Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
REGÉNY - ÖNÉLETRAJZ II.
XX.

Nekikeseredetten jártam munka után, de sehova se tudtam bejutni. Különben is sok volt a munkanélküli s a hatóságok és a munkaadók valóságos hadjáratot indítottak a szocialisták ellen. Napirenden voltak a sztrájkok, de a harcbanállók alig tudtak valami eredményt elérni. A megmozdulások nem történtek egységesen s ez a rendszertelenség nagyon szétforgácsolta a mozgalom erejét. A vezetők egyre inkább a politikai front felé tolódtak, a munkásság sokszor fejetlenül ment bele a sztrájkba s a munkaadók tudatos frontjával szemben a mi megmozdulásaink egyre inkább csak elkeseredett, türelmetlen és céltudatlan lázongásokká lettek. Alig értünk el felmutatható eredményeket, sok volt a sztrájktörő, az erősebb mozgalmi embereket megrendszabályozták s csodálatosképen mégis szaporodott az egyletek taglétszáma s egyre több gyár akadt, aki elismerte a munkásság szervezkedési jogát, sőt a szakszervezetekből közvetíttette magának a szükséges embereket. Az első volt ezek között a Veisz-féle motorgyár. Egészen kis telep, vagy száz emberrel dolgozott. De az egész Váci-út ebben a gyárban látta a jobb idők első fecskéjét. A feketelistás munkásokat itt el lehetett helyezni, ez a gyár fizette a legjobb órabéreket és a vaknak is látnia kellett, hogy ez a gyár nem hogy tönkre menne a magas bérek miatt, hanem nől, szaporodik, egészen komoly tényezővé fejlődik ki a sztrájkokkal és kizárásokkal agyongyötört negyedben. Ez a gyáros nem megnyúzni akarta a munkását, modern kapitalista volt, engedte, hogy a munkásai keressenek, mert tudta, hogy a jobb anyagiak között élő munkás szebben, jobban és többet dolgozik, mint a kizsákmányolt, embertelen helyzetbe sülyesztett pária. A többi gyárosnak nagy tévedése volt az, hogy csak a dolgozni nem tudó vagy nem akaró, iszákos és összeférhetetlen munkások lesznek szocialistává. Ha valaki statisztikát állított volna össze, kiviláglott volna, hogy a szakszervezetek tagjai a műveltebb s a szakmailag is képzettebb munkásokból rekrutálódnak s hogy a megrendszabályozottak majdnem kivétel nélkül első osztályú szakmunkások voltak. A jó szocialisták a maguk értékeit ismerő, elvégzett munkájukért emberségesebb életet kívánó munkásokból kerültek ki. S a Veisz-gyár például ezekből az emberekből tevődött össze, s közismert volt, ami kész gyártmány ebből a műhelyből kikerült, az elsőrangú volt. És a gyáros gyarapodott, és boldog volt az a munkás, aki erre a telepre bekerült. Kollektív szerződést kötöttek s amíg más gyárakat állandó bizonytalanságban tartották a bérmozgalmak, itt új frontot kapcsoltak a telephez s én ezeken a kapukon láttam először kijönni az úgynevezett munkásarisztokrácia első típusait. Külön dalárdájuk volt és tisztán és elegánsan öltöztek, mint a hivatalnokok. Mostanában nem volt szükség újabb emberekre, s én így kivül maradtam a kapun. Üldögéltünk az egyletben és vitatkoztunk a politikai és gazdasági kérdések fölött lelkesedéssel és sokszor képzetten és öntudatosan. Hetenként voltak sorozatos előadások s az előadók is mindig ezekről a kérdésekről beszéltek. Ekkorjában hallottam egy beszédet Alpári Gyulától, ami nagyon megfogott engem és sok új dolgot megláttatott velem a mozgalom menetében. Alpári nem munkás volt s örültem neki, hogy ez az ember úgy tudott szólni hozzám, olyanokat tudott mondani, amiért megszerettem és elfelejtettem, hogy entellektüel, akikre én ösztönösen haragudtam, akikkel semmi közösséget nem éreztem.

