Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ
MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ
JELENETEK
ELSŐ FELVONÁS
Nagy szoba - egy magánház hajdani szalónja: egy másik szoba rovására, a válaszfal lebontása útján nagyobbították meg. A bal sarokban, ahol a bejárat volt az ucca felől, egy nem nagy helyiség órásüzletnek van berendezve. Odébb, jobbra kétszakaszos lépcső, amely a félemeletre vezet; itt laknak Kemszkoj és Natása. A lépcső alatt ajtó Jákovlevék szobájába, jobbra, a sarokban, ajtó Jefímovékhoz, a rivaldához közelebb ajtó a konyhába. A baloldali falban ablak az udvarra. Az ablak mellett régi büfé. A jobboldali falnál dívány, de óvatosan ülnek le rá. Minden régi, korhadó. A szoba szalónul és ebédlőül szolgál.
Reggel van. Éjszaka tűz pusztított a közelben. A szobában rendetlenség, a bútorok el vannak tólva helyükről, mindenütt ruha- és fehérneműbatyuk, az ablakkeret el van hasadva, az ablaktáblákat kitörték, a párkányon egy cserép virág.
Éppen most ittak teát. A szoba közepén, egy nagy, ovális asztalon, kialudt szamovár, le nem szedett edények. Az ajtó, amely a szobából az órásüzletbe vezet, nyitva van; a boltban bíbelődik, az árút rakosgatva, Jákovlev, egy hatvanéves, félszemű, eunuch-arcú férfi, mellényben és papucsban. A szobában Polína a ruhákat és fehérneműt csomagolja ki. Harmincon inneni, sötétbe öltözött, szép asszony, könnyen és nesztelenül mozog, szigorúnak sőt ridegnek látszik, összeráncolt homlokkal néz, de amikor kinyitja a szemeit, észre lehet venni, hegy meg van rémülve, le van sujtva valamitől. Natása az asztalnál ül, ujságot olvas és kétszersültet ropogtat. A lépcsőn Klávgyia jön le a félemeletről.
Klávgyia: Segíthetnél, Natása!
Natása: Várj egy kicsit, azonnal... Mikor is volt idejük ennyi mindent összeírni...
Klávgyia: A tűzvészről?
Natása: Igen. Csodálkozom...
Klávgyia: Azután is csodálkozhatsz... Inkább segíts... (Polínához.) Ez hová jön?
Polína: Natásához, légy szives...
Natása (az ujságon keresztül): Ugyan, mit siettek annyira? Egész éjjel nem aludtunk, kifáradtunk...
Klávgyia (felmegy az emeletre): És most mindnyájunk helyett akarsz pihenni?
Natása (körülnéz a szobában): «Milyen jó, hogy ez nem történik meg minden nap, - gondolta magában a csirke, mikor a szakács a torkát kezdte nyiszálni»...
Jákovlev (az üzletajtóból): Polína, nem láttad a márványórát a vitrinből?
Polína: A kezében láttam...
Natása (olvassa): «Egyre messzebb öntött ki a dühöngő tűzfolyó, hamuvá változtatva az emberkezek verejtékes munkáját»... Szeretem, amikor sok az r-betű...
Jákovlev (belép): Szerencsétlenséghez nem illik az ékesszólás; zokogva kellene a csapásról beszélni és nem badarságokat fecsegni összevissza... Hát a szögesláda hol van, Polína?
Polína: Nem tudom.
Jákovlev: Keveset tudsz...
Natása: Ugyan, hol keressük most azt a ládát!
Jákovlev(előveszi az óráját, megnézi): Mindjárt jönnie kell valakinek... (Elakad, homlokát ráncolja.)
Natása: Valakinek? Lehetséges ez, apa? Jön hozzánk valaki!
Jákovlev: Ugyan, mi van veled?!... Folytonosan ezek a tréfák... (bemegy a boltba). Vigyázz - szinésznő lesz belőled...
Natása: «Az abbé eltűnt és a markízt magára hagyta kétségeivel.» (Egy darab kenyeret, csészealjat és kanalat vesz, kiköti a befőttes üveget, eszik. Polína térdel, maga elé néz, ajkai mozognak.)
Klávgyia (fentről): Natása, te megint morzsákkal szórod tele a befőttes edényt, apád pedig...
Natása: Mostohát szidja érte össze. Úgy kell neki. Mélyen tisztelt anyám, - kegyeskedni fogsz, ha csak egyetlen egyszer is, kijönni a sodrodból?
Polína (magához tér): Ideje, hogy megfőzzem az ebédet...
Natása: Ebéd - triviális dolog. Nem ebéd lesz, hanem tea, különféle izletes hozzávalókkal, amelyekről én fogok gondoskodni...
Polína: És ha apa...
Natása: «Itt csak én parancsolok, - mondta a markíz méltóságteljesen.»
Polína (mialatt egy csomó ruhával kimegy): Ahogy akarod...
Klávgyia: Polína szinte napról-napra riadtabb lesz, te meg úgy bánsz vele...
Natása: Ugyan hagyd abba... Még te is erkölcsprédikációkkal akarsz traktálni!
Klávgyia: Mért fortyantál fel?
Natása: Már megúntam! Úgy jár, mint egy üveg böjti olaj... búskomorság fogja el tőle az embert. Szelidséggel nem hatsz az ördögökre! Szép, fiatal nő és nem tudja magát megbecsültetni...
Klávgyia: Megbecsültetni?
Natása: Azt, hát. Te is, te fáradhatatlan, férjhez mentél valami kisértethez...
Klávgyia (elmosolyodik): Ha tetszik nekem...
Natása: Ugyan, drágám; látom én, ki tetszik neked!
Polína: (fejvesztetten, tágra nyitott szemekkel besiet; mögötte, az ajtóban, megjelenik Sztogov, negyvenen felüli, rövidre nyírt hajú, jól öltözött férfi, ősz halántékokkal, borotvált, bajusztalan arccal. Nyugodtan, határozottan, a fensőbbség árnyalatával beszél és viselkedik.)
