Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · KASSÁK LAJOS:
Nekikeseredetten jártam munka után, de sehova se tudtam bejutni. Különben is sok volt a munkanélküli s a hatóságok és a munkaadók valóságos hadjáratot indítottak a szocialisták ellen. Napirenden voltak a sztrájkok, de a harcbanállók alig tudtak valami eredményt elérni. A megmozdulások nem történtek egységesen s ez a rendszertelenség nagyon szétforgácsolta a mozgalom erejét. A vezetők egyre inkább a politikai front felé tolódtak, a munkásság sokszor fejetlenül ment bele a sztrájkba s a munkaadók tudatos frontjával szemben a mi megmozdulásaink egyre inkább csak elkeseredett, türelmetlen és céltudatlan lázongásokká lettek. Alig értünk el felmutatható eredményeket, sok volt a sztrájktörő, az erősebb mozgalmi embereket megrendszabályozták s csodálatosképen mégis szaporodott az egyletek taglétszáma s egyre több gyár akadt, aki elismerte a munkásság szervezkedési jogát, sőt a szakszervezetekből közvetíttette magának a szükséges embereket. Az első volt ezek
Aztán még sok mindent hallottam beszélni erről a diákemberről, ami nekem szimpatikus volt. Később azt is megtudtam, hogy ő tanította meg Kis Károlyt a helyesírásra, ő volt egyike azoknak, akik egy radikálisabb balszárny megszervezését kezdték meg a pártban. Igaz, hogy ezért a mozgolódásért ki is zárták és én sokáig nem találkoztam vele. De Kis Károly egészen az ő hatása alá került s ez az ember, aki különben konzervatív volt a versírásban, a legszélsőségesebb emberek közé tartozott a mozgalom szempontjából. Egész napokon át együtt csavarogtunk, a költészet hozott bennünket össze s a radikális szocializmus volt az, ami összetartott bennünket. Gyagyovszkyval és általában a Meteor-beli pártemberekkel azonban sem a kultúrális, sem a gazdasági kérdésekben nem voltam egy nézeten. Nekem ezek túl nyugodalmas, túl könnyedén, vagy túl szájaskodón viselkedő emberek voltak. Anélkül, hogy magam is észrevettem volna, elcsúsztam az asztaluktól, át, beljebb az artisták, a könnyű táncosnők, gyanus költők és álhirlapírók közé. Nem mintha közéjük valami rokonszenvvel vonzódtam volna, de legalább nem bántottak a nagyképűségükkel, nem beszéltek olyasmiről, amihez én is értek valamit s ami nekem föltétlenül szent dolog.
Talán úgy volt, hogy a költészetet éltem intenzívebben, mégis a munkásmozgalomról szóló viták voltak azok, amikben maradék nélkül fel tudtam oldódni, ahol érzékenyen támadható voltam. Nem mondom, hogy öntudatos és osztálytudatos munkás voltam, de felelősségtudattal éltem önmagam és osztályom sorsát. S hiába, hogy jól megtanultam a mesterségem s hiába, hogy nem voltam összeférhetetlen természet, sehol se volt maradásom, semmibe se tudtam, mint változtathatatlanba belenyugodni.
Az éhségtől megalázottan és embertelenül megkopottan kódorogtam az utcákon. A kávéházba is egyre ritkábban mentem be, szinte lehetetlenné vált részemre a 10-15 krajcárok megszerzése. Aztán úgy rendszereződött, hogy havonta csak kétszer mentem be: másodikán és tizenhetedikén. A kasszánál ekkor már meg lehetett kapni az új
De hogyan is merhettem volna én egy híres író vagy egy komoly szerkesztő szeme elé kerülni? Hiszen az egész multam s az egész jelenem eltaszítja tőlem ezeket az embereket és már eleve távol tart tőlük engem magamat. Nem volt pénzem ahhoz, hogy ujságot vegyek magamnak. Az egyletben elolvastam a politikát, a mozgalmi híreket, de művészeti dolgokhoz itt nem juthattam hozzá. Művészeti kérdésekkel csak polgári lapok foglalkoztak részletesebben, a folyóiratokon kívül nevezetten a
Sokszor kísértésbe estem, hogy valamelyik versemet én is beküldjem a lapnak. De szombat esténként kimentem az Andrássy-út végére, ott a földalatti villamos megállójánál, az
Három nap mulva megjelent az első versem az első komoly lapban, ott, ahol a legérdekesebb irók dolgai szoktak megjelenni. Aztán újabbakat küldtem be és folytatólagosan minden beküldött írásomat közölték.
