Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám
Lágyan, mint gyermekével a bölcső, remegett a fekete csónak a zöld vizen. Kúszva ment befelé, egymásba cikázó keskeny víziutcákba, egy-egy hirtelen fordulással be-ki, ki-be rajtok, márványhidacskák alatt, színes cölöpök mellett, arany- és ezüstszínű ósdi házak között.
- Ébren vagyok? álmodok? - kérdeztem magamtól. - Mért olyan ismerős erre minden és hogy van az, hogy igazán még sem ismerek rá semmire?
Egyszerre csak széttárult előttem a nagy, széles vízmező, rajta mint fekete madarak úszkáltak a csónakok. Partjára öregesen könyököltek ki remekbe faragott, apró szines kövekből összerakott, aranycsillámmal beborított kicsi és nagy paloták. Némelyiknek a kövei olyan színűek voltak, mint a napsütötte emberi test. Olyik mintha a napkeleti bölcsek rezidenciája lett volna valamikor és benne Gáspár, a szerecsenyek királya ülte volna hajdan a lakodalmát.
- Áh! - gondoltam - most már helyben vagyok. Most már ráismerek mindenre, most már tudom azt is, hogy, igen, jártam én itt valaha. Igaz, régen, nagyon-nagyon régen. Milyen csodálatos, hogy annyi idő múltán most mindenre annyira emlékszem. S nem csodálatos-e, hogy örömet érzek, olyan örömet, ami a boldogsághoz hasonlít? Honnan kerül belém ez az idegen érzés?
Közben nevükön szólongattam magamban a palotákat. Mindeniket megismertem és meg tudtam mondani róluk, ki melyikükben milyen híres ember lakott valaha, költő, hadvezér, szőkén lángoló hajú szépasszony. S föltűnt a parton az oszlop tetején ülő szárnyas oroszlán és mögötte a soktornyú nagy aranyos templom. És a kettő között, a téren, ünneplő tömeg nyüzsgött, mint akkor, mint hajdanán, amikor utoljára jártam erre.
- Milyen különös lenne, - mondtam magamban, - ha én itt most egyszerre meglátnám hajdani magamat. Azt a ficánkoló legénykét, aki akkor lehettem. Vajjon ráismernék-e? Én magamat régen ismerem, de az vagyok-e ma, aki voltam egykor? Mit tudom én már, milyen voltam akkor! Csak egyre emlékszem, de arra határozottan: arra a boldog érzésre, amivel tele voltam itt, abban az időben. Boldog érzés volt, igen, de ha keresem, hogy milyen természetű, meg nem tudnám mondani. Megteljesült vágyakozás? Dalmahodó reménység? Ifjú szerelem színjátszó káprázata? Nem maradt azoknak a napoknak semmi megfogható emléke: egy teleírt lap, egy elszáradt virág, semmi, semmi! Boldog voltam, s aki boldog, nem gondol arra, hogy boldogságát emlékben megörökítse.
Lassan csúsztatott a gondola a világosságban fürdő part mentén. Az oroszlános oszlop, a soktornyú templom, az ünnepi tömeg elmaradozott. Elfogyott körülöttem a nagy világosság: egy keskeny, sötét utcába fordult a csónak, egy szűk sikátorba, melyben kopott hátú házak vetették egymásnak fáradt vállukat. Egy kis fakapu előtt megcsobbant a víz és valami megütötte a szívemet. Fölnéztem az ódon házra, amelyben talán, amióta áll, mindig szegény emberek éltek. Ott éltem én is valamikor. Az ott az ablakom, belőle nyujtotta föl csöndes éjszakákon két karját egy ifjú, fölnyujtotta a keskeny rés fölé, amely fölött mint fekete-kék bársony feszült meg az ég boltja. Úgy hallgatta a forgolódó csillagok sustorékolását és nézte, hogyan ereszkedik a csillagokról ezüst pókháló és a háló szemeiben, mint az Úr angyalai a mennybe nyúló létra fokain, hogyan emelkednek és sűlyednek titokzatos kicsiny fények. Vakon néznek egymásra a sötét házak, mint akkor. De valahol mandolina húrja pendül és gitár hangja búg. Valahol egy férfihang buggyan ki egy férfiszív mélyéből és vad szenvedélyétől megremeg a szűk utcába szorult levegő. És a levegőtől megremegnek a becsukott ablakok és az ablakok mögött megremegnek a szívek, kik a szobákban laknak. És megtelnek az ablakok néppel, leánnyal, asszonnyal, elragadtatott és mámoros arcokkal. Az én kis szobám ablakán egy fiatal szőke leány hajlik ki olyan heves mozdulattal, hogy hajfonata kibomlik és mint a láthatatlan napnak egy elszabadult fénysugara villan bele a félhomályba. Vannak, úgy látszik dalok, melyektől mint meleg esőre a virág, kinyílik minden nyílni vágyó szív. Milyen dal és milyen hang! A drága érceket szűrő hegyek kebeléből szakad fel oly rettenetes erővel a minden ércek és salakok szinével és ízével megfestett forrás. Fölszakad és leszakad és megtörik és visszarohan a szomszédos hegy üregébe. Ércet és salakot, tiszta bút és tisztátalan vágyat hömpölygetve ömlött szét a kis utcában a mély baritonhang. A leányok és asszonyok behúnyt szemmel hallgatták s mikor egyszerre megtörött, mintha valami elszakadt volna a szívben, amelyből kiömlött, - a behúnyt szemek kinyíltak és könnyesen néztek a messzeségbe.
- Isten veled te kedves utca, szegényemberek, szőke lányok, könnyesen csillogó szemű asszonyok utcája!
