gyerekek - nem kellenek!
Luzgin: U-u-u - nem kellenek?
Jefímov: Ha az őseimnek egyike sem tüntette ki magát az életben, ha nem voltak képesek magukra vonni a közfigyelmet és engem, hogy úgy mondjam, láthatatlanságra kárhoztattak, - úgy én, mint gondolkodó ember, tiltakozom üres létezésem ellen és nem kívánva azt másokra is kiterjeszteni, kötelességemnek tartom nem nemzeni utódokat.
Glinkin: Mintha kérvényt olvasna!
Luzgin: Úgy-úgy-úgy... Nem nemzeni?
Glinkin: Igaza van; jelentéktelen emberek - feleslegesek.
Jefímov: Egyáltalában: az ember - szükségtelen valami!
Luzgin (komolyan): De akkor kié az örökség, mi? Kié legyen az örökség?
Jefímov (töprengve néz rá): Nem igen hiszek én az örökségben... Hogy is állunk hát - vannak örökösök?
Luzgin: Keresek. Éjjel-nappal, állandóan keresek, gondolkodom.
Glinkin: Ne felejtse el, hogy az én őseim angolok voltak. Glainquain. Lehet, hogy az egyik Amerikába költözött és ott...
Jefímov (Glinkinre sandítva): Hazudik! Angolok - franciák - nem hiszem én...
Glinkin: Ne merje nem hinni! (Luzginhoz.) Pénzben, vagy földben van az örökség?
Luzgin: Földben, földben! És - pénzben is, igen, igen! Pénzben is. Ss! Csend! Ekkora az örökség! (Nevet, széles kört rajzolva kezeivel.)
Jefímov: Nem meggyőző.
Glinkin: Preferánszozzunk!
Jefímov: Nincsen negyedik.
Glinkin: Talónnal.
Jefímov: Kemszkoj kikerget bennünket.
Glinkin: A konyhában.
Jefímov: Ott lehet.
(Amíg ketten beszélnek, Luzgin körülnéz a szobában és megpillantja tükörképét. Megijed tőle és aktatáskáját melléhez szorítva hátraugrik. Miután azonban alaposan szemügyre vette a képet, halkan nevetni kezd és megfenyegeti ujjával.)
Glinkin (Luzginhoz): Akar preferánszozni?
Luzgin: Én? Hogyne.
Glinkin: Csakhogy nincs negyedik.
Luzgin (a tükörbe mutat): Hát - az ott?!
Glinkin: Na, jobb viccet is hallottam.
Luzgin (Glinkinhez): Maga igazat szokott beszélni?
Glinkin (büszkén): Micsoda kérdés!
Luzgin (halkabban): Nem volt itt valaki... aki hasonlít hozzám, mi?
Glinkin: Nem láttam. Létezik ilyen ember egyáltalában?
Luzgin (kacsintva): Létezik - egy...
Glinkin (elmosolyodik): Nehéz dolog - hasonlítani magára!
Luzgin: Nagyon! Nagyon nehéz! De az az egy - tud! Képes!
Jefímov: Ki az?
Luzgin: Valaki.
Jefímov (komolyan néz a tükörbe, aztán Luzginra): Hogy a témánkat folytassam, nekem ez a felfogásom: Minden ikraszem hal akar lenni...
Luzgin (figyeli): Az ikraszem - hal? Ez igaz!
Jefímov: És hozzá még: nem is egyszerűen hal, hanem csuka.
Luzgin (elragadtatva): Igaz! Innen is van minden efféle... (kezeivel kavar a levegőben).
Glinkin (megvetően): Butaság - meg aztán közismert dolog.
Luzgin (meglöki a könyökével): Butaság? Hát akkor miért hord feltünő nyakkendőt? A nyakkendője - miért van? (Az ablakhoz megy.)
(Dúnja és Klávgyia szaladnak be a szobába. Mikor Klávgyia meglátja férjét, grimaszol és valamit suttog barátnője fülébe. Jefímov felfujt arccal nézi feleségét. Luzgin körültekint és kimegy a konyhába. Glinkin utána indul, de megáll.)
Dúnja: Jóestét urak! Különben már mindnyájukat láttam, kivéve az örökös-keresőt. Talált már?