Kétségtelenül író voltam már.
Az én költő ismerőseim ugyan bolondok házának tartották az egész lapot, de mégis láttam, imponál nekik, hogy a dolgaim ott megjelennek. Azt mondták, ők nem írnának polgári lapba, de ez valószínűleg gyávaság, a magukban nem bízás eredménye volt. Én azt mondtam, minden komoly lapba írok, ahol a dolgaimat elfogadják. Mért ne ismerhetné meg a polgárság is egy proletár érzéseit és gondolatait. Az érvek, amiket a nézeteim ellen felhoztak, gyöngék és bizonytalanok voltak, később aztán azt is megtudtam, hogy igenis ők is próbálkoztak polgári lapoknál a dolgaikkal, de nem fogadták el azokat. Ha én akkor valami proletár lapnak a szerkesztője lettem volna, szintén nem fogadtam volna el a verseiket, mert szürkék, laposak és frázisosak voltak. Az egyetlen
Ekkorában olvastam egy hirdetésben, hogy egy jól jövedelmező cikk eladásához ügynököket keresnek. Elszántam magam, hogy megpróbálom ezt az általam eddig ismeretlen, de így ismeretlenül is megvetett vigéci mesterséget. Valahol a belváros egyik zugutcájában kellett jelentkezni. Korán indultam el, hogy az első jelentkezők között lehessek. De mégsem egészen jól számítottam. Az irodában ugyan még nem kezdődött meg a hivatalos óra, de a folyosó már tele volt jelentkezőkkel. Vagy ötvenen állhattak előttem tömören, szinte egymáshoz ragasztottan. Ugy látszott, mindenki idegen volt a másik részére, még csak nem is beszélgettünk egymással. A gyárak előtt egészen máskép van ez a felvétel előtt, az emberek irígyen itt is egymás elé tolakodtak, ravasz csöndben és lökdölődző lármával iparkodnak előbbre jutni, de mégis szóba állnak egymással, tervezgetnek és címeket cserélnek ki. Lehet, ami az egyiknek nem sikerült, a másiknak sikerülni fog. A bekerített munkaadókkal szemben érezni valamiféle szolidaritást a kívül rekesztett munkanélküliek között. Itt nagyon szedett-vedett társaság volt együtt, lekopott hivatalnokfélék és furcsán kipucolkodott gyári munkások, akik eredetüknél vagy céljaiknál fogva semmi közösséget nem éreztek egymással.
Tizes csoportokba engedtek be bennünket az irodába. Nagy és sötét helyiség volt ez az udvarra néző poros ablakokkal. Az ajtótól vagy két lépésnyire egy rács volt s azon belül egy császárszakállas úr állt.
- Üljenek le a padra - mondta - és figyeljenek ide. Komoly dologról van szó, nem közönséges üzletről, mondhatnám a mi központi irodánk valóságos jótéteményre határozta el magát, a mai nagy munkanélküliség idején. Értsék meg, egyrészt keresethez akarjuk juttatni a komolyan dolgozni akaró embereket, másrészt pedig kultúrához akarjuk segíteni a vidék keresztény népségét. Mint mondtam már egyszer, nem annyira üzlet, mint inkább humánus cselekedet. Aki azonban szorgalmasan lát a dologhoz, fényesen meg is élhet belőle. Először is kérdezem, megvan-e magukban a jószándék ahhoz, hogy önmagukat és családjukat egy jobb sorsba segítsék. Ez az emberséges belátás a fődolog, a központi irodánk ezért el is határozta, csakis családos emberekkel hajlandó tárgyalásba bocsátkozni. Sajnálattal felszólítom tehát a magányos fiatalembereket, hogy egyelőre távozzanak. Lehet, hogy a későbbiekben őket is foglalkoztatni tudjuk majd. Egyelőre nézzenek valami más foglalkozás után.
Senki nem távozott.
A szakállas úr egy nagy négyszögletes cifraságot emelt föl a rács mögül. Gondosan maga elé állította.
- Nézzék meg, ez egy zenélő szentkép. Az illető, aki kellőleg igazolni tudja magát, kap egy ilyen mintaképet s ezzel elutazik a vidékre, kisvárosokba és falvakba és ott házról-házra megvételre fogja kínálni ezt a remek alkotást. Könnyen lehet vele boldogulni, mert hiszen valóságos remekmű. Ezenkívül bárki csekély havi részletfizetés ellenében is megszerezheti. Bátran elmondhatják, hogy úgy néz ki, mint egy oltárkép s ezenkívül még zenél is.
