Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám
Véres szemét most felveté a vágy
S szétnézett füstölgő romok felett
A völgyben, hol élte eddig életét.
Perzselt gyepén áll feketén a fák
Tar égett törzse, száll a pernyeszag...
Győzött a Fátum, itt már nincs remény.
S indult, hogy hagyja már örökre el
Szülőföldjét s az elmúlt ifjúságoz
S kivándorolván, leljen új hazát
A Lélek ismeretlen messzeségén.
Ó végtelen a Lélek! Uj mezők
S kanyargó völgyek tárultak elébe,
Sodorta szél és vitte ős folyam,
Várták sötéten zúgó óceánok
S új kontinensen látott száz csodát:
Hogy más a fű, nem ismer rá a fákra
S les rá ezer szörny s nem sejtett veszély.
Dél, észak hol van? Hol kelet s nyugat?
Más csillagok ragyognak furcsa tűzzel
Nincs már Tejút és nincs Göncölszekér...
Uszott fatörzsön, épített tutajt,
Hajóját űzte zöld taréju hullám
S holdfényen szegte omló csipke-hab.
Kergette Monszun, söpörte vihar,
Mint sebzett bálna hánykódott a tenger
Repülő felhők rongyai alatt
S kidobta puszta partnak fövenyére...
S ül most a Lélek messze szigetén
Hol nem járt még előtte senki más.
Tákol kunyhót s égeti rőt tüzét
A tárgytalan, emésztő sóvárgásnak
S rongy-zászlójával int a víz felé...