Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Sándor Imre: Két kassai regény
Juhász Árpád: Úri kaszinó Jarnó József: Szakadó kötelek

A szlovenszkói magyar könyvek száma szépen gyarapodott az utolsó esztendőben, noha az elhelyezési lehetőség nem gyarapodott. Nem bizonyos az sem, hogy valóban a legértékesebb írások sokszorozódnak a könyvnyomtatásban, még csak azt sem lehet mondani, hogy a közönségnek legjobban kellő írások. Sem irodalmi érték, sem üzleti szempont nem irányítja a könyvtermést. Könyvkiadó vállalat nincs, könyvet az ad ki - saját kockázatára, - akinek módjában van, így aztán néha egészen ismeretlen írók különös írásművei kerülnek ki könyv alakjában. Alakult nemrégiben egy "Könyvbarátok Egyesülete" is, körülbelül ezer taggal, az egyesület könyveket ad ki saját fogyasztásra. Az ötlet tiszteletreméltó, azonban az egyesület annyira tiszteletre méltóan zártkörű, a könyvkiadási szempontok annyira tiszteletre-méltóan szobatiszták, a megszólaltatott írók annyira tiszteletre-méltóan jó házból valók, hogy tiszta véletlen, ha irodalom is keveredik ennyi tiszteletreméltóság közé. (A Kazinczy Társaság, amely ezt az egyesületet létrehozta, árnyéka a budapesti Kisfaludy Társaságnak, de nagyon messze vidékre vetődött, halvány és eltorzult árnyéka.)

Ezektől eltérő módon került a könyvpiacra a címben említett két regény, melyek egy helybeli lap folytatásos közleményeként jelentek meg: a nyomda vállalat fölhasználta a szedést és mégis szép kiállításban adhatta ki a két könyvet.

Juhász Árpád elsősorban költő és ebbeli qualitásai jelentkeznek a regényében előnyösen és hátrányosan. Regényének címe: "Úri kaszinó", regényének hőse nem ember, hanem egy ájult kisváros, amelynek poros életét rövid időre felborzolja egy társadalmi esemény és néhány kívülről jött ember. A városkában megalakul az úri kaszinó és ekörül tör ki a harc, abban a pillanatban, amikor a férfinép akcióvágya gyáva és halvány öntudatot kap a kaszinó konyháját bérlő két idegen asszony irányában. A polgárasszonyok kordájában és szeme alatt élő férfiak gyors és amennyire lehet, leplezett versenyfutást rendeznek a két idegen nő felé, de a versenyfutás eredménytelen marad. Mégis: a kisváros fölfalja a két magányos, idevetődött nőt, vagy így, vagy úgy. Juhász Árpád regényében így is, meg úgy is. A két nővér közül az egyik, a lány elbukik, de nem helybéli ember kapja meg, hanem egy szintén idegenből került művészember. Ezt aztán végleg nem bírja a város. A lány öngyilkosságba hajszolódik, az asszony menekül.

A szépen elgondolt történet megírásában nem mindig mutatkozik a megfelelő erő. Ahol a költő jelentkezik, ott nincs semmi hiba. A szemünkben, a fülünkben, az orrunkban benne van a kisváros minden színe és minden hangja és minden illata és minden pora. Azt lehet mondani, a keskeny kisvárosi aszfalt a tragikuma ennek a történetnek, az aszfalt, amely várost gyárt a faluból, amelynek érezzük a gőzölgő szurokszagát nyári délidőben és halljuk reménytelen kongását éjszaka a lumpok lába alatt. A kép illúziója tökéletes, de ennek rovására el vannak hanyagolva a történések és főleg a karakterek. A legfontosabb motívum, a polgárasszonyok harca, minduntalan elejtődik, a költő siklik a költői képek felé. A regény hőse a kisváros, ezért a szereplők között csak figurát találunk, embert csak egyet vagy kettőt. Tökéletes ember az elbukott lány. Az öregedő szűz, aki a segítségért kiáltozó erotikum ködében éli a valóságtól menekülő áloméletét, meglepő megérzéssel és erővel jelenítődik.

A regény mindvégig lekötő, érdekes olvasmány. A stílus költői. Juhász Árpád stílusának nem ártott meg, hogy Pesten volt újságíró.

*

Jarno József regénye, a "Szakadó kötelek" érdekes kísérlet, amely csak tanulmánynak sikerült. Arról szól, hogy a polgári ifjú, akit a háború kitörése még rövidnadrágos korban talál, hogyan megy keresztül gyors öregedéssel a háborún, forradalmakon, országszakadáson, hogyan gyűlöli meg a háborút, válik forradalmárrá és ábrándul ki a forradalomból. Az író, mikor munkájához hozzáfogott, nem tudta, milyen nehéz feladatra vállalkozik, de talán nem érezte a téma rendkívüli nehézségét megírás közben sem: nem birkózik, nem gyűri le a témát, hanem keresztülsiklik rajta újságírói könnyedséggel. Amivel az író nem számolt, az, hogy a főhőse ellenszenves. A jómódú ifjú, aki a jó gyermekszobából, mindig a tízóraival a zsebében, megy az utcára háborús megfigyeléseket gyűjteni (hiába mentjük fiatal korával, hogy számunkra nem lát eleget, de még gyermeki szemmel érdekeseket sem) és később mindig jól vasalt nadrágban jár a Galilei-körbe és később, mikor a nagybácsit küldik érte, hogy hozza haza megszállott román területről és rázós kocsiban teszik meg az utat a demarkációs vonalig és ekkor kiábrándul a forradalomból - a jómódú ifjú, akinek ez volt a legnagyobb szenvedése, a legnagyobb hőstette pedig az, hogy galileista igazolvánnyal szerez tejet a beteg édesapjának, nos, ez a jómódú ifjú, ahogy a regényben elénk áll, nem megbízható és nem rokonszenves háborús megfigyelő a számunkra. Az ilyentől fokozottan érdekes háborús megfigyeléseket vagy fokozottan érdekes lelki fejlődést várunk, hogy keblünkre öleljük fiatal életét. A regény egyiket sem adja, hanem a kettő között vész el az ereje. Mert erő van ebben az írásban, de kevés ahhoz, hogy evvel a kettős teherrel megbirkózzék. Ahhoz mindenesetre van ereje az írónak, hogy néhány kitűnő drámai figurát adjon, markáns, bátor vonásokkal, de önkritikája híján ezeket is elejti: egy fordulattal vagy párbeszéddel valószínűtlenekké teszi őket. A regény dialógusai elevenek és érdekesek, néhol pedig túl aprólékosan élethűek.

Jarnó József, aki újságíróból költővé tud válni, ha verset ír, nem tudott riporterből íróvá lenni, mikor ezt a regényt megírta.