Luzgin (halkan nevet).
Jefímov (a feleségéhez): Jól mulattál a templomban?
Glinkin: Hány-ezer métert mutattak?
Klávgyia: Nahát igen, a moziban voltam! Mi mondanivalód van még?
Jefímov: Az esti misére mentél...
Dúnja: Én meg elcsaltam magammal...
Luzgin: (aggódva nézi őket, ujjain számlál).
Glinkin: Gyerünk már kártyázni! Dunjása - velünk tart?
Dúnja: Nagyon szivesen. Nekem szerencsém van a játékban.
(Mindnyájan kimennek a konyhába. Klávgyia a büféről leveszi a szamovárt és utánuk indul. A konyhából belép Polína.)
Klávgyia: Honnan jössz? Az esti mise már régen véget ért.
Polína: Sétáltam.
Klávgyia: Te? Ez ujság!
Polína: A férjem itthon van?
Klávgyia: Az albérlőnél van, a szárnyépületben. (El.)
Polína: (lassan végigmegy a szobán és a büfé mellett megáll az ablaknál. A lépcsőről nem látható).
Klávgyia (bejön; kiveszi a büféből a teásedényt).
Polína: Haragszol?
Klávgyia: A férjem... Átkozott tormásfazék. Oh, hogy mennyire torkig vagyok már mindnyájatokkal! Úgy jár-kel mindegyik, mint akit kifosztottak... Rád is rossz nézni.
Polína: Rossz a sorom, Kláva; nehéz, szomorú az életem...
Klávgyia: Senkié sem vidám, de azért vigadnak!
Polína: Azt gondolod, nem mosolyognék én is szivesen? Csak volna, mire!
Klávgyia: Kire és nem - mire.
Polína: Ah, de még hogyan mosolyognék! Egész lelkemmel... Istenem!
Klávgyia (utánozza): Istenem! Mosolyogj hát rá egy vídám férfira.
Polína: Ezen kívül semmi sincs a számunkra?
Klávgyia: Micsodán kívül? Természetes, hogy férfin kívül semmi sincs.
Polína: Bujócskát játszani, a félemeletről reszketni?
Klávgyia (haragosan): Hát - reszkess! Bujócskát! Nézd csak a szeplőtlent! Nekem, anyuskám, kétszemű a férjem és - mégis játszom; neked meg a félszeművel... (Natása és Kemszkoj lejönnek a lépcsőn; nem látják Polínát a büfé mögött.)
Kemszkoj: Készen lesz a tea hamarosan?
Klávgyia: Azonnal.
Kemszkoj: Mért nem a kertben?
Klávgyia: A kertben is lehet. (El a konyhába, ahonnan kiáltások hallatszanak be: «Kőr», «Pikk», «Két kőr», «Tref».)
Kemszkoj (homlokát ráncolja): Korcsma. Csak a balalajka, meg a kanári hiányzik. Szörnyű. Egyáltalában borzasztó itt! Mostohádnak - se esze, se lelke, - egy csipetnyi se! Azelőtt a nők nem voltak ilyenek. Például - a te anyád, - oh... Te nagyon hasonlítasz rá.
Natása: Igen, márki; ezt már 516-szor mondta nekem - és tudom, hogy anyám hozzám rendkívül hasonló nő volt. Egyéb kiválóságairól azonban, márki, Ön semmit sem beszél...
Kemszkoj: Nagyon okos is volt.
Natása: Értem: megint csak rám hasonló... Azt azonban, hogy mért akar Glinkinhez nőül adni, - már nem értem!
Kemszkoj (elégedetlenül): Pedig már megmagyaráztam: nemes asszony leszel.
Natása: És ez akkora díszemül fog szolgálni? Hiába, még mindig nem jöttem rá a nemesség ízére. Ez - minden?
Kemszkoj: Na hallod... végtére is kell, hogy férjhez menj!... (Dühös lesz.) Itt mindenféle... varrógéptől, albérlőktől, butaságtól bűzlik...
Natása: Ss... Ne heveskedjék. Menjen a kertbe a szunyogokat hizlalni. Menjen, majd kiviszek egy plédet. (Felszalad a félemeletre.)