Klávgyia: Mi az, Pólja?
Polína (dünnyögve): Nézd csak Natása... nem tudom...
Natása (összehúzott szemöldökökkel): Mi történt?
Polína: Ez az úr itt... azonnal megkérdezem... (botladozva, minthacsak vak volna, a bolt felé indul).
Sztogov (udvariasan): Kivel beszélhetek az albérlet ügyében?
Natása: Milyen albérletről van szó? Mi nem adunk ki...
Sztogov: Nekem az mondták, hogy Jákovlev órásmesternél a szárnyépület kiadó.
Natása: Nem hallottam róla, pedig leánya vagyok az órásmesternek...
Sztogov (meghajol): Rendkívül örülök. De...
Natása: Ön is a tűzvész károsultja?
Sztogov: Nem lehetne magával Jákovlev úrral beszélnem?
Natása: Lehet. Hiszen látható lény. Ön idegen itt?
(Polína lehajtott fejjel áll a boltajtóban, mintha nem merné átlépni.)
Klávgyia: Fáradjon be az üzletbe - ott van...
Sztogov: Köszönöm.
Polína (félremegy, hogy utat engedjen és vállával a falnak támaszkodva megáll).
Natása: Udvarias. Amerikai hősre hasonlít.
Klávgyia: Hogy beszélhetsz így egy ismeretlen emberrel?
Natása: Te mitől ijedtél meg, mostoha, mi?
Polína (egy batyu fölé hajol): Én? Mért gondolod, hogy megijedtem? Szédülök...
Natása: Nem; csak mondd meg őszintén!
Polína: (mintha visszaemlékeznék): Ruhát aggatok az udvaron - egyszerre csak előttem terem... Nem ijedtem meg...
Natása: Ej, mostoha; önmagadtól is félni fogsz nemsokára... Na sebaj: «Hagyjuk ezt az utókor számára, - mondta a grófnő, miközben az elnyűtt papucsot kidobta az ablakon.» Különben - nem is volt ilyen grófnő. Menj, mostoha, állítsd fel a szamovárt! (Polína el.)
Klávgyia (elgondolkozva néz Polína után): Nem korai még?
Natása: Ne zaklass ellenmondásaiddal! Én meg elmosogatom az edényt és... egyszóval dolgozni fogok.
Jákovlev (a boltból): Natása, nem láttad a szárnyépület kulcsát?
Natása: Nem.
Sztogov (a boltajtóban. Klávgyia és Natása nem látják).
Klávgyia (ábrándozva): Tudod-e Náta, - mindig a pénzhamisítókra gondolok...
Natása: És mit gondolsz?
Klávgyia: Hej, ha megismerkedhetnék azzal az emberrel, aki az aranypénzeket csinálja...
Natása: Gyönyörű ábránd!
Klávgyia: Vagy egy olyannal legalább, aki forgalomba hozza őket...
Natása: Pompás gondolat!...
Klávgyia (felsóhajt, majd bosszúsan): Te mindig gúnyolódol. Csodálatos, hogy mennyire nem vagy komoly! Hogy vagy képes mindig, mindenből tréfát űzni?
Natása (komolyan): Egy bűnös, amikor már 1913 évig ült a pokolban, így szólt a szomszédjához: «Egyáltalában nem olyan forró itt, amint mondták.»
Klávgyia: Ki nem állhatom az élceidet...
(Jákovlev és Sztogov kilépnek a boltból.)
Jákovlev: Polína, - a szárnyépület kulcsát! Hol van Polína?
Polína (bejön a konyhából és gyorsan felszalad a félemeletre. Natása fesztelenül végigméri Sztogovot. Klávgyia állandóan be- és kijár különféle holmival).
Jákovlev: Nagyon érdekesen fejtette ki a céljait. És kétségtelenül biztos dolog - manapság már sok a feltaláló...
Sztogov: A technika terén nagyon elmaradtunk a külföldiek mögött.
Jákovlev: Ezzel szemben viszont lelki jóságban - minden népet megelőzünk.
Sztogov (alig észrevehetően elmosolyodik): Azt mondják, legalább...
Dúnja (beszalad; - affektál, állandóan Sztogovot nézi, raccsol): Képzeljék csak, még mindig 'öpködnek a szik'ák. Kivittem a te'asz'a egy batiszt'uhát és egysze"e lángot fogott, - ekko'a lyuk van benne. Ide szaladtam elmondani.
Jákovlev (jelentősen): Azért röpdösnek a szikrák, mert a tűzvész helyén turkálnak az emberek.
Dúnja (csodálkozva): Tényleg?
Jákovlev: Hát maga mit gondolt, miért?
Dúnja: Képzelje csak, e"ől nem is gondolkodtam.
Natása (egy csészealját ejtett le a padlóra): Ah, szerencsétlen!
Jákovlev: Asszony, hé...
Polína (fentről): Nincs meg a kulcs.
Jákovlev: Ez meg hogy lehetséges?
Klávgyia: Gyerünk, kinyitom én kulcs nélkül is!
Jákovlev (Sztogovhoz): Tessék. Felfordulás van nálunk. (A konyhaajtó felé vezeti. Szembejön velük Jefímov, kezeiben egy-egy nehéz köteg könyvvel, amelyeket úgy tart, mint egy vödör vizet.)
Dúnja: Ah, micsoda rémületes éjszaka volt, micsoda pusztulás!
Natása: Elfeledkeztél magadról, Dúnja; azt kell mondani - 'émületes...
Dúnja: Hagyj békét! Mi kifogásod lehet? Te gúnyolódni szeretsz mindenkin, nekem meg a raccsolás tetszik.
Jefímov (a könyveket letette a padlóra és az izzadságot törli arcáról): Natálja Ivánovna számára - félszeg helyzetbe hozni az embereket - a legnagyobb élvezet.
Natása: «A filozófia kedvenc tárgya volt Agáfjának.»
Dúnja: Hát ez miféle Agáfja?
Natása: Egy vénasszony Tolsztojnál a «Karényina Anná»-ban.
