Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám
Úrnőim és uraim,
már régen elütötte az éjfélt, mire a huszadik kötetet leszedtem könyvespolcomról; a naphegy éjszakai csöndjében nevek és írások, szinek és szívek, pályák és pálmák valami valószínűtlenül különös menetben elevenedtek meg és vonultak el szemem előtt: húsz esztendő nekilendülései, célkitüzései, elvágódásai, beérkezései, amelyek - csak most látom világosan, ahogy ez az éjszakai menet lelkemen keresztülvonul - letörölhetetlen ékírással vésődtek életünkbe, hasonultak át kenyerünkké és italunkká, lettek egyek velünk, annyira, hogy tárgyilagosan, a történeti perspektiva hüvösségéből beszámolni róluk nem is vagyunk képesek. Úgy voltam valahogy velük, mint Stendhal Chartreuse de Parme-jának hőse, Fabrizio del Dongo, aki Napoleon seregében szolgál és egyik hadműveletében vesz részt: hallja az ágyúzás zaját, a közeledő-távolodó puskaropogást, egy-egy csapat katona robog el mellette, gyalogosok bújnak meg a fűzek alján, a patak partján egy döglött ló kifordult belekkel, mellette halott gazdája, kartácszúzta szét, a túlsó parton füstgomolyagok fedik el a kilátást, visszavonuló katonák ragadják magukkal... és másnap megtudja, hogy a waterlooi ütközet volt, világtörténetet élt át. Ez a húsz esztendő, amire mi itt ma visszatekintünk, a magyar globus történetének egy szép fejezete... irodalomtörténet, kultúrtörténet, a magyar szellemi áramlatok legkülönbbike. Hogy forradalom volt-e, amit műveltünk vagy szabadságharc, ennek eldöntése direkt az irodalomtörténet docensei számára való feladat, akik tíz évig, húsz évig, harminc évig abból éltek és élnek még ma is, hogy ezt a különös sudárbaszökkenését, kiterebélyesedését a magyar szellemnek agyonhallgatták, Hauser Gáspárrá nyomorították és majd évtizedekig élnek megint abból, hogy kincseit felfedjék, eredetét felkutassák, kommentárjait, vesdösszéit megírják, lemérjék, osztályozzák, tankönyvvé denaturálják, iskolák számára engedélyezzék.
Amikor húsz esztendő előtt nekiindultunk, alig tíz főnyi maradék csapata régebbi folyóirat kisérleteknek, a Magyar Géniusznak és a Figyelőnek, - fiatalosan bátor, majdnem siegfriedi kisérleteknek, amelyekkel együtt ezt a mai ünnepséget épen egy negyedszázadra lehetne kikerekíteni, - amikor nekiindultunk, ezt nem egy szépen szabályosan kicirkalmazott irodalmi programm alapján tettük, hanem valami ösztön által annak a megérzésétől hajtva, hogy így nem maradhat és nem lehet az, hogy Vörösmarty, Petőfi, Arany geniejének hármas gránittömbje elzárja a magyar irodalmi fejlődés útját, s hogy e gyönyörű magaslatokon túl már nem következhet semmi és minden kisérlete az emberi szellemnek, a magyar géniusznak, hogy magáról a tömböket lehengerítse és e nagyokkal egyenrangút produkáljon, meddőségben marasztaltassék... mint ahogy ezt a múlt század utolsó évtizedeinek kritikai irodalma dekretálta és a magyar közvéleménnyel elfogadtatta. Valami lebirhatatlan ösztön azt diktálta, hogy a szellemi élet e megmerevítése ellen harcbaszállani, a Beckmesserek fatáblára írt parancsait kikezdeni, a tehetség jogát a filiszter esztétika paragrafusai ellen érvényesíteni, gyönyörű feladat, ifjúság számára való szent zürzavar, nemes menetű marcia sul Roma, s a sikerhez nem kell egyéb, mint erős hit abban, hogy a magyarság fájában új tavaszi nedvek keringnek, erős elhatározás arra, hogy kiki azt produkálhassa, amire rátermett s ne kelljen rendelésre fülbehúznia nótáját és nem kell egyéb, mint a