Kemszkoj: (kimegy a konyhába. Polína, aki az ablaknál áll, hervadt leveleket tépdes a virágról. Natása leszalad egy pléddel. Megpillantja és átöleli Polínát).
Natása: Szeretsz?
Polína (hozzásímul): Igen. Nagyon.
Natása: És miért?
Polína: Ezt nem szokták kérdezni.
Natása: Én mindent megkérdezek... Te azért szeretsz engem, mert itt nincsen senki más, akit szerethetnél, - egyelőre. És azért, hogy egyelőre, holnapig, szeretsz, meg akarlak sérteni.
Polína (Natása fejét simogatja): Mi van veled?
Natása: Te... rossz hatással vagy rám! Arra kényszerítesz, hogy gondolkodjam rólad, pedig még magamról sem tudok gondolkodni. Neked senki sem tetszik, - kétségtelenül azért, mert te sem tetszel önmagadnak. Eh, te... (Odébb megy, megáll.) Különben én sem tetszem magamnak. Ma szomorú vagyok, mint egy gitár... sírhatnékom van. Nem mindig mulatságos tréfának venni az életet, - lám, hova jutottam, milyen gondolataim támadnak... Mulatok, mulatok, pedig lehet, hogy én sem vagyok vídám, akár a többiek. Ugye?
Polína: Különösen beszélsz, - nem értelek...
Natása (más hangnemben): Neked tetszik ez a Sztogov?
Polína (élesen): Nem.
Klávgyia (bejön, edényt vesz elő, kimegy, haragos tekintetet vetve Polínára).
Natása (csodálkozik; gyanakodva): Mit jelent ez a hang?
Polína (halkabban): Nem.
Natása (fürkészve néz az arcába): Engem érdekel. Amerikai szinészre hasonlít... van benne valami ilyen! (Csettint ujjaival.) Egy kicsit kacérkodni fogok vele. (Átöleli Polínát.) Szóval - nem tetszik.
Polína (aggódva): Nem, Náta, - igazán nem! És nem kell kacérkodnod vele, nem kell, hogy tessék neked!
Natása: Miért?
Polína (hevesebben): Nem kell, - hidd el!
Natása: Mért beszélsz ilyen titokzatosan? Pólja, nekem két szemem van. (Ujjaival mutatja őket.) Kettő! És mind a kettő látja, hogy ez a nem szívesen látott úr neked régi ismerősöd. Így van, ugye?
Polína (ijedten): Nem! Tévedsz. Nem!
Natása: Te pedig - hazudsz! (Halkan, faggatva.) Ő az? Az, aki az első férfit jelentette számodra?
Polína: (hátrálva): Nem kell, hogy kérdezz - ne most...
Luzgin: (bejön a konyhából, hangtalanul nevet és egy aranypénzt nézeget).
Natása: Mért ne most?
Polina: Ss...
Natása (észrevéve Luzgint): Vidd a plédet keresztapának - a kertben van. (Luzginhoz.) Maga mért bujkál előlem? Kíváncsivá teszi az embert valami örökséggel és - elrejtőzik...
Luzgin (Natása szemei előtt játszik az arannyal, nevetgél, aztán különösen megváltozott arccal hátralép és sikongatva énekli a «Démon»-ból): «És királynője leszel a világnak...»
Natása (nevetve): Mulatságos figura, de ebből nem lehet megélni! Nem, nem; mondja csak ki egyenesen: örökös vagyok, vagy nem?
Jefímov: (komoran nézi őket a konyhaajtóból).
Luzgin: Maga - angyal!
Natása: 23 éves. És aztán?
Luzgin: Pompás nő. És hasonlít...
Natása: Nem, nem hasonlítok. Elég volt már: nem hasonlítok senkire!
Luzgin (énekel): «És királynője leszel...»
Jefímov: Engedelmet! Hol vannak a bizonyítékok?
Natása: Mifélék?
Jefímov: Hátha - én vagyok az örökös?
Natása (karon fogja Luzgint): Gyerünk a kertbe; ott majd mesél a vagyonról...
Luzgin (ugrándozva lépdel mellette, megfordul és kacsint Jefímovra, aki mozdulatlanul áll és néz utána).
