Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
Albin Egger-Lienz (a Linz-név tiroli szülővárosának neve,) ki ötvennyolc éves korában úgy dőlt ki, ahogyan a megszakadó gyökerű tölgyóriások, a tizenkilenc-huszadik századnak egyik leghatalmasabb monumentális tehetsége volt. Egyenes ágon abból a törzsből fejlett, amelynek egyik elfinomodott hajtását Puvis de Chavannes-nek hívták, egy másik hatalmas ágát Hodlernek. Mint ezeknek a társainak, neki sem adatott meg, hogy művészetét annak eredendő helyén, a falon nevelhesse ki magából. A kora volt az ellensége neki is, kora, mely a monumentális festés igényei iránt érzéketlennek bizonyult. Fal helyett hatalmas vásznakon volt kénytelen elmondani mondanivalóit, óriási vászonfelületeken, melyek a magánlakások szűk keretében, vagy a nyilvános gyűjteményekben, ahová többnyire kerültek, ható erejük nagy részét elvesztették.
Miként Hodler, Egger is a naturalizmus szemléleti módjából és észjárásából volt kénytelen kifejleszteni monumentális stílusát. Fejlődésükben jóvátehetetlen tempóveszteséget jelentett ez például Puvis de Chavannes-nal szemben, kinek semmitől sem kellett elszakadnia, hogy magára találjon, ki nyugodtan folytathatta a hagyományt, amelyben nevelkedett, sőt attól kapott lendítő erőt művészete legnagyobb problémái felé. A naturalizmusban, ami többé-kevésbé pontos természetkövetést jelent, nem fér el a monumentalitás, ami szükségszerűen a valóság többé-kevésbé önkényes megváltoztatásával jár, más szóval stilizálást jelent. Egger-Lienz művein jól követhető nagy erőfeszítéssel fejtette ki magát a naturalizmus öleléséből.
Legkorábbi munkáin a mérsékelten naturalisztikus müncheni genrefestés tanítványa. Amint azonban hazakerül, tiroli szülőföldjére, a földnek és népének hatása alatt megmozdul benne a szunnyadó őslendület. Hazája történetéből választja első nagy festményeinek tárgyát s ebben Defregger példája a sugallója. Ettől az életet megszépítve ábrázoló genrefestőtől azonban hamar megkülönbözteti a mozgással kifejezésnek vehemens lendülete. Első sikerét "Kereszt" című képének köszöni, mely harcba rohanó megvadult tömeget ábrázol, megtépett ruhájú és eltorzult arcú tiroli parasztok sokadalmát, amint az életnagyságú feszületet magasra tartva, vonul az ellenség elé. Az élen egy köcsögkalapos, sima arcú öreg paraszt, mint a Halál szimbóluma tartja suhintásra készen véres pengéjű széles kaszáját. Ez a kép az alaktalan tömeg ábrázolásának problémáját még megoldatlanul hagyta. Az alakok véletlen rendje olyan, ahogyan azt a naturalisztikus szemléletre berendezkedett festő szokta ábrázolni. A közvetlenül megfigyelt és a részletekig híven követett élet ábrázolása az egyes alakok megfestése is. De genre-szerű semmi nincs már ezen a képen. Egy óriási nekilódulásnak, a halálba zúduló félönkívületnek ábrázolása.
Szinte átmenet nélkül, alig néhány esztendővel utóbb, már mint kialakult monumentális stílusú festő jelenik meg Egger-Lienz. 1903-1905 között készült "Búcsúsai"-n már megtalálta a tömegábrázolásnak azt a módját, mely minden későbbi munkájára nézve jellemző lett. A mélyből eléje hömpölygő sokaság helyett képe előterébe gyűjti alakjait, a pajta tetőjét tartó gerendák közé, melyek triptichonszerűen, csak sokkal hívebben követve a természet logikáját, osztják meg a képet és merev vonalakkal primitív építészetnek hatnak. Előadása ezen a képen jóval összefoglalóbb, mint a régebbieken, egyre inkább a lényegesnek nyomatékos kifejezésére törekvő.