Jefímov: Az Ön Tolsztojja a szappant a művészet termékének tartotta.
Natása: Nem Tolsztoj volt az, Agáfjuska, hanem Ljevin.
Jefímov: Mindegy... Egy komoly írónál a hősök sem beszélhetnek butaságokat.
Dúnja: Natása, - ki az az úr?
Natása (letörte egy csészének a fülét): Újabb szerencsétlenség!
Polína: (mint egy holdkóros jött le a lépcsőn és most rémülten megáll): Micsoda szerencsétlenség?
Natása (a csészét mutatja neki): Milyen nehéz dolog dolgozni Pólja!
Jefímov (lábával a könyvkötegbe rúg): Lám, - enciklopédikus szótárral fizettek a varrógépért. És még hála Istennek ezért is, - épp úgy semmit sem adhattak volna, pedig a gép már a zálogházban van... Más országokban, persze, nem volna lehetséges hasonló... elferdítése a tényeknek, de nálunk... (Elkeseredetten legyint, felveszi a könyveket, bemegy a szobájába.).
Natása: Ezzel a borotváltképűvel nem találkoztál régebben?
Polína (nyugtalanul): Hol találkozhattam volna? Hová járok. Csak a templomba...
Dúnja (Jefímov után megy): Érdekes férfit az ember a templomban is észrevesz...
Polína (ide-oda jár a szobában, majd ehhez, majd ahhoz nyúl): Én semmit sem vettem észre. Ok nélkül faggattok...
Natása: Mit dünnyögsz?
Bobóva (batyuval kezében bejön. Túl van a negyvenen; erős fürge asszony, éneklő hangon beszél): Erőt-egészséget, kedveseim, hosszú évekre! Micsoda szörnyűség és borzalom volt ez a tűzvész! Úgy csapongtam ide-oda egész éjjel, mint valami denevér. Már harmadszor sujtja az Úr tüzes haragjával városunkat és minden alkalommal nagyobb a pusztulás. Nyilván a bűneink nőnek, szaporodnak... Ne segítsek a takarításban? Bizonyára elfáradtak... (Polína rakosgatás közben gyakran kinéz az ablakon az udvarba és hallgatózik.)
Natása: Fején találtad a szöget - persze, hogy segíts! Meghalok a fáradtságtól...
Bobóva: Éppen az imént láttam a vőlegényed.
Natása (közönyösen): Hol?
Bobóva: Erre tartott Kemszkojjal.
Natása (tálcára rakta a teás edényt és kiviszi a konyhába).
Bobóva (Polínához): Hogy milyen csodálatos Isten kegyes irgalma! Mindössze két házzal odébb lohadt le a tűz...
Polína: (tompán): Bárcsak ez is leégett volna...
Bobóva: Ugyan, miért? Nem a falak korlátoznak minket, hanem butaságunk meg félénkségünk... Az igaz, ócska egy viskó, ócska! Miért is nem beszéli rá Natása a keresztapját, hogy ezt az omladozó kőrakást ajándékozza teljesen neki? Így folyton függnek az úri szeszélytől: ma - kedveseim, holnap meg - menjetek a fenébe. Natása viszont eladhatná a házat; én találnék rá vevőt.
Glinkin (bejön a boltból. 22-25 éves, szép fiatalember. Arca szemtelen; kicsit részeg vagy mámoros. Bőrbekecsben, vadászcsizmában és nemesi-kokárdás sapkában van. Kezében aktatáska).
Bobóva: Alázatos szolgája, nemesúr! Mért vagyunk ilyen csupabőr máma?
Glinkin: Mi közöd hozzá? Hol van Jákovlev?
Bobóva: De szigorúan kérdezel!
Glinkin (Polínához): Maga mért nem üdvözöl?
Polína: Hát maga - engem?
Glinkin: Pardon. Én megkérdeztem: hol van Jákovlev?
Bobóva: De kit kérdeztél?
Glinkin: Nem mindegy, hogy kit?
Bobóva (Polínához): Ennek hol a helye?
Polína: Adja csak nekem; felviszem (megy).
Glinkin (utána dörmögi): Füstölt hering... Hogy vagy, Bobícha?
Bobóva: Mint máskor: hihihi, meg hehehe, bár véknyan ereszt a pénzecske; dolgozom - nem szomorkodom, mindenkinek szolgálok - veled szóba nem állok. Mikor fizeted meg az adósságod?
Glinkin (körbemegy az asztal körül): Ráérünk... (ujjait bedugja mellényzsebébe, mintha óráját keresné. Az óra nincs ott. Rásandít zsebére, azután ujjaira és csettint velük. Énekelni kezdi a Faustból): «A földön az egész emberi faj...»
Bobóva (mosolyogva figyeli): Elfelejtetted, hogy az óra nálam van zálogban...
Glinkin: Aljasságokat nem szeretek - az eszemben tartani...
Bobóva: A lakodalmatok mikor lesz?
Glinkin: Nem tartozik rád. A család - megszentelt oázis az élet pusztaságában és senki sem merészel betörni a házasság ölébe. Igen. Nektek, a hozzád hasonlóknak, a házasság - műkedvelő-színjáték, míg az én számomra díszelőadás az állami szinház színpadán. Megértetted? Természetes, hogy nem. (Fütyörészve nézi a falakat.)
Natása (bejön és bókol): Vikont...
Glinkin: Jó napot. Atyja hol van?
Natása: Most adja albérletbe a szárnyépületet. Mit szól hozzá?
Glinkin: Különös... Hát lakni is lehet ott? Maga hová megy?
Natása: Bevásárolni ebédre.
Glinkin: Hasznos kirándulás. Ne felejtsen vodkát venni.
Natása: Vikont - ismerem az izlését...
Sztogov (belép): Minden ember felett kell, hogy legyen valaki...
Jákovlev (mögötte jön. Vidáman): És legfelül van az Úr! Kellemes ilyen beszédet hallani a forrongásoknak abban a korszakában, amelyben élünk; nagyon kellemes... Most engedje meg, hogy megismertessem az enyéimmel: leányom - Natálja.