Glinkin (szembejön Natásával és rosszaló pillantást vet rá. Jefímovhoz): Megkopasztott ez a bohóc! Ördög tudja, hogy történt... (fel-alá jár).
Jefímov (leül a asztalhoz): Bizony engem is megkopasztott... Ibsen Henriknek még életében szobrot állítottak. Pedig ki volt Ibsen? Megírt egy drámát, a «Norá»-t és megbolondította vele a nőket, akik ettől fogva szökdösni kezdtek a férjeiktől.
Glinkin (megáll az asztalnál, felemeli a lámpát, keresve néz): Maga nem ismeri az emberiség történetét: a feleségek mindig szöktek a férjektől.
Jákovlev (kezeit dörzsölve belép; mögötte, árnyék gyanánt, Polína): Mért nem mennek teázni? Ott van ez a Luzgin és Kemszkoj... mulatságos hallgatni őket... mind a kettő bolond. (Kiveszi az óráját, megnézi. Glinkin és Jefímov összenéznek és elmennek. Jákovlev mosolyogva, dorombolva tapogat kezével az asztalon és maga elé dörmögi: «Hazudott.» Öklével az ablak felé fenyeget: «Várj csak, megtanítalak...»)
Polína (hozzálép): Beszélnem kell veled...
Jákovlev (összerázkódik): Mit jársz utánam, mint egy kutya?
Polína: Beszélnem kell veled.
Jákovlev (újból az órájára néz): Három percet adok.
Polína (keserűen): Többet nem?
Jákovlev (homlokát ráncolva néz rá): Nincs időm. Elmegyek. (Leül; Polína áll).
Polína: Te a férjem vagy.
Jákovlev: Nos - és?
Polína: Te felelsz értem...
Jákovlev (nyugtalan lesz): Hogyan? Ki előtt?
Polína: Isten előtt, az emberek előtt.
Jákovlev (nyugodtabban): Isten előtt - azt igen. De az emberek... a rendőrség... (Ismét aggódni kezd.) Mit tettél? Talán Bobóvával valamit? Pedig megmondtam neked, ostoba, hogy semmit se vegyél nála!
Polína: (felsóhajt): Semmit sem tettem. De... ez az ember a szárnyépületben...
Jákovlev (felemelkedik, tenyerével az asztalra csap): Hallgass! Még a szeme elé se merj kerülni, - hallottad? Mind a ketten, te és Natáska, folyton a fülemben ültök... Erre az emberre - szükségem van! Te - egyszerűen nem látod! Rád nézve nem létezik, - megértetted? Egy szót ne merj szólni hozzá! Nincs! (Feláll, megragadja feleségét vállainál és megrázza.) Értesz?
Polína: (könnyen ellöki): Hallgass rám, lábaid elé borulva könyörgök - segíts. Meghúzódtam lelkem sötétjében. Félek. Nem tudom... nem tudom látni!
Jákovlev (meglepődve, ingerülten): Megállj... várj csak! Mit mondtál? Ah, hogy az ördög bujna beléd! Beleszerettél, átkozott? Csak úgy, hirtelen, tíz nap alatt?
Polína (nagy erőfeszítéssel): Nem lettem szerelmes bele. Semmit sem akarok. Csak azt mondd meg neki, hogy menjen el. Ne zaklassa fel a lelkemet. Még ölni is képes lehetek...
Jákovlev (ijedten): Kit? Engem?
Polína: Önmagamat. Őt... Értsd meg hát: ez az ember az én első szerencsétlenségem...
Jákovlev: Az első... micsoda? Ahá! - úgy? (Az asztal van közte és felesége között. Jákovlev lehajol, kezeivel az asztal szélébe támaszkodik. Kezei reszketnek; hallani, hogyan csörömpöl a lámpaernyő üvege.) Ő volt... ő az hát... a szeretőd? Ah, te... Hát így vagyunk? Hát azért... (Teljesen megzavarodik, nem talál szavakat. Az öreg ember féltékenysége harcol benne a pénzéhséggel. Megtalálta, hogy mit mondjon.) Neked gyűlölnöd kell őt, gyű-löl-nöd, megértettél? Kerüld és gyűlöld! Hiszen megcsalt, nem igaz? Beszélj!
Polína: Gyűlölöm... de - félek...
