Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Játék a kastélyban
Molnár Ferenc "anekdotája" a Magyar Színházban

Valóban játék, csaknem súlytalanul könnyű, fordulatos, megállás nélkül, folyton mozgó és mindenekfelett példátlanul mulatságos. Az első pillanatban megfogja a nézőt, játszik vele, érdeklődésre kényszeríti, mulattatja, nem ereszti ki kezéből egy másodpercre sem, nem enged neki pauzát, föleszmélést és a végén útravalót küld vele: azt az emléket, hogy kitűnően mulatott. Molnár Ferenc megint előkerítette azt a kvalitását, amellyel első sikereit szerezte. Ő ma a nagyvárosi közönség legnagyobb mulattatója, a maga nemében páratlan az egész világon. Nem csupán ez, sőt ennél jóval több, de ez a tömegek számára legfeltűnőbb tulajdonsága. S csak a rossz gyomrú nagyképűség mondhatja, hogy ez nem művészi érték: a világ minden nagy írója törekedett rá, az irodalomnak első feladata - nem rangban, hanem időben első, persze még más nagyobb feladatok is következnek utána - hogy szórakoztassa az embereket.

Molnár új darabjának az anyaga nem olyan nagy súlytalan, mint amilyennek látszik. Egy olyan embernek a kritikája van benne színházról, színműírásról, színészségről, aki a szenvedély kizárólagosságával érdeklődik ezek iránt a dolgok iránt, fél életet eltöltött és rengeteg tapasztalatot szerzett bennük, életének legfőbb gondja, öröme, keserűsége voltak, minden idegszála tele van velük s önmagát persziflálja, mikor persziflázst ír róluk. Már annyira van velük, hogy a színház és az élet, játék és valóság összefolynak tudatában, ahogy a darabbeli drámaíró furcsa agyberendezésénél fogva mindent, amiben az életben beleütődik, azonnal színdarabbá, színházi jelenetté próbál formálni, a színész és a színésznő pedig a valódi szerelmi jelenetben ugyanazon a szavaló hangon ömlengenek, mintha szerepet játszanának. Ugyanúgy csúszkál a szerző gondolata is azon a határvonalon át, amely a valóságot a színpadtól elválasztja. A rivaldán túl nem egy másik élet folyik, hanem egy másik játék s az élet nem tűnik fel Molnár előtt sokkal reálisabbnak és fontosabbnak, mint a színház. Ez az ő élettapasztalata, valahogy bele van rejtve minden darabjába s ebben a mostaniban egész nyíltan kimondódik.

Az élettel és a színházzal azonban itt egy olyan író játszik, aki magasan felettük áll. Az óriás gyermek játéka ez, aki a német vers szerint fölkapja a szántóvető embert ekéstől, ökröstől és játékszert akar belőle csinálni. Az író olyan magasan áll meséje és alakjai fölött, hogy ebből adva van az a játék, melyet velük űz. Nagyon kicsinyeknek és furcsáknak látja, nem is tudja őket komolyan venni. Letorzítja őket a bohózatig. Tudna nagyobb dolgokkal is játszani, de most erre van kedve. Ebből a nagy különbségből, mely közte és a témája között van, származik nemcsak bámulatra méltó biztonsága, hanem az a feszültség is, amelyet az első jelenettel megteremt s amelyből úgy pattannak ki az ötletek - helyzet- és szó-ötletek egyaránt - mint a nagyon erősen megfeszített íjból a nyilak. A darab első percében már áll a színpadon és tele van vele a színház. Három szmokingba öltözött férfi bejön a szobába, cigarettára gyújtanak, szótlanul ülnek néhány percig, még semmi sem történt, egy szót sem szóltak és már oda van szegezve a figyelmünk. A következő percek rövid párbeszédében pedig már exponálva is van a cselekmény: tudjuk már, hogy itt két színdarab-író és egy zeneszerző van előttünk, akik most operettet írnak közösen, tudjuk, hogy a három közül Turay az, aki a cselekményt dirigálni fogja, bár maga közvetlenül nem vesz részt benne, tudjuk, hogy a zeneszerző szerelmes a készülő darab primadonnájába s ebből a szerelemből fog a komplikáció származni. De megtudjuk a darab hangját is: amint Turay első szava elhangzik: "azon gondolkozom, hogy milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni," - már akkor nyilvánvaló, hogy kétélű lesz a tónus, a játék egyszerre a nézőtér és a színpad felé van fordítva, a darab minduntalan át fog lépni a rivaldán. Nagy várakozással nézünk a következendők elé, mert a szerző értésünkre adta, hogy le fogja leplezni a drámaírást és a színházat. S a továbbiakból kiderül, hogy egyik sem tud már az életben élni, belekerültek a játék negyedik dimenziójába, a drámaírónak az élet csak arra való, hogy drámává formálja, a színész pedig már nem is tudja csinálni az életet, minden csak szerep az ő számára.