Mit mondjak önöknek bolyongásainkról a húsz esztendő óceánján, csodaeseményeiről, megpróbáltatásairól, ha lirai mernék lenni, azt mondanám, több Poliphemossal találkoztunk, mint Nausikaaval... oh minderről csak azzal a meghatottsággal tudnék beszélni, amellyel az ember csak a maga múltján mereng s ami könnyekre fakasztotta Odysseust, mikor Alkinoos király asztalánál hányattatását beszélte el. Mert számunkra minden eseménnyé magasodott, ami a Nyugat körül történt. Lehetett abban valami gyerekesség, sőt megengedem, korlátoltság is, hogy egy új névnek a feltünése, egy polémia, mely valamilyen vers körül kerekedett, a szerkesztőségi elvekről kialakult vita, a persecutor esztétikával - mint Ignotus nevezte - folytatott küzdelem egy-egy fázisa, számunkra túlnőtt a szórakoztató vagy érdekes epizód keretén: szerves része lett annak az oeuvre-nek, melynek ünneplésével ma önök bennünket és magukat megtisztelték. Ha arra gondolok, hogy milyen forró-hideg láz rázott bennünket, mikor Ignotus az első számban Kelet Népe című remekmívű cikkében dadogva, botorkálva keresi az utat, melyre az ő csapata elindulni kész, vagy arra az elámulásra, mellyel Móricz Zsigmondnak a Nyugatban megjelent első novellája - a Hét krajcár - megkapott bennünket, arra az elbúsulásra, mikor a nevezetes duk-duk affér egy pillanatra szembeállította Ady Endrét a Nyugattal, de merem állítani önmagával is, arra a büszkeségre, mikor Babits első üzenete megérkezett a székely havasokból vagy Szomory Dezső hosszú esztendők némasága után Ivanhoe című novellájával tiszteli meg törekvéseinket, vagy amikor Kaffka Margit hozza a hirt, hogy Schöpflin Aladár a kitünő judiciumú és emelkedett ízlésű kritikus velünk érez és a Nyugat ügyét kivánja szolgálni, mikor ezekre és hasonló eseményekre gondolok, melyek számunkra a “beteljesülést", a “beérkezést" jelentették, akkor azt kell mondanom, hogy ez a mi elhivatásunkban való hit, ez a dolgok gyökeréig ható érdeklődés, a megértésnek ez a különös tehetsége volt az, mely megművelte, hogy a magyar szellem fejlődéstörténetébe ez a húsz esztendő beiktatódott.
Jól emlékszek, úrnőim és uraim, ott ültünk esténként a Bristol-kávéházban és szenvedélyes vitákat folytattunk Rákosi Jenő egy-egy támadásáról, Hatvany Lajos Taine cikkéről, Csáth Géza tehetségéről, Ady Endre Ős Kajánjáról... és néhány asztallal odébb ültek a legtekintélyesebb akadémikusok, díjakat kitüző, díjakat osztó, sőt leggyakrabban díjakat nyerő akadémikusok, akik borzadva fordították el fejüket, valahányszor vitánk egy szenvedélyesebb szavát a légvonat asztalukhoz röpítette. Jean, aki a legelfogulatlanabb irodalmi pincér volt és bennünket ugyanolyan tiszteletben részesített, mint az akadémikusokat s kit az a körülmény sem tett elfogulttá, hogy annakidején Péterffy Jenőt is ő szolgálta ki, Jean becsukta az ablakokat és az akadémikusok megnyugodtak. És elmúlt tíz esztendő és elmúlt húsz esztendő és attól az asztaltól, melyet a sors számunkra a Bristol-kávéház-ban kijelölt, egy lépéssel sem közeledtünk az akadémikusok asztalához - igaz, hogy ők sem hozzánk - és ma, amikor már direkt dukálna nekünk, sőt határozottan jól állana az akadémiai dísz, a pálmás frakk, ép olyan távol vagyunk ettől, mint bristolos korunkban. Schöpflin utalt a múltkoriban arra, hogy mennyire nem termettünk akadémikusoknak, azt misem bizonyítja jobban, minthogy idestova tízesztendős jubileumát ülhetnők meg a Vörösmarty-akadémiának s még oda sem jutottunk el, hogy a belügyminisztérium az alapszabályokat jóváhagyta volna. A mi igazán szerencse, mert ha jóváhagyná, akkor rögtön kisülne, hogy nem tudunk mit kezdeni vele. És gondolom - ez a mi sikerünk titka... ez a szenvedélye a függetlenségnek, ez az ünnepélyességig becsülése a betünek, ez a karbonari együvétartozása minden tehetségnek, mely Ignótustól Ady Endréig és Szomory Dezsőtől Móricz Zsigmondig gyönyörű közösségben fogja össze a magyar írókat és megművelte, hogy a háború romjaiból átmentettük a magyar feltámadás számára az élő, örökkön élő magyar irodalmat.