Sztogov (meghajol, anélkül, hogy kezetnyujtana): Sztogov Pjótr Vasziljevics.
Natása: (kómikus fontoskodással bókol).
Glinkin (szintén fontoskodva): Glinkin Tyíhon Sztyepánovics, jogász...
Natása: A reáliskola ötödik osztályából...
Glinkin (haragos pillantást vet rá): Kemszkoj vizsgálóbíró személyi titkára.
Sztogov (komolyan meghajol, de gúny van szemeiben).
Natása: Vagyis - az írnoka.
Jákovlev: Ez itt - régiségekkel kereskedik...
Bobóva: Veszek és eladok, menyasszonyt is ajánlok...
Sztogov: Jövedelmező ez az üzlet?
Glinkin: Ez is foglalkozás? Csalás. Maga találja ki a régiségeit...
Bobóva: Nem lehet, uracskám, egy tárgyat kitalálni; meg is kell azt csinálni. Csalás nélkül pedig nem lehet ellenni... Mindenki szereti, ha megcsalják, csak jól csalják meg.
Jákovlev: Ez pedig - a feleségem...
(Polína háta mögé dugja kezeit és hátrál.)
Sztogov (meghajol feléje): Most pedig engedjék meg, hogy felmérjem a szobát, - nincs egy mérőszalagja, vagy arsínrúdja?
Jákovlev: Polína...
Polína (leül egy székre): Nincsen.
Jákovlev: Nincsen?
Natása: Az én szobámban van az arsín.
(Polína nem mozdul.)
Jákovlev: Hallod?
Natása (indul): Majd én lehozom... (el).
Jákovlev (feleségéhez): Mi van veled?
Polína (halkan): Elfáradtam...
Jákovlev: Nagy dolog... Mindnyájan elfáradtunk!...
Natása (visszajött; átadja az arsínt): Parancsoljon.
Sztogov (meghajol): Köszönöm.
Jákovlev: Segíthetek?
Sztogov: Nem, ne fáradjon; megcsinálom egyedül... (el).
Jákovlev: Na, úgy látszik, rendes lakó lesz; nyilván pénze is van... Lám, én mindnyájatokról gondoskodom; töröm magam, hogy jobb legyen, nyugalmasabb, ti pedig...
Natása: «Abbé, ezt már hallottuk»... (bemegy a boltba).
Jákovlev (feleségéhez): Mért kuksolsz, mint egy varjú? Hozd rendbe a házat, egy-kettő...
Polína (feláll).
Glinkin (irónikusan): Szé-épen bánik a feleségével, mondhatom...
Jákovlev: Maga, Tyíhon... eh, nem akarok vétkezni!... (hangosan dohogva bemegy az üzletbe).
Glinkin (a falakat nézegeti): Egyetlen tükör sincs, - még arról sem győződhetik meg az ember, vajjon létezik-e, vagy sem? (felmegy a lépcsőkön).
Bobóva (amikor Glinkin eltűnt): Micsoda semmirekellő naplopó, mi?... Fura vagy te ma, Pelagéja Petróvna, - mi bajod?
Polína (bemegy a konyhába): Hát Klávgyia hol van?
Bobóva: Elszaladt naftalinért. (Az ablakhoz lép, jeleket ad, hátratekintget.) Tssz... tssz...
Sztogov (az ablakban): Na mi az?
Bobóva: Rendben van a dolog?
Sztogov: A lakást kivettem... Miféle hülye ez a vő?
Bobóva (ökölbe szorítja ujjait): Kölyök-kutya, a markomban van...
Sztogov: Nincs benn senki?
Bobóva: Talán idehívjam?
Sztogov (eltünik): Igen, hívd gyorsan. (Bobóva útközben egy pillantást vet az üzletbe és kimegy a konyhába. Az udvar-ajtóban megjelenik Sztogov; csaknem ugyanebben a pillanatban Polína kilép a konyhából, rémülten ránéz, - Sztogov elmosolyodik.)
Polína: (halkan, ijedten): Miért jött? Miért?
Sztogov (halkan beszél, szelid mosollyal; nehéz rájönni - komolyan beszél-e, vagy tréfál): Tegnap az uccán és akkor a templomban megmondtam, hogy nem tágítok, meg foglak találni, - és megtaláltalak.
Polína: Kérem - menjen el!
Sztogov (elmosolyodik): Nem kell magad tettetned, Pólja!
Polína: Mit kíván tőlem? Kim nekem?
Sztogov (még mindig ugyanúgy, mosollyal): A sorsod, az urad, egy szerelmes ember...
Polína: Nem ismerem, nem akarom...
Sztogov: Én a te sorsod vagyok, te - az enyém. (Közelebb lép hozzá, halkan hozzáteszi.) Mégis csak van valami lelkiismeret-félém, Pólja.
Polína: Nincsen!
Sztogov: Van, van... Lehet, hogy - az álmatlanságtól, lehet, hogy - az unalomtól. Egyszóval - kellesz nekem és én eljöttem érted...
Polína: Nem! Ne merj... ne közelíts! Te?! Aki miatt a börtönben ültem, aki miatt ítélkeztek felettem, aki miatt meggyaláztak...
Sztogov: De hiszen felmentettek...
Polína: Hallgass!
Sztogov: Ne beszéljek arról, ami mindenki előtt ismeretes? De hát miért? Én tudom, hogy a gyermek holtan született; az átkozott bába megmondta nekem... Csakhogy ez a tanud meghalt, éppen amikor szükség lett volna rá, én pedig, amint tudod... különben nem mentegetőzöm.
Polína: Miért jöttél?... Miért?
Sztogov: Megmondtam - érted.
Polína: Nekem férjem van. Megszánt még akkor - a bíróság előtt...
Sztogov: Az embernek néha haszna van a sajnálkozásából...
Polína: Harmadik éve élek...
Sztogov: Élsz? Valóban?
Polína: Ne merj!...
Sztogov: Ugyan, hagyd abba!
Polína: Krisztus-Istenre kérlek, - távozz!... Nincs erőm, nem bírom...