Aztán még sok mindent hallottam beszélni erről a diákemberről, ami nekem szimpatikus volt. Később azt is megtudtam, hogy ő tanította meg Kis Károlyt a helyesírásra, ő volt egyike azoknak, akik egy radikálisabb balszárny megszervezését kezdték meg a pártban. Igaz, hogy ezért a mozgolódásért ki is zárták és én sokáig nem találkoztam vele. De Kis Károly egészen az ő hatása alá került s ez az ember, aki különben konzervatív volt a versírásban, a legszélsőségesebb emberek közé tartozott a mozgalom szempontjából. Egész napokon át együtt csavarogtunk, a költészet hozott bennünket össze s a radikális szocializmus volt az, ami összetartott bennünket. Gyagyovszkyval és általában a Meteor-beli pártemberekkel azonban sem a kultúrális, sem a gazdasági kérdésekben nem voltam egy nézeten. Nekem ezek túl nyugodalmas, túl könnyedén, vagy túl szájaskodón viselkedő emberek voltak. Anélkül, hogy magam is észrevettem volna, elcsúsztam az asztaluktól, át, beljebb az artisták, a könnyű táncosnők, gyanus költők és álhirlapírók közé. Nem mintha közéjük valami rokonszenvvel vonzódtam volna, de legalább nem bántottak a nagyképűségükkel, nem beszéltek olyasmiről, amihez én is értek valamit s ami nekem föltétlenül szent dolog.

Talán úgy volt, hogy a költészetet éltem intenzívebben, mégis a munkásmozgalomról szóló viták voltak azok, amikben maradék nélkül fel tudtam oldódni, ahol érzékenyen támadható voltam. Nem mondom, hogy öntudatos és osztálytudatos munkás voltam, de felelősségtudattal éltem önmagam és osztályom sorsát. S hiába, hogy jól megtanultam a mesterségem s hiába, hogy nem voltam összeférhetetlen természet, sehol se volt maradásom, semmibe se tudtam, mint változtathatatlanba belenyugodni.

Az éhségtől megalázottan és embertelenül megkopottan kódorogtam az utcákon. A kávéházba is egyre ritkábban mentem be, szinte lehetetlenné vált részemre a 10-15 krajcárok megszerzése. Aztán úgy rendszereződött, hogy havonta csak kétszer mentem be: másodikán és tizenhetedikén. A kasszánál ekkor már meg lehetett kapni az új Nyugat-számot. Beültem a sarokba és reggelig ki nem adtam kezemből a lapot. Minden szám újabb szenzáció s minden oldal valami jóleső ajándék volt a részemre. Azt sohasem éreztem, hogy így kellene, vagy hogy én is így szeretnék írni, de mégis minden, minden szám elolvasása után mintha egy betakaró héj, egy burok feslett volna le rólam. Messzebbre láttak el a szemeim és gazdagabbak és kifejezőbbek lettek az írásaim. Már csak magáért Adyért is érdemes lett volna ezt a lapot olvasni. Kétségtelenül érezni lehetett, hogy ő volt az, aki ennek a társaságnak színt és súlyt adott. A Holnap első köteténél ezt még nem vettem így észre. Ott inkább a csinosság és ziláltság volt az, ami megfogott, most sírt, ágyuzott és harangozott előttem Ady megkülönböztetett ereje. A többi csak jóleső utóhang, altató muzsika volt mellette. Azt mondhatnám, Adyt életnek, a többi dolgokat pedig irodalomnak éreztem. De az egyik rész nem kevésbé esett jól nekem, mint a másik. Ady fékezetlen indulataival, a többiek pedig finom technikájukkal hatottak rám. De ekkor már kritikával olvastam, ekkor már nem valami jót megtanulni akartam a könyvekből, minden írással szemben állónak éreztem magam, olvasmányaimnak határozottan a hibái érdekeltek jobban, mint az erényei. Mások gyöngéin okulva akartam a saját hibáimtól és gátlásaimtól megszabadulni. Ez az olvasási módszer később egészen tudatossá vált bennem s ha valamiről kritikát mondtam, mindig csak annak fogyatékosságairól beszéltem. S hogy egyáltalában beszélni kényszerültem egy könyvről, ez a tény már igazolta előttem a szóbanforgó dolog jelentőségét az én számomra. Ezért a szokásomért, vagy természetemért állandóan összeütközésbe kerültem a hozzám legközelebb álló emberekkel is. Azt mondták, oktalanul akadékoskodó, terrorisztikus, sőt irígykedő vagyok, pedig csak a lehető legjobbra kíváncsi, mindig többet igénylő fiatal és életerős ember voltam. Talán csak alkalom kellett volna hozzá, talán csak valaki hozzáértőnek a kezei közé kellett volna kerülnöm, játszva bonthatta volna le rólam a nyerseség és kialakulatlanság formáit, hogy beérjem a saját képességeimet, valaki barát vagy tanitó kellett volna mellém, valaki, aki a legtöbb fiatal művésznek társaságánál vagy szerencsés véletlennél fogva már az út kezdeténél megadatik.