De persze ezt csak utólag hámozza ki az ember, amíg a színházban ül, csak az ötletek tűzijátékát látja. S ebben Molnár mester: ötletei soha sincsenek a cselekményre ráapplikálva, mindig a cselekmény pillanatnyi helyzetéből pattannak ki és ezért akár originális elmésségek, akár bohózati viccek, mindig hatásosan csattannak el. Molnár nagyszerűen tudja tempírozni az aknáit, mindig pontosan robbannak fel. Ez több, mint technikai bravúr, ez a színpad természetének olyan érzése, amelynek számára nincs is többé technika, illetőleg amelynek számára a technika kifejező eszköz, nem pedig leküzdendő nehézség. Ezért látszanak jelenetei könnyebbeknek, mint amilyenek: nem érezni rajtuk a közeg ellenállását. De hogy milyen komplikált feladatokat tud bennük az író megoldani, azt látni a harmadik felvonás próba-jelenetében. Itt egy hirtelen összeeszkábált színdarabot játszanak el, amelybe bele van dolgozva az első felvonásban a három színpadi szerző által kihallgatott szerelmi jelenet. A próba-darab szövege parodisztikusan ostoba és ízetlen, lehetetlen volna unalom nélkül végighallgatni, de rendkívül mulatságossá teszi a valóság és színjáték folytonos elegyedése, a két színész az ostoba és ízetlen alakokban önmagukat játsszák, maguk is ostobák és ízetlenek s ezt folyton érzik. Ezért az egész komédia nemcsak a zeneszerző megvigasztalására való, hanem egyúttal a színésznő büntetése buta hűtlenségéért, a színészé buta szoknyavadász mivoltáért. S hogy a színész ezenfelül még külön büntetést is kap a nehéz, hosszú francia szavakban, melyeket be kell magolnia, ez már csak komikai ráadás, a szerző bosszújának kitöltése.

Ilyen jól darabot már rég nem játszottak a Magyar Színházban, mióta a mai vezetők kezében van ez a színház, egyáltalában nem. A darab végsőkig leegyszerűsített apparátusa kifogástalanul működik, a színészek minden szava célba talál. Hegedűs Gyula úgy látszik visszakapta színjátszó kedvét: frissen, jókedvvel, pompás tehetsége teljes kitárásával dolgozik, a darabbal egy színvonalon mozog: számára nincs technikai nehézség. Titkos Ilona azt csinálja, amit legjobban tud: komédiázik éspedig kitűnően, frappáns hatással. Törzs is nagy komédiás, ebben a szerepben elemében van. Vágó Béla, Dénes György, Tarnai Ernő és Z. Molnár hibátlanul adják a főszereplők kezére a játéklabdákat. Az embernek folyton az az érzése, hogy a színészek nagyon szívesen játszanak, nekik is örömük telik a dologban.

A bécsi kritika tekintélyei, úgy hallom, kegyetlenül bántak el ezzel a darabbal. Már őrájuk is átragadt Berlinből az a jókedv-ellenesség, amely azonnal en garde állásba áll, ha valaki meg meri nevettetni az embereket. Ilyenkor bevonulnak a legmagasabb követelmények fedezékébe. Ebben azonban nincs kritikai méltányosság. A komikum összes fajtáinak, könnyűnek és súlyosnak egyaránt megvan a maga jogosultsága s az írótól nem szabad többet kívánni, mint hogy jól csinálja, amit vállalt. Amit ezenfelül ad, az olyan plusz, melyet ajándéknak kell tekinteni. Molnár ad ilyen ajándékot is, nem megvetendőt s nem az ő hibája, hogy egyesek csak a színes selyempapirost látják meg, amelybe szép ajándéka bele van burkolva.