Sztogov (homlokát ráncolva, nyugodtan): Aminek meg kell történnie, azt nem lehet kikerülni...
Polína (az ajtóhoz támaszkodva): Ki vagy te?
Sztogov (komolyan): Polína, én elnéztem, hogyan imádkozol a templomban, - nem egyszer néztelek. A te korodban akkor imádkoznak így az asszonyok, amikor vétkezni akarnak, de - félnek... Hiszed-e, hogy meg is ijedtem miattad? Értsd meg, - igazat beszélek! - megijedtem.
Polína: Hazudsz! Hazudsz... Nos, ha olyan jó ember vagy, - távozz! Kérlek...
Sztogov (mosolyogva): Vétkes asszony vagy a gondolataidban Polína és jól tudom, hogy nagyon szereted, nagyon várod a bűnt.
Polína: Nem. Nem igaz! Nem akarom!
Sztogov: Hagyd, - engem nem csalsz meg. (Szinte elragadtatással.) Te nagyon erős asszony vagy, Pólja, - valódi asszony. Hogy tudtad annyira meghajtani a fejed, te, aki olyan büszke vagy? Nem ismerek rád... Csodálatos!... De az, amit te bűnnek tartasz - nem bűn, hanem - kötelesség, tartozás. Értsd meg. Hiszen azelőtt tudtad, hogy ez a kötelességed és az örömed, - tudtad! Ezt nem ölhették meg benned, ne színleld. (Haragosan és üzleti modorban.) Azonnal küldök egy ácsot, asszonyom. (Súgva.) Felelj hát.
Polína: Helyes. Igen. Jó napot.
(Az üzletajtón belép Kemszkoj, egy 60 éves, ápolatlan és elvadul külsejű öreg, az arcán mozdulatlan grimasszal. Vitorlavászon porköpeny van rajta, fején kifakult bírósipka, kezeiben - egy pár kacsa.)
Kemszkoj: Maga kicsoda?
Sztogov: Lakó. Albérletbe vettem a szárnyépületet.
Kemszkoj: És... családos?
Sztogov: Nőtlen vagyok.
Kemszkoj: Miért?
Sztogov: Nőtlennek kényelmesebb.
Kemszkoj: Hm... Lehet. Polína - Tyíhon itt van?
Polína (magához térve): Igen.
Kemszkoj: A faképnél hagyott, megszökött tőlem. Azt mondom neki: vidd a kacsákat Natásának, - ő meg se szó, se beszéd, elmegy! Itt vannak a kacsák. Igen. (Leül az asztalhoz. Sztogovhoz.) Szóval kivette a lakást? Hm... Mi a foglalkozása?
Sztogov (lassan megindul a boltajtó felé): Egy új ötvözeten dolgozom...
Kemszkoj: Nem értem!
Sztogov: Viszontlátásra! (El.)
Kemszkoj: Polína, - hogy került ide ez az ember?
Kemszkoj (haragosan): Mi jogon lábatlankodnak egyáltalában ebben a házban az ilyen alakok?... Itt van Natása és egyszerre csak... valami lakatos... Megijedt Natása a tűzvésztől?
Polína: Nem gyerek.
Kemszkoj: Készítsd el neki a kacsákat, süsd ki őket... Gyere, segíts levetnem ezt a lebernyeget.
Bobóva (belép a konyhából): Majd én segítek; te csak menj főzni Pelagéja Petrovna.
Kemszkoj: Ah, róka - te is itt vagy?
Bobóva: A szerencsétlenség összetereli az embereket, te békeangyal.
Kemszkoj: Leégtél talán?
Bobóva: Nem, Isten megkönyörült.
Kemszkoj: Akkor miféle szerencsétlenségről beszélsz? Nem értem. Te magad vagy a szerencsétlenség. (Meg van elégedve ötletével, nevet.) Igen, ez az - te magad vagy a szerencsétlenség, úgye?
Bobóva: Hogy beszélhet így egy ilyen áldott jólélek? Én mindenkinek csak a javát akarom, maga meg dárdát szegez a mellemnek... Hát az ígéretét mért nem váltotta be?
Kemszkoj: Miről van szó?
Bobóva: Azt ígérte, hogy eladja nekem a gyertyatartóit!
Kemszkoj: Eredj már! A gyertyatartókat! Kandeláberek azok, ritkaság...
Bobóva: És a kandalló-órát is megígérte...
Kemszkoj (szigorúan): Takarodj!
(Bobóva a sarokba megy és csöndesen turkál a holmi között. Csaknem láthatatlan.)
Jákovlev (belép): Jó napot...
Kemszkoj: Adj' Isten, igen... Nézd csak, komám-barátom, ezek a te albérlőid itt valahogy nem tetszenek nekem...
Jákovlev (széttárja karjait): Mit tegyek? Nekem is jobb lenne nélkülök, de hát a szegénység kényszerít...
Kemszkoj: Ne szakíts félbe. Én a házat Natásának adtam, te meg egész fogadót rendeztél be. Kosztosok, albérlők, - nem igen értem ezt a dolgot. Mégis csak - ez az én házam! Igen. Hazajövök, - egyszerre elém toppan valaki... Aztán - ez a Jefímov... Belátással kell lennünk, barátocskám.
Jákovlev (izgatottan): De képzelje el magát az én helyzetemben! Az utca félreeső, nem forgalmas, az üzlet rosszul megy. A régi helyen, a téren, jobb volt; de itt - mindent elvesztettem, - ide nem téved be egy kutya sem...
Kemszkoj: Ehhez már nem értek. Én megtettem, ami tőlem telt: felépítettem ezt a kis üzletet, elrontottam a ház homlokzatát és így tovább... De szállodát - nem tűrök. Jefímov és az egész dolog - nincs ínyemre. Én, barátom, öreg ember vagyok...
Jákovlev (tompa hangon, idegesen mozgatva ujjait): Én sem vagyok fiatal...
Kemszkoj: Na, elég volt! Megyek a szobámba, küldj be mosdóvizet.
