Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
Gyűlölték az istenek: pedagógussá tették. Harmincnyolc esztendő alatt, míg a jövendő magyarságát oktatta, csiszolta, megcáfolta a régi latin közmondást. Tehetsége másra predesztinálta, itthoni és külföldi egyetemi tanulmányai a tudós pálya irányában indultak. Sorsa másként határozott: tanár, majd igazgató lett belőle. Egy szóval jellemezhetem egész működését: szerették.
Szerettem én is és emlékét féltve őrzöm, míg magam is meg nem iszom kortyomat a mindent feledtető fekete folyóból. Drága barátom volt, szigorú főnököm, keményen tartott és gyöngéd, megható szeretettel vezetett a rögös pályán, amelyen az ő keze alatt indultam. Drága barátom és apám volt az önállóság első apátlan éveiben és épp így jóságos és szigorú apja volt annak az egész nemzedéknek, amely akkor nőtt, bontakozott a kezünk alatt: az Aranysárkány nemzedékének.
És apja volt Kosztolányi Dezsőnek. Szigorú apja volt neki is, szigorú és jóságos egyszerre. Felmerül lelkemben első találkozásom az új magyar irodalommal, mikor a szabadkai gimnázium kis igazgatói kertjében, csillagos tavaszi éjszakán, miközben a dúsan rakott asztalnál magyar nóta kesergett, Kosztolányi Dezső, a nyolcadikos, lelkesen szavalta nekem az asztalsarok egy magányos szigetén bizonyos Babits Mihály nevezetű ifjú és nagyreményű poétának verseit. - Érzed ezt, hallod ezt, - lelkendezte máig is töretlen és egyetlen entuziazmusával. És akkor Kosztolányi Árpád sziporkázó ötletekbe felejtkezett, talán félt az új idők szavától? Nem, attól félt, hogy a fia magyar íróvá kárhozik. Akkor még a szigorú apa volt. Szigorú apja volt még az újságíró Kosztolányi Dezsőnek is. De mikor halkan megzengtek a "Négy fal között" sejtelmes akkordjai, mikor felsírtak a Szegény kisgyermek panaszai, akkor feltámadt benne a jóságos apa, mert meglátta önmagát a fiában, akkor megértette őt és megértette az új magyar irodalmat, amely testéből és lelkéből lelkedzett.
Tudós és költő, pedagógus és adminisztrátor, a munka vaserejű hérosza így égett el a magyar pusztán, a magyar vidék temetőjében. Fogd fel, pajtás, a vasvesszőt, verd meg vele a temetőt...
- Olyan tudós, erős, akár az Isten - így mondja a fia; szerette és félt tőle. Félt, hogy egyszer elmegy innen s nem jön sose vissza.
S vérben, halálban omlik el a titka...
Most hát elment s nem jön sehol sem vissza s már nem félünk tőle, de már csöndesen, örök és néma fájdalommal beszélgetünk vele a szívünkben.
Apánk és rokonunk, magyar őrszem, nebulók és tanárok nevelője, magyar sorsok tragikus szimbóluma, innen a megmaradt magyar hazából sírom könnyemet és küldöm emlékezésem virágát messzi sírodra... Fiadnak pedig, testvéremnek, közös-egy gyászunkban testvéri bánattal megszorítom hű kezét...