Jákovlev: Várj csak! Ki is ez az ember? Detektív, igen? Vagy tolvaj?
Polína: Nem tudom. Akkor vasúti pénztáros volt.
Jákovlev (megnyugodva): Szóval - tolvaj! Elcsípték? Elítélték?
Polína: Nem tudom, nem tudom!
Jákovlev: Természetes, hogy tolvaj! Igen... hát így vagyunk...
Polína: Te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok, - segíts!
Jákovlev: Nem fog közeledni hozzád, ha te nem csábítod! Eh, te csendes ördög... meg akarsz csalni? Hogy: megmondtam, előre figyelmeztettelek, ugye? Nos, nem; ezt a játékot nem játszod el velem, nem! (Dühöngve.) Nem felejtetted el, hogy ki vagy?! Emlékszel még, hogy honnan szedtelek fel? A vádlottak padjáról szedtelek fel, kutya!
Polína (csaknem rémülettel): Mi van veled? Neked meg kell engem oltalmaznod! Neked Isten adott engem...
Jákovlev: Ne érj Istenhez, disznó! Isten - nem ostoba, én vagyok az ostoba, én!
Polína: Mit teszel? Én a lelkem akarom előtted feltárni, te meg a sírba üldözöl...
Jákovlev: Köpök a lelkedre!
Natása (belép): Nem hagyta itt keresztapa a cigarettatárcáját? (Nem felelnek neki.) Mi az apa, ma némán szidalmazod mostohát? (Felmegy a félemeletre. Polína is menni készül.)
Jákovlev: Maradj ! Hová?
Polína: Nem bírom.
Jákovlev: Ne vágj ilyen pofát! Vigyázz, nehogy észrevegyenek valamit. (Nem tudja, hogy mit mondjon.) Nagy szerencsétlenség fenyeget... Megértettél? (Megfenyegeti kezével.)
Polína (hátrálva): Isten bocsásson meg neked, de én nem bírok... nem tudok megbocsátani!
Jákovlev (öklét rázva sziszegi): Hallgass!
Natása (lejön a lépcsőn a cigarettatárcával játszva): Suttogni kezdtek?
Jákovlev: Te menj, menj!
Natása: «A leányka megborzadt a rémülettől és eltünt, mint az árnyék.» (El.)
Jákovlev (előrántja óráját és komoran és dühösen megnézi): Rajtam ugyan ki nem fogsz, bűnöd terhét rám nem rakod! Vidd csak magad, te magad! Kell, hogy meglegyen a magad lelkiismerete, a magad esze...
Polína: Lelkiismeretem van. Eszem - nincsen.
Jákovlev: Még beszélek én veled!
Polína (halkan): Nem kell.
Jákovlev: Én tudom, hogy mi kell és hogyan kell! (Elmegy.)
Polína (vakon, alig vonszolva lábait, tántorogva az ablakhoz megy. Mikor odaér - visszaugrik): Oh...
Sztogov (az ablakban): Megijesztettelek? (Bemászik a szobába.)
Polína (hátrál előle): Megalkudtál? Megvásároltál?
Sztogov: Férjed azonkívül, hogy alávaló, még ostoba is. (Nagyot fuj, homlokát ráncolja.) Ordít, sipít, én meg az ablak alatt állok. És itt ténfereg ez a Luzgin is, és Jefímovnak is jól esnék kihallgatni valamit. Mért tapadt ez a Luzgin ide, hozzátok?
Polína (halkan): Gyűlöllek, gyűlöllek!
Sztogov: Váljék egészségedre. Örülni fogok, ha ettől megkönnyebbülsz... Polína, akarod, hogy a férjed börtönbe zárassam?
Polína (hallgat és mozdulatlanul nézi).
Sztogov: Figyelmeztetlek, hogy ha nem én, más valaki csukatja le. Például Luzgin. Azt hiszem - detektív.
Polína: És te ki vagy?
Sztogov (vállát vonja, rágyujt).
Polína: Pedig derék ember voltál! Ugye, hogy az voltál?
Sztogov: Aligha... Vagyis inkább - nem voltam az.
Polína: Voltál! Tudom.
Sztogov: Neked, természetesen, kellemesebb azt hinned, hogy derék embert szerettél.