Jákovlev (kinéz a boltajtón): Jön Ivanov.
Kemszkoj (a lépcsőről): Forduljon az írnokomhoz.
Jákovlev (öklével fenyegetőzik utána; Bobóvához): Hallottad? Mit szólsz hozzá?
Bobóva: Ne törődj vele...
Jákovlev (bemegy a konyhába): Hej, ez az élet... Menj, vigyél neki vizet...
Bobóva: Jól van, azonnal...
Ivanov (rendőr; vídám, hetyke piperkőc): Hé Bobícha, várj csak!
Bobóva (a konyhaajtónál, a lépcső felé hunyorgat): Ss...
Ivanov: Mi az?
Bobóva: Kemszkoj.
Ivanov: Te mit csinálsz itt?
Bobóva: Segítek takarítani.
Ivanov: Hová is utazott csak a kosztosod?
Bobóva: Hát, - na nézd, hogy elfelejtettem...
Ivanov: Szmorgonyba?
Bobóva: Ugyan kedvesem; ilyen hely nincs is a földön!
Ivanov: Azt már én tudom jobban, hogy mi van és mi nincs! Hamarosan téged is megcsíplek, drága hölgy!
Bobóva: Ah, te üldözőm, kegyetlen Nero, - és hol fogsz megcsípni?
Ivanov: A gallérodnál. Ne tarts tolvajokat a házadban, ne vásárolj lopott holmit.
Bobóva: De hiszen én megveszek mindent; ha elefántot hoz valaki, még elefántot is.
Ivanov: Jó-jó. Csak köszörüld a fogaid... De most ide figyelj... add ezt át észrevétlenül. (Levelet nyom a kezébe.) Tudod, kinek szól?
Bobóva: Klávgyiának, persze...
Ivanov: Ss! Nem Klávgyiának, hanem Dúnjának.
Bobóva: Hát már rá is kivetetted a hálódat?
Ivanov: Ha ügyes leszel...
Kemszkoj (fentről): Mi van a vízzel?
Bobóva (szalad): Azonnal, drágaságom...
Ivanov: Keresd meg nekem az írnokot. (Az ablakhoz megy, levelet vesz ki a zsebéből és mosolyogva olvassa. Jefímov az ajtóból nézi. Natása szobájából kilép Glinkin; mikor a rendőrt meglátja - homlokát ráncolja és vissza akar húzódni. Ivanov hátrafordul és elrejti a levelet.) Vegye át ezt a két borítékot.
Glinkin (odalép, átveszi a borítékokat és kezében mérlegeli őket): Mi van bennük?
Ivanov: Nem tudom. Az én dolgom - átadni, a magáé - átvenni és az átvételt aláírásával elismerni.
Glinkin: Kérem, ne oktasson kötelességeimre.
Ivanov: Ah, bocsásson meg...
Glinkin: Igen. (Aláírja a nevét.) Elmehet.
Ivanov: Köszönöm az engedélyt.
Glinkin: Tessék?
Ivanov: Nemsokára saját személyére kap tőlem idézést.
Glinkin: Megint? Miért?
Ivanov: Nyilvános helyen való csendháborításért.
Glinkin: Nem csendháborítás volt, hanem tiltakozás a külföldiek térhódítása ellen.
Ivanov (csodálkozva): Vajjon Koznov Iván Lukics külföldi?
Glinkin: Azt már én jobban tudom, ki - kicsoda!
Ivanov: Élesszemű ember, nem lehet tagadni!
Jefímov (belép. Karja fel van kötve): Azt hittem, hogy már készen vár az ebéd, pedig itt még Szodoma van és Gomorra...
Ivanov: Mi lelte?
Jefímov: Megvágtam...
Ivanov (Jefímovhoz): Estére a «Port Artur»-ban.
Jefímov (a kezét mutatja): Hogy játsszak ilyen kézzel?
Ivanov: Viszontlátásra, legnemesebb Glinkin úr. (Jefímovhoz): Tehát az esti találkozásig, unalmas úr.
Jefímov (felsóhajtva): Nehéz annak vídámnak lenni, akit Jefímovnak hívnak.
Ivanov: Ugyan; én Ivanov vagyok, de mégsem unatkozom. Sőt, ellenkezőleg. (Glinkin a vállát vonja.)
Natása (visszatért a bevásárlásról; a boltajtóban): Adj' Isten, Pinkerton!
Ivanov (összeüti a sarkait): Megengedi, hogy segítsek?
Natása: Ne fáradjon. Magában a házban is feles számú gavallér van besavanyítva... Miért jött?
Ivanov: Iratokat hoztam. Most pedig - megyek egy házzal odébb. Viszontlátásra. (El.)
Glinkin: Csodálkozom, hogy bizalmaskodni képes ezzel...
Natása: Ah, az én ereimben vörös, plebejus-vér folyik. Keresztapa itt van? (Felmegy.) Mondják meg Póljának, hogy megteríthet.
Glinkin: Menjen Jefímov, mondja meg...
Jefímov (sértődötten): Halkabban parancsolgasson, kedves uram! Kiszámíthatatlan ember vagyok; senki sem tudja, hogy mi lakik bennem.
Glinkin: Dehogy is parancsolok... Unatkozom, hogy az ördög vigye... Pedig tűzvész is volt és mégis unalmas...
Jefímov (békésen és lehangoltan): Magának nincs mire panaszkodnia. Legalább a neve eredeti: Glinkin. Glinkát, az «Életet a cárért» operát juttatja az ember eszébe. De amikor valaki Jefímov, a dolog reménytelen...
Glinkin (méltósággal): Glinkin - russzofizmus - érti? Az én nevem: de Glicaine; nagyapám francia nemes volt. Glinkin ennek a névnek az oroszos alakja: russzofizmus... akarom mondani, russzizmus...
Jefímov (felsóhajt): Ha így áll a dolog - még akkor is jó... De már annak, aki Jefímov, - ugyan mit lehet tennie? El tud maga képzelni egy Jefímov-szobrot? Ha felállítanák a főtéren, - senki sem járna rajta keresztül...