Egy kulccsal belenyúlt a kép hátába, felhúzta a szerkezetét s valami keserves karácsonyi nóta cincogott elő a cifra alkotmányból. Nevetni szerettem volna ettől a muzsikától, olyan ártatlan és együgyű volt szegény. De mégis komoly, meghatódott ábrázattal kellett állnom a komoly és szintén meghatódott szakállas előtt.
- Mintha az égi kart hallaná az ember - mondta. - A keresztény ember lelkéhez szól ez az ének és éppen ezáltal rendkívülien meg van könnyítve az ügynök helyzete. Aki erőt érez magában ehhez az áldásos munkához, annak ötven kilométeres útra a vasúti költséget is előlegezi a központi iroda.
Letette a képet és sorjában maga elé citált bennünket.
Bemondtuk a nevünket, lakcímünket és mindenki leadta az igazolványait, ami éppen nála volt. Én a munkakönyvemet adtam át. Kifogásolta, hogy nőtlen vagyok, de aztán, mint családföntartót, beiktatott a kiválasztottak közé.
Lent az utcán hangosan kitört belőlem a magamat bántó nevetés. Sohse hittem volna, hogy ilyesmire is el tudom szánni magam. Házról-házra járni egy dologgal, amit maga se tart semmire az ember. Szent képekkel kereskedni egy szocialistának, de belenyugodtam abba, hogy ezeken a vidéki polgárokon úgy sem segíthetne már az ember. Legalább még jobban elvágjuk őket a világtól - gondoltam. Otthon nem beszéltem erről a vállalkozásomról. Reggel, mikor elmentem, azt mondtam, lehet hogy napokig nem jövök haza, valami munkát vállaltam egy barátommal közösen, amíg el nem végezzük, náluk fogok lakni.
Vagy huszunkat vettek fel az útra. Egy szolga kötéllel hátunkra pakolta a képet, megkaptuk az utiköltséget, üzleti írásokat s ezenkívül egy nyomtatott szöveget, amin az állt, hogy mit kell a vevők előtt elmondanunk az áruról. Két irányba osztottak be bennünket, egyik részünk a Nyugatitól, másik részünk a Keletitől utazott. Egy-egy szolga kísért el bennünket az állomásig. Nem volt vonat, várakoznunk kellett, mint valami ablakostótok vagy teherszállító tevék, lődörögtünk ide-oda az állomáson. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a teher alatt. Hiába próbáltam magam a tegnapi érveimmel nyugalomra bírni, egyre lehetetlenebbnek, nem nekem valóbbnak láttam ezt a dolgot. Talán ha rögtön vonatra ülhettem volna, nem születtek volna meg bennem ezek a kétségek és elvadító pillanatok. Annyira elidegesedtem a várakozásban, hogy kész lettem volna az egész ügyet odavágni a kövezetre. Még élni se akartam, ha ennek az életnek ilyen súlyos ára van.
Végre is azt mondtam a szolgának:
- Vegye le a hátamról ezt a cókmókot. Nem vagyok én vigéc.
Mintha ragályos betegség ütött volna ki rajtam, voltak a társaim közül, akik elhúzódtak tőlem s voltak, akik káromkodva bontották le magukról a muzsikáló szentséget.
- Nem vagyunk mi vigécek - mondták ők is s valami felszabadult gőg, valami egészen nyers megvetés volt ezekben a szavakban.
Tizünk közül hatan visszaadtuk az árut, csak négy hivatalnokféle utazott el.
Az irodában, mint a kutyáknak, csak úgy
Otthon azt mondtam, hogy a kilátásba helyezett munka visszament. Nem rajtunk múlott, valaki még olcsóbban elvállalta, mint ahogyan mi akartuk.
Félreültem az asztaltól, éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy bejelentés nélkül kenyeret vágjak magamnak.
Este volt, lehangoltan készülődtünk aludni. A petróleumlámpa kormosan és alattomosan pislogott. Az anyám levette a két pokrócot az ágyról s friss ujságpapírt teregetett szét a szalmazsákon lepedőnek. Nem akarta belátni, hogy a csupasz zsákon ugyanolyan jól tud aludni a fáradt, életúnt ember.
(Folyt. köv.)