Polína (félénk reménnyel): Még most is van benned valami.
Sztogov: Semmi sincsen.
Polína: Miért beszélsz így? Miért?
Sztogov: Nem azért, hogy bűnt bánjak előtted. Erre - nincs szükségünk, se neked, se nekem.
Polína: Hát mi kell neked? Mért jöttél?
Sztogov: Butaságból... Nos idehallgas, így áll a dolog: azt hittem, hogy Jákovlevvel jól élsz, megelégedetten. De második hete nézlek benneteket és látom, hogy tévedtem. Sajnállak.
Polína: Nem hiszem neked.
Sztogov: A te dolgod, ne hidd. De újból börtönbe kerülhetsz. Azt nyílván tudod, hogy Jákovlev tolvajokkal tart fenn összeköttetést, lopott holmit vásárol össze. Ő és Bobóva.
Polína (leült, lehorgasztott fejjel hallgat).
Sztogov: Feleségül sem azért vett, mert megszánt, hanem mert azt remélte, hogy olyan asszonyt talál benned, akit minden célra felhasználhat. Megértettél?
Polína: Azt mondtad nekem, hogy van lelkiismereted. Emlékszel? Ezen a helyen mondtad.
Sztogov: Tévedtem. (Feláll, fel és alá jár.)
Polína: Nézz reám...
Sztogov (nem néz oda): Noshát, - hogy leszünk? Akarod, hogy férjed bebörtönöztessem?
Polína (mosolyogva): Én meg - éljek veled, ugye? Ezt várod!
Sztogov: Nem várom. (Szünet.)
Polína (figyeli; aztán halkan megkérdezi): Nem várod? Miért? Mit akarsz hát?
Sztogov (leül egy lépcsőfokra): Megmondtam... Nem akarom, hogy újból börtönbe kerülj.
Polína (halkan): Mindez - hazugság! Minden, minden - ámítás, csalás. Azt kérdezem, mit akarsz - nos?
Sztogov: Halkabban...
Natása (Kemszkojt vezetve, aki plédjébe van beburkolva): Szeszélyeskedik, márki?
Kemszkoj: Nem, ez tűrhetetlen! Egy lépést sem lehet tenni anélkül, hogy az ember bele ne botoljék valakibe! Ez a Jefremov! Valami Luzgin... egy féleszű hazug. Hát ez a lépcsőn meg kicsoda? Maga az albérlő? Csak a macskák szoktak a lépcsőkön ülni...
Natása (Sztogovhoz): Ne menjen el; mindjárt jövök. Beszélni akarok magával.
Sztogov: Amint kívánja. (Natása és Kemszkoj felmennek.)
Polína: Én nem félek semmitől és senkitől. Nekem minden - mindegy. (Szünet.) Hallod?
Sztogov: Hallom.
Jefímov (belép): Mért van itt sötét?
Sztogov: Kétségtelenül azért, mert nem ég a lámpa.
Jefímov: Meg kell gyujtani!
Polína: Nem szükséges.
Jefímov (leül az ablaknál, a hold megvilágítja): Ez a hülye Ivanov Popóva Dúnjának udvarol. A kertben ülnek. Mézes madzaggal csalogatja. Azt mondja: «Nehéz dolga van egy szép férfinek.» Hát nem hülye? (Nem felelnek neki.) De az is meglehet, hogy csak porhintés végett csapja a szelet Dúnjának, nem igaz? Polína Petróvna - porhintés végett?
Polína (halkan): Igen. Meglehet. Bizonyosan.
Jefímov (sóhajtva): Luzgin egy aranyat nyert Glinkintől. Honnan is volt egy aranya?
Sztogov: Öt rubel?
Jefímov: Öt. Miért?
Sztogov: Öt rubel - nem sok...
Jefímov: Ahogy vesszük... De mégis - honnan? Luzgin örül.
Natása (leszalad a lépcsőn): Agáfja, menj; terhemre vagy!
Jefímov: Mi ez? Micsoda gorombaság?
Natása: Légy szíves - menj el. Különben... (Meggyujtotta a lámpát.)
Jefímov: Az ördög látott már ilyent... (El.)
Natása (becsukja utána a konyhaajtót, azután az ablakot, bezárja a boltajtót, körülnéz.)