Glinkin: Az könnyen meglehet! A maga alakja...
Jefímov: Itt nem az alak a lényeges. Sok embernek nem volt alakja és mégis szobrot állítottak nekik...
Glinkin: Különben nem értem tisztán, mire gondol...
Jefímov (eltöprengve): A gondolat egyszerű. Minden nagy embernek megfelelő neve volt: Aristoteles, Zola Emil, Rázin Sztyepán... De ha azt mondaná valaki - a nagy Jefímov: - nem hinné el senki...
Bobóva (kijön a konyhából): Natása már megjött...
Glinkin (a csomagok felé biccent): Tudjuk...
Jefímov: Bobícha, a feleségem nem láttad?
Bobóva (székeket állít az asztalhoz): Amott van az udvaron... Hej, hogy ez a mi jámbor, istenfélő, félszemű Jákovlevünk hogyan kínozza Pelagéját, - még nézni is rossz!
Jefímov (az ablaknál): Kivel beszélget?
Bobóva: Állandóan azt hajtogatja: a földről emeltelek fel, a sárból húztalak ki.
Glinkin: Nem érdekel...
Bobóva: Micsoda nagy dolog - felemeltelek!... Ilyen asszonykát ki nem emelne fel?! Más is megtette volna, hogy felemeli és visszalöki; nem kerül annyiba, amennyit az élvezet ér, - bizony!
Jefímov (gyorsan a konyhába megy).
Glinkin (Bobóvához, halkan): Féltékeny az ördög!
Bobóva: A szerelem féltékenység nélkül olyan, akár a kenyér só nélkül.
Glinkin (Jefímov után megy): Szólj már, Bobícha, hogy fogjunk az ebédhez!
Bobóva (magában): Nem késel el, rigófej.
Polína (tányérokkal): Istenem, hogy mennyire fel van dúlva ebben a házban minden...
Bobóva: Ki is takarítana össze? Itt mindenki - úr.
Polína (kibontja a csomagokat): Te hiszel a végzetben?
Bobóva: Hogyne hinnék!
Polína: És Istenben is hiszel?
Bobóva: Istenben is. Mért kérdezed, anyuskám?
Polína: És ki az erősebb: a végzet, vagy Isten?
Bobóva: Na, ezt már nem tudom... Amit pedig nem tudok, - azt nem tudom... Ezt alighanem még isteneséletű férjecskéd sem tudja a félszemű ördög! Oh, Pólja, Pólja; nehéz a te sorod...
Polína: Következéskép - megérdemeltem.
Bobóva: Ugyan már, - elég volt! Garasnyi bűnt követtél el rubelnyiért vezekelsz... Jaj, a kacsák, a kacsák... (kiszalad a konyhába; az ajtóban összeütközik Jákovlevvel.)
Jákovlev: Mi az, - talán vak vagy?
Bobóva: Oh, bocsáss meg...
Jákovlev: Démonok... (A bolt felé megy.)
Polína: Várj egy pillanatig.
Jákovlev: Mit akarsz?
Polína: Rosszul tetted, hogy kiadtad a szárnyépületet.
Jákovlev (megáll): Van talán közöd hozzá?
Polína (szilárdan): Van.
Jákovlev (csodálkozva): Micsoda?
Polína: Az az ember - nem jó ember.
Jákovlev: És neked mi közöd hozzá?
Polína (izgatottan): Te - jó vagy... te meg fogsz érteni, hiszen - én hallgatok! Én mindig hallgatok! És ha már megszólalok, - ez annyit jelent...
Jákovlev (szigorúan): Annyit jelent, hogy komolyan kell veled beszélnem! És beszélni is fogok! (Gyorsan a boltba megy.)
Polína: (csaknem rémülettel néz maga körül; suttog): Ah... noshát jó... noshát - mindegy...
Klávgyia (ijedten fut be az udvarról): Pólja, drágám! A férjem majdnem rajtakapott Ivanovval, - hallgass csak ide, menj át Dúnjához, Dúnjának azt kell mondania, hogy vele beszélgettem a kerítésen keresztül, - szaladj, kedvesem... Mi van veled? Rosszul vagy?
Polína (mintha félrebeszélne): Kláva, mondd hát az igazat: ugy-e meg lehet engem sajnálni, végig lehet engem hallgatni? Hiszen mindig csak hallgatok, már harmadik éve hallgatok, csak szívemben elbújva élek, - egészen a szívemben...
Klávgyia (nyugtalanul): Pólja, mit beszélsz? Valami bajod van?
Polína (halkan, f orrón): Várj csak; - hát jól van: ha bűnös asszony is vagyok, ha súlyos bűnt követtem is el...
Klávgyia: Eh, mi jutott az eszedbe...
Polína: Nem, ne szakíts félbe! Bűnömért - megrémítettek, megkínoztak, - Istenem, mennyire megkínoztak... És mi a bűnöm? Vajjon a szerencsétlenség - bűn? Hiszen nem vagyok én kutya, hiszen engem nem lehet úgy szólítani, mint egy kutyát, - valaki füttyent és nekem szaladnom kell hozzá, ha nekem füttyentett, - hiszen én ember vagyok, hiszen...
Klávgyia (körülnéz): Miért is nem küldöd a pokolba a te félszeműdet?!... De én mit csináljak? Mindjárt jön a férjem, - Polinyka, szaladj át Dúnjához! Gyorsan...
Polína: Minek?
Klávgyia: Istenem, te képtelen vagy megérteni valamit...
Polína: Nem tudok.
Jefímov (kilép a boltból. Vontatottan beszél): Maga, nagysád, megint a kerítésen keresztül beszélgetett?
Klávgyia: És te megint képzelődöl?
Jefímov: Kivel beszéltél?
Polína (az asztalon rakosgatva, gépiesen mondja): Dúnjával...
Jefímov (ránéz): Meg fogom Dúnját kérdezni!
Klávgyia: Kérdezd.
(Polína váratlanul csendesen elneveti magát.)
Jefímov: Kin nevet?
