Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő
A legnagyobb szellem is - ez a művész halhatatlan tragédiája - kénytelen néha egy-egy hízelgő szót odavetni a tömegnek, mely a népszerűséget osztogatja. Régen, mikor a Tassok praktikus szükségleteiről egy-egy hercegi Meccenas gondoskodott, ez a hízelgés könnyű volt, elég volt hozzá egy szépen megírt ajánlás és invokáció, de mióta az írás kenyér-adó foglalkozás lett, egy-kettő helyett ezer meg ezer Meccenasszal kerül szembe az író, akiknek csak úgy járhat kedvükben, ha alászáll színvonalukra és igyekszik azt adni nekik, amit szeretnek és kívánnak. Különösen, ha valaki olyan gyötrelmes küzdelmet vív az anyagiakkal és olyan nehezen bírja ezt a küzdelmet, mint Dosztojevszkij. Nagyzolás nélküli beállítással nézve, így lehet csak megmagyaráznunk Dosztojevszkij úgynevezett humorisztikus írásait s biztosra veszem, hogy ő is nagyon furcsán nézett volna, ha valaki ezeket egy színvonalra próbálja helyezni a Karamazovval és még inkább, ha olyat olvas, mint amit A nagybácsi álma címen három humorizáló novelláját egybe foglaló magyar kötet előszavában találunk, hogy: Dosztojevszkij páratlan megfigyelő-képessége, pszichológia-meglátása, ha lehet, talán még bravúrosabb itt, a komikum terén, mint nagy és megrázóan tragikus műveiben." Erről szó sem lehet. Csöppet sem vétünk a nagy lélek iránt tartozó tisztelet ellen, ha megmondjuk, hogy ezek a zsurnalisztikai kényszerből írott novellák alig mutatnak valamit Dosztojevszkij nagyságából és a humornak inkább csak a szándékát lehet bennük megtalálni.
Valami mégis van bennük, illetőleg inkább mögöttük, ami Dosztojevszkij méreteihez illő: az a grandiózus gúny, már több is a gúnynál, valóságos mély undor, melyet alakjai, az orosz kisváros népe ellen érez. A nagybácsi álmában a szép Zinaida az egyetlen alak, aki iránt némi könyörületet mutat, de ez is milyen bizonytalan, tétova és belülről milyen meggyőződéstelenül van megcsinálva! A költő száz meg száz alakot, nagyokat és kicsinyeket meg tudott tölteni élettel, megismételte annyiszor, amennyiszer akarta a teremtés csodáját: élő lelket lehelt holt anyagokba, de ezt az egy alakját csak papirossal tudta megtölteni. Egy szava nincs, ami élne. És a többi alakok! A förtelmesül aljas, képmutató Alexandrova Mária, a teljesen meghülyült herceg, a buta Mozgljákov, a mordászovi hölgyek gonoszságtól és ostobaságtól nyáladzó díszes koszorúja, ez nem humor és nem szatíra, hanem epeömlés. Nagyon sajátságos és Dosztojevszkijre mélyen jellemző dolgot látunk itt: az író csakugyan valami mulatságosat akart írni, szatírát a vidéki város embereiről, de írás közben akaratán, talán tudatán kívül is, elfogta a düh, melyet úgy kiárasztott összes alakjaira, hogy szinte érezzük felindult remegését. Még arra sem tartotta őket érdemesnek, hogy jól kigondolt mesét találjon ki számukra keretül, odavet köréjük egy öreg, kopott irodalmi patront, mintha azt mondaná: nem érdemes veletek annyit sem törődni, hogy az invenciómat megmozgassam a kedvetekért, jó nektek az olyan ócska keret is, hogy egy intrikus vénasszony hálójába kerít a lánya számára egy vén tökfilkót, de gyalázatosan felsül praktikáival.
Dosztojevszkij nem tudott játszani. Aki olvasta műveit és életrajzát, vajon el tudja-e őt képzelni például tenisz-ütővel a kezében vagy vidám társaságban elmés emberszólás közben? Az ő genreje a véghetetlen nagy méretek. Még a Karamazov keretei sem elég szélesek az ő számára - a novella kis genrejében esetlenül mozog, nem tud benne mit kezdeni. A kis dolgokat is démoni erővel ragadja meg és semmivé válnak kezében. Ha mulattatni akarja az embereket, úgy túllő a célján, hogy meg lehet tőle borzadni. Hol, mikor írt ő le örömöt? Ezt nem ismeri, nem találkozott vele az életben. Ha az írásait olvasom, azt kell hinnem, hogy ez az ember nem nevetett soha, nem tudott nevetni. Ehhez annak a rettentő belső feszültségnek a megereszkedése kellett volna, amely az ő lényének lényege és amelytől nem tudta megszabadítani semmi a világon. A tréfája a bulldog vicsorgása, a gúnyos ökölcsapás az emberek szeme közé. Mindent el lehet képzelni, de vidám Dosztojevszkijt, azt soha egy pillanatra sem. Ha van, ami izgató és érdekes úgynevezett humoros írásaiban, csak az, hogy a humora mennyire nem humor s humorizáló szándékát mennyire meghiúsítja tragikus életlátása.
A nagybácsi álma című kötet, mely a hasonló című hosszabb novellán kívül még két rövidebbet is foglal magában A más felesége vagy férj az ágy alatt és A krokodilus címmel, Szabó Endre kitűnő fordításában a Révai Testvérek kiadásában jelent meg, Juhász Andor előszavával.