De hogyan is merhettem volna én egy híres író vagy egy komoly szerkesztő szeme elé kerülni? Hiszen az egész multam s az egész jelenem eltaszítja tőlem ezeket az embereket és már eleve távol tart tőlük engem magamat. Nem volt pénzem ahhoz, hogy ujságot vegyek magamnak. Az egyletben elolvastam a politikát, a mozgalmi híreket, de művészeti dolgokhoz itt nem juthattam hozzá. Művészeti kérdésekkel csak polgári lapok foglalkoztak részletesebben, a folyóiratokon kívül nevezetten a “Független Magyarország". Kint laktunk Ujpestnél a Váci-út legvégén, egy kis pinceszobában s innen jártam be naponta a körutra gyalog, ahol egy kapu alatt napról-napra ki voltak ragasztva a lapban megjelent irodalmi dolgok. Csupa szenzációs ujdonság. Vasárnap és csütörtökön a Holnaposok versei jelentek meg különleges betűkből szedve, a többi napokon pedig a fiatalabb, a nem annyira megbecsült költők jöttek. Odaálltam a drótsövény mögé ragasztott ujságlapok elé és olvastam és lelkesedtem és gyarapodtam. Sokszor szerettem volna egy különösebben tetsző írást magammal vinni, megőrizni, foglalkozni vele, de végre is meg kellett elégedni azzal, hogy úgy egyhelyben, egy szuszra tízszer és húszszor is elolvastam azt. Igy rács mögé zártan ismerkedtem meg Somlyó Zoltán, Kosztolányi és mások dolgaival is. Nem tudtam magamnak pontosabban megindokolni, hogy miért, de Kosztolányi verseit kevésbé szerettem, mint a többiekét. Valahogy túl kimérteknek, túl finomaknak tűntek fel előttem. Somlyót közelebb éreztem magamhoz. Volt az ő verseiben valami utcai vadság, valami egészen csodálatos új sorok, amik izgattak és sokáig éltek bennem. Személyesen egyet sem ismertem az új költők közül. És nem is igen kívántam a megismerésüket. Napról-napra több gyöngeséget, kialakulatlanságot vettem észre magamban és nevetségesen meggyávultam, szinte elveszetten jártam a világban.

Sokszor kísértésbe estem, hogy valamelyik versemet én is beküldjem a lapnak. De szombat esténként kimentem az Andrássy-út végére, ott a földalatti villamos megállójánál, az Uj Idők friss számai voltak kifüggesztve úgy, hogy a szerkesztői üzeneteket is el lehetett olvasni s ezek az üzenetek, amik ugyan másoknak szóltak, még jobban elriasztottak a próbálkozástól. Egyszer valakinek azt üzenték, hogy közölni fogják a versét. Gyötrő kíváncsisággal vártam a megjelenését. Hetek múltak el, végre megjelent a vers, valaki nő írta. Egyáltalában nem hozott meglepetéseket a számomra. Ilyen dolgokat már bizonyára én is írok, gondoltam és elhatároztam, hogy valamit beküldök a “Független Magyarország"-nak.

Három nap mulva megjelent az első versem az első komoly lapban, ott, ahol a legérdekesebb irók dolgai szoktak megjelenni. Aztán újabbakat küldtem be és folytatólagosan minden beküldött írásomat közölték.

Kétségtelenül író voltam már.