Polína (csaknem könnyezve, bánatosan): Magamon; higyje meg - magamon.
Jefímov: Ugyan, mi nevetni valót talál magában? Én semmit sem látok!
Klávgyia: A te jelenlétedben - bánatában is elneveti az ember magát.
Bobóva (beszól a konyhából): Pólja, Kláva... (mindketten el).
Glinkin (régi, aranyozott keretű tükröt hoz le a félemeletről és felállítja a padlón, a lépcsőnél).
Jefímov (megnézi magát benne, felsóhajt): Ronda egy tükör.
Glinkin (nyakkendőjét igazítja): A helybeli lakosság számára teljesen megfelelő.
Jefímov: Ronda. Az ember összes tulajdonságainak ragyogásában kell, hogy magát lássa, itt pedig - folt van.
Glinkin: Te magad vagy az a folt. Pacni, a kultúra történetének lapján.
Jefímov (arrébb megy): Szereted a kritizáló szavakat! Pedig szerintem a kritikus - egyszerűen egy komisz természetű ember.
Glinkin (bemegy a boltba): Sokat tudsz te...
Jefímov: És ki akassza fel a tükröt? (Dohog.) Történet... Mi közöm van a történethez? Hülye...
(Jefímov fenyegetőn ráncolja homlokát, levesz az asztalról egy ollót és szurkálni kezd vele a levegőbe. A boltajtóban megjelenik Luzgin, negyvennél idősebb, tisztán és szerényen öltözött férfi, tarkójára tólt kemény kalappal, aktatáskával a hóna alatt. Vállára ejtett fejjel áll és mosolyogva nézi Jefimovot. Arca és tekintete - nem normális emberé.)
Jefímov (szurkál és dünnyög): Nesze... és nesze! És megírják az ujságok, de te már nem fogod olvasni...
Luzgin (belép a szobába): Testgyakorlás? (Jobb kezével, melyben kemény kalapját tartja, rendkívül félszeg mozdulatokat tesz.) Jó napot. Órásmester?
Jefímov (dühösen): Még nem.
Luzgin: Az órámat akarom megjavítani.
Jefímov: Javítsa.
Luzgin: Vagyis javítani adni.
Jefímov: Adja.
Luzgin: Igen - de kinek?
Jefímov: Felőlem akár a kéményseprőnek...
Luzgin (kissé ugrándozva közelebb jön hozzá, csendesen nevetgél. Olyan mulatságos figura, hogy Jefímov, aki kezdetben hátrált előle, most mosolyogva megáll. Luzgin hangosabban nevet, aktatáskáját az asztalra dobja. Jefímov is nevetni kezd.)
Jefímov (nevetve): Maga kicsoda?
Luzgin (ugyanígy, sikongatva): Egy ember... Nevetséges? (Mind a ketten kacagnak).
Jefímov: Az ördögbe is... Mi... mi... a foglalkozása? (Natása a lépcsőn.)
Luzgin: Örökösöket keresek egy gazdátlan vagyonhoz...
Jefímov (komolyabban): Kié volt a vagyon?
Luzgin (hunyorgatva): Nem szabad megmondanom. Ha megmondanám, maga - igen, maga! - elkiáltaná magát: én vagyok az örökös! És tévútra vezethetne...
Natása (lejön a lépcsőn, kérdőn végigméri Luzgint, aki tiszteletteljesen, mélyen meghajlik).
Jefímov (mosolyogva): Az óráját akarja megjavíttatni... Hol a papája?
Natása: Nem tudom. (Luzginhoz): Micsoda örökségről beszél?
Luzgin (nyájasan): Érdekli, úgy-e? Tek-kintélyes örökség! A vagyon gazdája meghalt; az örökösök pedig ismeretlenek! Második éve keresem őket.
Natása: És hogyan, itt vannak a mi városunkban?
Luzgin: Úgy látszik... mintha a jelek azt mutatnák...
Natása: Hátha én vagyok az?
Luzgin (meghajol): Örülnék... nagyon örülnék!...
Natása: Ha így van, - tegyen hát meg örökössé, igen? Üljön le... Tegyen meg, - hiszen magának mindegy, nemde?
Luzgin: Határozottan mindegy! (Nevetve leül.)
Jefímov (nevetve): Az ördög tudja magát kiismerni! Különös egy ember...
Klávgyia (kijön a konyhából és gyorsan megterít; közben Luzgint nézegeti).
Jákovlev (szintén a konyhából).
Jefímov: Hogyan, - maga elmegy és be sem zárta az üzletet?
Jákovlev: Úgysem akad hülye, aki bemenne.
Luzgin (feláll): Lám, én bementem.
Jákovlev (zavarban): Bocsánat... olyan halott helyen lakunk... Parancsol?...
Luzgin: Az órám szeretném megjavíttatni...
Jákovlev: Tessék. Fáradjon be a boltba.
Natása: Azután pedig - mesélni fog nekem az örökségről, - jó? Nagy örökség, igen?
Luzgin: Elviselhetetlenül nagy!... (követi Jákovlevet, közben hátratekint és Natására kacsingat. Natása, Jefímov és Klávgyia néznek utána).
Klávgyia: Mi az? Milyen örökségről van szó?
Natása: Különös... Hídd keresztapát ebédelni.
Jefímov (töprengve): Tényleg akadhatnak örökösök... ha a vagyon valóban létezik...
Klávgyia (felszalad a lépcsőn): De azért kellemetlen alak...
Polína (kilép a konyhából, aztán a félemeletről lejön Kemszkoj, mögötte Klávgyia és Glinkin).
Natása: Érzem, hogy én vagyok az örökös. Gratulálhatnak...
Jefímov: Hm... Ami azt illeti, én is... ember vagyok... (eszébe jut Luzgin és nevetni kezd).
Luzgin (beszalad a boltból, megragadja Jefímovot karjánál és előrehúzza a rivaldához): Nem volt itt valaki... aki hasonlít hozzám? Nem?
Jefímov (mosolyogva): Nem.
Luzgin: Nem?
(Függöny)