Sztogov (mosolyogva, kíváncsian követi mozdulatait).
Polína (feláll, menni akar).
Natása: Nem, mostoha; maradj. Ülj le. Üljön le maga is, Ippolit... Hogy is hívják? Nem emlékszem...
Sztogov (áll): És nem is kell emlékeznie.
Natása: Rejtélyes beszéd. Egyáltalában, maga rejtélyes ember és én ezt ki nem állhatom. Meg aztán nekem tudnom kell, hogy maga kicsoda.
Sztogov (mosolyogva): Nagyszerű; rajtam kívül - ezt mindenki tudni akarja. Dehát minek kell ezt tudnia magának? Éppen magának?
Natása: Nem, hagyjon fel ezzel a hanggal!... Kicsoda maga? Mivel foglalkozik?
Sztogov: Tegyük fel, hogy detektív, spicli!
Polína: Ne hidd!
Natása: Nem is hiszem. Maga hazudik, uracskám!
Sztogov: Tényleg?
Natása: Igen. Maga hamis aranypénz forgalombahozatalával foglalkozik. Így van? És vesztébe akarja sodorni... apát és mindnyájunkat. Így van?
Polína: Nem igaz. Nem, Natása, ez nem igaz! Nem így van!
Natása (élesen): Miattad teszi ezt, mostoha? Hiszen ő az, a te... Beszélj!
Polína: Igen. Ő az! De nem miattam teszi, nem! Semmit sem értek az egészből... Nem akarok semmit sem hallani, semmit sem látni... elmegyek...
Natása (szigorúan): Nem szabad elmenned. Maradj.
Sztogov: Csak hadd menjen, jobb lesz.
Natása: Miért?
Sztogov: Meglátja... Menj, Polína.
Polína (lassan bemegy szobájába. Mindketten némán néznek utána, aztán egymásra).
Natása: Miért küldte el?
Sztogov: Elég volt már az ő részéről.
Natása: Mi volt elég?
Sztogov (anélkül, hogy a kérdésre felelne, kihúz a zsebéből egy zacskót, kivesz belőle öt aranyat, leteszi őket az asztalra): Nézzen ide: négy valódi és egy hamis. Találja meg, hogy melyik?
Natása: Nem keresgélek.
Sztogov: De csak próbálja meg!
Natása: Hamis mind!
Sztogov: Egészen komolyan mondom, hogy csak egy!
Natása (gyanakodva méri végig): Nem értem, mi célja van ezzel... Kérdeztem magát... még nem adott választ. (Összeráncolt homlokkal vizsgálja és mérlegeli a tenyerén az aranyakat. Harcias hangulata fokozatosan lelohad és izgató kíváncsiságnak ad helyet. Kissé bosszankodik magára, mert érzi, hogy már kizökkent a megütött hangnemből.)
Sztogov (homlokát dörzsölve): Nem fogja megtalálni. Magam sem találom meg azonnal. Mesteri munka. Itt készítik a városban, vagy a környékén.
Natása (az asztalra dobja az aranyakat): Mind hamis, vagy mind valódi. Nem tudom.
Sztogov: No látja. Az ember néha azt hiszi, hogy valódi egyáltalában nincs köztük; máskor meg - hogy hamis nincs. De erről itt, ni felismerték, hogy hamis. Én, hogy megkülönböztessem a többitől, jelet karcoltam bele tűvel. Ime...
Natása (kezébe veszi a pénzt): Nos és? Mért mondja nekem mindezt?
Sztogov: Két ilyen volt. Az egyiket elvesztettem. A maga vőlegénye hozzájutott, Luzgin meg elnyerte tőle. Ugye Luzgin mondta magának, hogy pénzhamisító vagyok?
Natása (felsóhajtva): Pedig becsületes arca van.
Sztogov: Téves benyomás. Hazug.
Natása: Vagy - maga jó szinész.
Sztogov: Ne siessen az ítélettel; ha szinész vagyok, akkor csapnivaló. Én az igazat mondtam magának - detektív vagyok. Hamis pénzzel keresem a pénzhamisítókat. Magától értetődik, hogy sok kellemetlenséget okozhatok egy ártatlan embernek is. Ha akarok. Egy kapzsi embert kiugraszthatok a bokorból. A maga... Jákovlevének könnyű a nyakát kitekerni, - kapzsi és buta. Azt, persze, tudja, hogy nem ő a maga édesapja, hanem Kemszkoj? Mindenki tudja.