Mert hiszen igaz, magam is aláhúztam az előbb, hogy a Nyugatnak szerencséje volt és szerencséje a magyarságnak, hogy istenáldotta geniek adtak nevet törekvéseinek, de hogy ezek a geniek nem kallódtak el a magyar közönyösség őserdejében, ez annak az egy tucat embernek a műve, aki a Nyugatban összefogott. Burckhardt mondja egyik kultúrtörténeti munkájában: “ha jönne is a nagy ember és nem merülne el a kezdet veszélyeiben, még mindig kérdés, hogy nem fecsegnék-e szét, nem válnának-e gúnnyal úrrá fölötte; a mi korunkban túlsok a szétmállasztó erő." Ez ellen a szétmállasztó magyar közöny, magyar semmibevevés ellen kellett harcolnia a fiatal Nyugatnak és már az is győzelem, hogy még mindig vagyunk és még mindig küzdünk és hogy e küzdelemben még mindig az ifjúságot invokáljuk, mint amelytől a szépség és igasság elválaszthatatlan... Ifjú szívekben és mindig tovább...
Boldogság volna számomra, ha villámgyors képekben az elmúlt húsz esztendő szenzációs filmjét lepergethetném. Ahogy kezdetben négy-öt magyar összehajol; Ignotus körül Ady Endre, Biró Lajos, Elek Artúr, Gellért Oszkár, Cholnoky Viktor, Hatvany Lajos, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Szini Gyula, Schöpflin Aladár s ahogy Osvát Ernő kereső szelleme, gyöngéd megértése, produktív kritikája odavonzza és a Nyugat törekvéseinek büvöletében tartja a legkülönbb fiatalokat: Csáth Gézát, Bartha Lajost, Balázs Bélát, Szabó Dezsőt, Lengyel Menyhértet, Kassák Lajost, Kemény Simont, Füst Milánt, Földi Mihályt, Kádár Endrét, Feleky Gézát, Kernách Ilonát, Laczkó Gézát, Juhász Gyulát, Lesznay Annát, Moly Tamást, Nagy Lajost, Nagy Zoltánt, Tóth Árpádot, Tersánszky Józsi Jenőt, - tudom, hogy tökéletlen ez a névsor s továbblapozva a Nyugatot még igen szép nevekkel egészíthetném ki - hogy a magyar közönséget meghódítják a magyar irodalomnak, mindezt a Nyugat köteteinek fonalán szeretném önöknek dokumentálni. És dokumentálni szeretném azt, hogy ezek az írók hogyan teljesítették kötelességüket. “Magyarország történetéből, akit érdekel, megtanulhatja, - írja Ambrus Zoltán egy Nyugatbeli cikkében - hogy ebben az országban - nem számítva a múlt század néhány nagy államférfiát - jóformán csak az írók voltak azok, akik minden időben teljesítették kötelességüket. És a jövő, ha csak valamelyest meg fogja ismerni a mai magyar irodalmat, a maga elfogulatlan ítéletével ettől sem fogja megtagadni azt az elismerést, hogy a huszadik század magyar írói, a Bessenyeiek, a Kazinczyak, a Kisfaludyak, a Kölcseyek, az Eötvösök és a Kemények nyomdokain haladtak." Megtették kötelességüket; csak el kellene olvasni azokat a verseket, melyeket Ady Endre és Babits Mihály a háború alatt írtak, Karinthy Frigyesnek Krisztus s Barabbás című kötetjét, Móricz Zsigmondnak a Szegény emberek című novellás könyvét: megrázóbb, mélyebbről fakadt szenvedélyesebb írásokkal sehol a világon a háborút nem támadták. És dokumentálni akarnám, hogy ezek az írók legjava termésüket, az új magyar irodalom legjava termését adták a Nyugatnak és még azok az írók is, kik a Nyugat törekvéseinek megbecsülésében, de ennek szorosabb körén kívül éltek hivatásuknak, legkülönbb dolgaik publikálására a Nyugatot találták méltó helynek: Ambrus Zoltán aligha írt szebbet “A türelmes Grizeldisz történeteinél", Heltai Jenő: “Mese a sovány költőről és a kövér költőről" című novellánál, melyek a Nyugatban láttak napvilágot. És nézzék meg, hol jöttek az első szíves szavak Bartókról, Kodályról, Szigeti Józsefről és hol tárgyalták a legkomolyabban a képzőművészet nagy kérdéseit és hol néztek a legmélyebben - Halász Imre örökbecsű essayit idézem - azokba a bel- és külpolitikai problémákba, melyek a háború előtti és háború alatti magyarságot hajtották mint a szíj a lendítőkereket.
Úrnőim és uraim, boldog vagyok, hogy én is részese lehettem annak az oeuvrenek, melynek dicséretét azért merem zengeni, mert úgy érzem, hogy az önök gondolatainak vagyok tolmácsolója... büszke vagyok erre a folyóiratra, mely nem tekintheti a maga misszióját mindaddig befejezettnek, mig szembenéznek egymással Odysseus az egyszerű óriással, Polifemosszal, a magyar genie a magyar közönnyel.