Az én költő ismerőseim ugyan bolondok házának tartották az egész lapot, de mégis láttam, imponál nekik, hogy a dolgaim ott megjelennek. Azt mondták, ők nem írnának polgári lapba, de ez valószínűleg gyávaság, a magukban nem bízás eredménye volt. Én azt mondtam, minden komoly lapba írok, ahol a dolgaimat elfogadják. Mért ne ismerhetné meg a polgárság is egy proletár érzéseit és gondolatait. Az érvek, amiket a nézeteim ellen felhoztak, gyöngék és bizonytalanok voltak, később aztán azt is megtudtam, hogy igenis ők is próbálkoztak polgári lapoknál a dolgaikkal, de nem fogadták el azokat. Ha én akkor valami proletár lapnak a szerkesztője lettem volna, szintén nem fogadtam volna el a verseiket, mert szürkék, laposak és frázisosak voltak. Az egyetlen Csizmadiát tartottam közülük igazán költőnek és velem együtt a polgári lapok is annak tartották őt. Már egészen kritikus szemmel láttam a művészetet. S ugyanilyen kritikus szemmel láttam meg a magam embertelen sorsát is. Nem akartam úr vagy megkülönböztetett helyzetű valaki lenni, de mégis jól esett volna, ha legalább türhető ruhám és minimális napi eledelem lett volna.

Ekkorában olvastam egy hirdetésben, hogy egy jól jövedelmező cikk eladásához ügynököket keresnek. Elszántam magam, hogy megpróbálom ezt az általam eddig ismeretlen, de így ismeretlenül is megvetett vigéci mesterséget. Valahol a belváros egyik zugutcájában kellett jelentkezni. Korán indultam el, hogy az első jelentkezők között lehessek. De mégsem egészen jól számítottam. Az irodában ugyan még nem kezdődött meg a hivatalos óra, de a folyosó már tele volt jelentkezőkkel. Vagy ötvenen állhattak előttem tömören, szinte egymáshoz ragasztottan. Ugy látszott, mindenki idegen volt a másik részére, még csak nem is beszélgettünk egymással. A gyárak előtt egészen máskép van ez a felvétel előtt, az emberek irígyen itt is egymás elé tolakodtak, ravasz csöndben és lökdölődző lármával iparkodnak előbbre jutni, de mégis szóba állnak egymással, tervezgetnek és címeket cserélnek ki. Lehet, ami az egyiknek nem sikerült, a másiknak sikerülni fog. A bekerített munkaadókkal szemben érezni valamiféle szolidaritást a kívül rekesztett munkanélküliek között. Itt nagyon szedett-vedett társaság volt együtt, lekopott hivatalnokfélék és furcsán kipucolkodott gyári munkások, akik eredetüknél vagy céljaiknál fogva semmi közösséget nem éreztek egymással.

Tizes csoportokba engedtek be bennünket az irodába. Nagy és sötét helyiség volt ez az udvarra néző poros ablakokkal. Az ajtótól vagy két lépésnyire egy rács volt s azon belül egy császárszakállas úr állt.

- Üljenek le a padra - mondta - és figyeljenek ide. Komoly dologról van szó, nem közönséges üzletről, mondhatnám a mi központi irodánk valóságos jótéteményre határozta el magát, a mai nagy munkanélküliség idején. Értsék meg, egyrészt keresethez akarjuk juttatni a komolyan dolgozni akaró embereket, másrészt pedig kultúrához akarjuk segíteni a vidék keresztény népségét. Mint mondtam már egyszer, nem annyira üzlet, mint inkább humánus cselekedet. Aki azonban szorgalmasan lát a dologhoz, fényesen meg is élhet belőle. Először is kérdezem, megvan-e magukban a jószándék ahhoz, hogy önmagukat és családjukat egy jobb sorsba segítsék. Ez az emberséges belátás a fődolog, a központi irodánk ezért el is határozta, csakis családos emberekkel hajlandó tárgyalásba bocsátkozni. Sajnálattal felszólítom tehát a magányos fiatalembereket, hogy egyelőre távozzanak. Lehet, hogy a későbbiekben őket is foglalkoztatni tudjuk majd. Egyelőre nézzenek valami más foglalkozás után.

Senki nem távozott.

A szakállas úr egy nagy négyszögletes cifraságot emelt föl a rács mögül. Gondosan maga elé állította.

- Nézzék meg, ez egy zenélő szentkép. Az illető, aki kellőleg igazolni tudja magát, kap egy ilyen mintaképet s ezzel elutazik a vidékre, kisvárosokba és falvakba és ott házról-házra megvételre fogja kínálni ezt a remek alkotást. Könnyen lehet vele boldogulni, mert hiszen valóságos remekmű. Ezenkívül bárki csekély havi részletfizetés ellenében is megszerezheti. Bátran elmondhatják, hogy úgy néz ki, mint egy oltárkép s ezenkívül még zenél is.