Stílusát minden további képén fejleszti. "Életkorok" című nagy vásznán szintén primitív architektúrát jelző gerendaszerkezetben helyezi el alakjait, részint mozdulatlanul, részint megállított mozgásban. Alakjai itt már monumentálisak nagy egyszerűségükben és hatalmas erejű nyugalmukban. Közben vissza-visszatér ahhoz a témakörhöz, amely első nagy sikereire ihlette meg: a tiroli szabadságharc emlékét idézgeti. Megfesti Haspingert, a félparaszt barátot, ki kámzsásan, csuklyásan, karddal és feszülettel a kezében ragadja magával a tusába furkósokkal fölfegyverkezett honfitársait. Tömeget ábrázol ez a kép is, de egyes alakjaira fölbontott tömeget, mely szabályos sorokban, egyazon mozdulatot ismételtetve meg minden tagjával, valami barbár ritmussal követi vezérét. A hodleri "paralelizmus"-ra emlékeztet a harcoló tömegnek ez az egyedeire felbontott ábrázolása. Mindegyik alak csaknem ugyanazt a mozdulatot ismétli meg s a mozdulat lendületét az ismétléssel megfokozza. A csataképnek, vagyis az előretörő tömegnek ehhez a megoldásához, más-más változatban utóbb vissza-visszatért Egger-Lienz. 1916-ban, a háború közepe táján, készült "Névtelenek" című festménye. Ezen ugyanolyan szabályos sorokban, csak rézsútos irányban és mélyen meghajlított derékkal előrerohanó embertömeget ábrázolt. Mindezeken a roham vehemenciájának mentől erősebb éreztetése volt a főcélja. Ennek a törekvésének fontos kompozíciós érdekeket is feláldozott. Rohanó tömegeinek nincsen sem eleje, se vége s a kép úgy hat, mintha kivágott része volna egy nagyobb festménynek. Az előrerohanás illúziójának fokozása végett mélységre is szüksége volt, képeinek cselekménye különböző síkokban játszódik le és nem az előtérben, mint Hodlernek azon a mesteri csataképén ("A näfelsi ütközet"), melyen a csatázó tömegek megérzékítésére és mégis falszerű - egy síkban lejátszódó - ábrázolására egészen új megoldást talált.
A maga sajátos paralelizmusával, mely nem egyéb, mint a vonalritmusnak egy bizonyos konvenció szerint való alkalmazása, ettől fogva Egger-Lienz-nek minden olyan festményen találkozunk, melyen sok alakot ábrázol, ha nem is tudta olyan gazdagon váltogatni, mint Hodler a maga paralelizmusát.
Lelki tartalma szerint Egger-Lienz művészete fájdalmas művészet. Eleitől fogva a szenvedő embert szerette ábrázolni: a szenvedélye hevében halálra szánt, a kemény munkában elállatiasodott, a sors fojtogató markában elfásult embert. Pesszimista világfelfogása új erőre kapott a háború esztendeiben. Egész sorozatnyi képen örökítette meg az egyetemes emberszenvedés rémségeit. Szimbólum nélkül is szimbolikus hatásúak ezek a művei. A parasztanyák megkövült fájdalmán, kifejezéstelenné fásult arcán egy egész kornak és az emberi élet egész kiterjedésének tragikuma fejeződik ki.
Az évek múltán egyre jobban felülkerekedett Egger-Lienzben a torzító. Keresője lett a rémesnek és a megdöbbentőnek. Alig van festménye a világ művészetének, mely "Finale" című képének megrázó erejéhez fogható volna. Egymásra dobált és mégis bizonyos ritmikus rendben elhelyezkedő emberi tetemek, a halálgörcs végső mozdulatában megmeredt tagok, szétnyílt szájak. Valójában inkább képrészlet, mint egybezáródó kép. De a rettenetes emberi sorsnak elfelejthetetlen példázata. Borzalmasan nagyszerű alkotása az emberi kifejező művészetnek.
Mindezeken a művein egyre összefoglaltabb, a részletekkel egyre kevésbé törődő lett Egger-Lienz művészete. Széles foltokban ábrázolja rajtuk a formákat, sokszor csak jelzi őket. Színessége, mely eleitől fogva sem volt éppen gazdag, idő múltával egyre egyszínűbb lett. Utolsó képeinek színharmóniája a szürke, a barna és a fekete árnyalataiból alakult ki. Nyilván ebben is a falra gondolt mely csak a redukált színességet bírja el.
Művészetének a hodleri művészettel való rokonságára már régebben rámutatott a kritika. Maga Egger-Lienz hallani sem akart róla. Mint a weimari művészeti akadémia tanára, egyenesen megtámadta Hodler művészetét egy heves hangú röpiratában ("Monumentale Kunst". Berlin, 1913.) Azt vitatta benne, hogy Hodler művészetének elvont képzetek, irodalmi és filozófiai gondolatok az elindítói s művei nem az ábrázolóművészet alkotásai, hanem spekulációk. Ő a maga inspirálójának a természetét vallotta.
S ebben helyesen rá is mutatott arra, ami megkülönbözteti művészetét Hodlerétől. Egger-Lienz kompozíciós schemájához soha hozzá nem töri alakjait és mozdulatukat. Rajtuk a stilizáltság legföljebb a részletek elhanyagolásában és nagy síkokká összefoglalásában nyilvánul. Mozdulatuk mindig természetes, sohasem erőszakolt, mint Hodlernél olyan gyakran.
Eltűntével korunk utolsó nagy monumentális művészét vesztette el. Még nem mindenki jutott ennek tudatára, mert ezt a hatalmas erejű művészt aránylag kevéssé ismerte a világ. Valamikor büszke lesz rá.