Natása (bólint): Jó, - de mégis mért mondja ezt nekem?
Sztogov: Maga okos lány.
Natása (kíváncsian és ijedten néz rá, mint a gonosz megtestesült árnyékára a mozivászonról): Jó-jó, okos vagyok... és aztán?
Sztogov: Próbálja hát meg és segítsen... Hogy úgy mondjam, zsákuccába kerültem. Jákovlev feltétlenül megérdemelné, amit megszolgált. De itt van Polína. Meg aztán maga. Botrány lesz. Luzgin, úgy látszik, szintén detektív... hacsak nem őrült. Detektív, vagy tolvaj. Ez a két foglalkozás mindig közel jár egymáshoz.
Natása: Mindig? Nem!...
Sztogov: Ne siessen sajnálkozni.
Natása: Az ő örökös-keresése...
Sztogov: Eszköz, hogy beférkőzzék a házba, az emberek lelkébe.
Natása: Azt hiszem, hogy maga téved! Vagy nem?
Sztogov: Aligha. Eleget tévedtem.
Natása (felháborodva üt öklével az asztalra): Nem értem... Maga... mindez természetellenes! Úgy látszik, semmi sem igaz abból, amit beszél...
Sztogov: Itt van a biztos jele annak, hogy igazat beszélek! (A pénzdarabokra mutat.) Nem akadt rá a hamisra. Az emberekkel is így vagyunk: az igaz-embert csak akkor tudjuk megkülönböztetni a hamistól, ha a jelünket rányomtuk. Csakhogy - ez rontja az értékét.
Natása: Polínáról beszél? Mit akar tenni vele?
Sztogov: Semmit. Akartam ugyan, de megváltoztattam a szándékomat. (Szünet. Gondolkodik.) Azt természetesen nem akarom, hogy egy piszkos tolvaj-históriába keveredjék bele. Így történt a dolog... Én az embereket nem szeretem, sok rosszban volt részem tőlük. De amikor most találkoztam vele... nem tudom, hogyan - valami fellobbant bennem. Talán csak az a kívánság, hogy játsszam, gúnyt űzzek. Polína nehéz jellem. De az is lehet, hogy a lelkiismeret. A szánalom. Vagy mint magánál, Luzgin öröksége iránt, - a kíváncsiság.
Natása (izgatottan): Egy szó sem igaz! Nem azt mondja, amit érez! Nem vagyok kisgyerek, látok. Maga - egyáltalában nem rossz ember.
Sztogov: Ismétlem, - ne siessen.
Natása (feláll): Noshát, mit fogunk tenni?
Sztogov: Már mint hogy mi? Maga és én? (Mosolyog.)
Natása: Igen, igen! Miért?
Sztogov: Ami engem illet, megfelelek: - nem tudom, hogy mit lehetne tenni Polínáért. Talán el kellene dugni egy időre valami nyugodt helyre. De hol találunk ilyen helyet? Meg aztán - egyáltalában... (Legyint.) Nézze, itt hagyok egy aranyat. Visszajön a vőlegénye?
Natása: Igen. Írásokat kell hoznia. Miért?
Sztogov: Akarja tudni, hogy mi fog az arannyal történni? Figyelje meg. Én pedig - megyek.
Natása (felháborodva): Hová? Hiszen még nem határoztunk! És mit akar Glinkinnel? Nem értem...
Sztogov (élesen): Többet nem beszélhetek... magával.
Natása: Miért?
Sztogov (indul): Nem lehet... nem tudok...
Natása: Istenem... Miért is van így mindez? Én azt hittem, hogy maga azok közül az emberek közül való, akik közvetve tanítanak... valamire... akik tudnak valamit, amit tudni érdemes...
Sztogov: Nem. Nem vagyok azok közül való. Semmit sem tudok. És gyűlölöm azokat, akik mindent tudnak, mindent megfontolnak. (Elmegy.)
Natása: Micsoda élet ez? Micsoda élet?
(Függöny)