Egy kulccsal belenyúlt a kép hátába, felhúzta a szerkezetét s valami keserves karácsonyi nóta cincogott elő a cifra alkotmányból. Nevetni szerettem volna ettől a muzsikától, olyan ártatlan és együgyű volt szegény. De mégis komoly, meghatódott ábrázattal kellett állnom a komoly és szintén meghatódott szakállas előtt.

- Mintha az égi kart hallaná az ember - mondta. - A keresztény ember lelkéhez szól ez az ének és éppen ezáltal rendkívülien meg van könnyítve az ügynök helyzete. Aki erőt érez magában ehhez az áldásos munkához, annak ötven kilométeres útra a vasúti költséget is előlegezi a központi iroda.

Letette a képet és sorjában maga elé citált bennünket.

Bemondtuk a nevünket, lakcímünket és mindenki leadta az igazolványait, ami éppen nála volt. Én a munkakönyvemet adtam át. Kifogásolta, hogy nőtlen vagyok, de aztán, mint családföntartót, beiktatott a kiválasztottak közé.

Lent az utcán hangosan kitört belőlem a magamat bántó nevetés. Sohse hittem volna, hogy ilyesmire is el tudom szánni magam. Házról-házra járni egy dologgal, amit maga se tart semmire az ember. Szent képekkel kereskedni egy szocialistának, de belenyugodtam abba, hogy ezeken a vidéki polgárokon úgy sem segíthetne már az ember. Legalább még jobban elvágjuk őket a világtól - gondoltam. Otthon nem beszéltem erről a vállalkozásomról. Reggel, mikor elmentem, azt mondtam, lehet hogy napokig nem jövök haza, valami munkát vállaltam egy barátommal közösen, amíg el nem végezzük, náluk fogok lakni.

Vagy huszunkat vettek fel az útra. Egy szolga kötéllel hátunkra pakolta a képet, megkaptuk az utiköltséget, üzleti írásokat s ezenkívül egy nyomtatott szöveget, amin az állt, hogy mit kell a vevők előtt elmondanunk az áruról. Két irányba osztottak be bennünket, egyik részünk a Nyugatitól, másik részünk a Keletitől utazott. Egy-egy szolga kísért el bennünket az állomásig. Nem volt vonat, várakoznunk kellett, mint valami ablakostótok vagy teherszállító tevék, lődörögtünk ide-oda az állomáson. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a teher alatt. Hiába próbáltam magam a tegnapi érveimmel nyugalomra bírni, egyre lehetetlenebbnek, nem nekem valóbbnak láttam ezt a dolgot. Talán ha rögtön vonatra ülhettem volna, nem születtek volna meg bennem ezek a kétségek és elvadító pillanatok. Annyira elidegesedtem a várakozásban, hogy kész lettem volna az egész ügyet odavágni a kövezetre. Még élni se akartam, ha ennek az életnek ilyen súlyos ára van.

Végre is azt mondtam a szolgának:

- Vegye le a hátamról ezt a cókmókot. Nem vagyok én vigéc.

Mintha ragályos betegség ütött volna ki rajtam, voltak a társaim közül, akik elhúzódtak tőlem s voltak, akik káromkodva bontották le magukról a muzsikáló szentséget.

- Nem vagyunk mi vigécek - mondták ők is s valami felszabadult gőg, valami egészen nyers megvetés volt ezekben a szavakban.

Tizünk közül hatan visszaadtuk az árut, csak négy hivatalnokféle utazott el.

Az irodában, mint a kutyáknak, csak úgy odadobták az igazolványainkat. Még a szolgák se álltak velünk szóba.

Otthon azt mondtam, hogy a kilátásba helyezett munka visszament. Nem rajtunk múlott, valaki még olcsóbban elvállalta, mint ahogyan mi akartuk.

Félreültem az asztaltól, éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy bejelentés nélkül kenyeret vágjak magamnak.

Este volt, lehangoltan készülődtünk aludni. A petróleumlámpa kormosan és alattomosan pislogott. Az anyám levette a két pokrócot az ágyról s friss ujságpapírt teregetett szét a szalmazsákon lepedőnek. Nem akarta belátni, hogy a csupasz zsákon ugyanolyan jól tud aludni a fáradt, életúnt ember.

(Folyt. köv.)