Lágyan lendült alattam a csónak és nesztelenül vitt más tájak felé. Most megint künn voltunk a széles vízen, és előttünk a kis sziget, melyet talán a belőle kinőtt templommal egyszerre vetett föl a tenger. Suhogva barázdálódott a zöld víz, gyürődő völgyeiben gömbölyűen hajlott el a ferde napsugár. Mint csodás nagy zöld tükörben játszott önmagával a mennynek képe. Nagy volt az élénkség a vizen. A Megváltó temploma előtt virágfüzérből vertek hidat a víz fölött és a ringó hidon tarka embersokadalom tolongott a partok felé. Innen is, onnan is kürtök harsogása hallatszott. Ropogva indultak el a magasba üstökös rakéták, fényes aranyívet rajzoltak az elsötétült égre, egy pillanatra megálltak, és száz, meg száz szikrázó csillag fakadt ki belőlük. A nagy csillagok kisebb csillagokra bomlottak, azok még kisebbekre, sziporkanagyságúakra, amik lassan kihültek és azután eltűntek.
- Ez sem változott - gondoltam magamban. - Itt ma is csupa ünnep a világ. Jól emlékszem, egy hosszú hónapon át sem láttam akkor felhőt az égen, egy órára el nem borult az ég, - és soha egy búsuló emberrel nem találkoztam. Itt mindenki ujjongott és dalban eregette föl örömét.
Megint fordult egyet a csónakom és újra zeg-zugos utcákban jártunk. Egy-egy templomnak haranglábja messzire fölnyúlt a házak közül. Mindegyikre ráismertem és mögöttük a templomra, a kőből épültre és szines márvánnyal kirakottra. És képzeletben láttam bennök a szívdobogtatóan szőke szent nőket, az arany keretükben pompázó fejedelmi asszonyokat, kiknek feje körül a mártírok glóriája mintha királyi fényüknek sugárzása volna, ragyogó diadém, melynek gyémántjait szépségük forrósága tüzesítette ki. Aki valaha letérdelt előttük, az megbabonázva tért vissza messze hazájába, az örök köd és örök hideg országába. És sokáig és halála órájáig érezte ajkán emlékük édességét. Milyen boldogok lehetnek halóporukban azok a hatalmasok, híresek és nagyok, kik a kicsiny templomokban nyugosznak, mellükön összetett két kézzel, behúnyva álmodó szemmel, rebegésben megdermedt ajakkal a halhatatlan szentképek szomszédságában!
Lassan szinét váltotta a világosság: elhuzódott az alkonyatból a sárga fényesség, fehér fényű lett az este: odafönn hidegen reszketve a hold világított. Ugyanúgy, ugyanolyan szívtelenül, mint akkor, mikor egy sápadtképű fiú botorkált ezeken az utcákon és esenkedett föl hozzá reménytelen epedéssel. Milyen csodásan megelevenül most bennem minden. Cipője kopogásának hallom a visszhangját a néptelen este csöndességében, sőt mintha a szíve dobogását is hallanám. Úristen! itt ezen az elhagyott téren, ugyanezeknek a rózsaszinű házaknak tövében állt meg egyszer. Ott még a kis templom és benne a gyöngyházfényű festmény, amelyen Szent János megkereszteli a ruhátlan Jézust. És itt, ennek a háznak a sarkán a Madonna-kép, amely előtt alázatosan meghajtotta fejét. És a tér közepén a faragásos kövű kútkáva, amelyre ráborult, mintha élő valaki volna az, és megölelte két karjával és könnyjeivel megöntözte. Ez a tér, ez a holdvilág, ez az éjszakai csöndesség hallotta néma panaszát. Csodáért jött ebbe a városba, a boldog emberek keresztútjára. Mennyire vágyódott arra, amiben annyi más embernek része jut; mennyire vágyódott valaki után, akire mint a folyondár, ráfonódhassék.
Milyen eleven bennem minden emlék! Annyira látom, hogy a kezemmel tudnám megérinteni lecsuklott fejét és visszasimítani haját, mely arcába hullott és úgy takarja be, mintha sötét árnyék volna.
- Hová lettél, te szegény fiú? - sohajtom feléje. - Beh sok sós és keserű tengert megjártál, amíg ide visszataláltál. Mi maradt meg a batyúdban, amivel útnak eredtél? Mi maradt meg a vágyódásból, mi maradt meg a reményből? Lám ezek a házak, ez a tér, ez a kút és fölöttük a hold és a csillagok olyanok, mint annakidején voltak. Nem változott itt semmi. Talán ez a gondola is ugyanaz, amelyik téged ringatott valaha és ez a gondolás is ugyanaz, aki bús bolyongásaidban kisérőd volt. Akkor fiatal ember volt, most öreg. Fehér a haja és fehér a bajusza. S ni, hogyan néz ő is feléd, mintha rád ismerne és mintha neki is eszébe jutna minden.
- Hej, öreg! - szólítottam meg a csónakost - emlékszel-é? Emlékszel-é egy vidám legénykére, akit egyszer erre hoztál, azután partra tettél?
- Emlékszem egy szomorú legénykére - felelte komolyan a gondolás. - Itt szállt ki a partra és ott, ráborult arra a kútkávára és úgy nézett bele a kútba, mint most te ebbe a vízbe.
Valóban a holdfényes vízbe néztem, föléje hajoltam, mint ahogy a kút víze fölé hajlik az ember. És megláttam benne az ifjút, ki valamikor erre járt, - megláttam belőle azt, amivé a torzképrajzoló élet elváltoztatta.